Deák Csillag és Kölüs Lajos a GÉM/GAMEkapocs II. című kiállításról

GÉM/GAMEkapocs II. című kiállítás

Művek az Antal–Lusztig-gyűjteményből képzőművészeti, irodalmi, zenei párhuzamokkal és reflexiókkal

2017. 02. 08. ‒ 2017. 05. 28.

MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ
4026 Debrecen, Baltazár Dezső tér 1.

Deák Csillag

Két húron pendülnek

Antal–Lusztig-gyűjtemény ismét, Gémkapocs2. Gémkapocsnak, illetve gem-kapocsnak nevezzük azt a drótból hajlított, kettős hurkot formázó eszközt (iratkapocs), amelyet papírlapok, iratok összefogására alkalmazunk. A gem fantázianév jelentése drágakő, ékkő. De volt Gémkapocs-hadművelet (Operation Paperclip) is, a náci Németország tudósainak legjavát a háború után az USA fogadta be. A kiállítás címe az angol game (játék) szóra is rájátszik.
A jelenlegi tárlat koncepciója megegyezik az előzőével. Felkért kortárs alkotók műveit állították párba a gyűjtemény egy-egy darabjával. Az így létrejött műpárok közötti kapcsolat alapja hol a közös vagy rokon gondolkozás, motivikus egyezés vagy hasonlóság, hol közvetlen inspiráció, parafrázis vagy reflexió. Az Antal–Lusztig-gyűjtemény folyamatos aktualizálásának lehetünk szemtanúi. Összművészeti jelenséget is láthatunk, mert olykor a képek mellett versek is megszólalnak, illetve olvashatók. Azaz szavakat láthatunk, túl a képek címein. Játék ez, esemény, mozgás, folyamat, aktivitás, nekilendülés, szövevényes. Játszik a művész, játszik a néző, és játékba hozzák a múltat.
A régi kép levegőt kap, fényt, egy másik műtől, így folytatnak párbeszédet egymással. Merész párhuzamokat látunk, a közös és az elválasztó teret, a hasonlóság elevenségét és absztraktságát. A műalkotás létmódjára figyelünk, a kiteljesedésre és a kontextusok meglétére, párhuzamosságára. Vajda Lajos Pismányi ház, Két ház kerítéssel, Ház figurával, Hegyes tetejű házak, Pettyegetett szigetmonostori ház, Szentendrei házak, Házak felett című ceruzarajzaiban a ház lelkét és csontvázát, erővonalait keresi, a romló és romlatlan formát. Dőlnek jobbra, dőlnek balra az épületek, mégis légiesnek hatnak, megtartó erejük van. Az otthon, a tradíció jelképei és hordozói. Weiner Sennyey Tibor A Vajda Lajos híd álma című versében írja: „Nem csak Párizst és Moszkvát, / nem csak Keletet és Nyugatot, / nem csak Bizáncot és Rómát / köti össze, és ezt talán csak én tudom...” Igen, összeköt embert és embert, még akkor is, ha a köztes tér nagy.
Csontváry Kosztka Tivadar Éjszakai jelenet kápolnával és alakokkal című, 1903 körüli képe ismeretlen helyen található, igazít el a kép alatti felirat. Erre a tényre játszik rá Elekes Károly Műtárgy adatlap, 2017 műve. Csontváry említett képét helyezi piros keretbe, adatlapként értelmezve az eltűnt képet.

Idézőjel a piros vonalrács, figyelmeztető is, valami létezik is meg nem is. Lappang valahol. Eltűnt. Adattá silányul a múlt, a mű. Rács mögé került a kép, ezt már nem lehet ellopni. Tisztán szól Hantai Simon Etüdje, 1969. Hulló kék falevelek, de felfoghatjuk a képet verdeső szárnyaknak is, sirályok táncának, liánok burjánzásának, sás-tengernek. Sőt, japán tusrajznak is.Koroknai Zsolt Etüd-remixe, 2017 vágóasztal és üvegtextil, kimérve, satuba fogva a mintázatot, átlátszó (anyagtalan), mint régen a perspektívát imitáló rácsozat, szemmértéket segítő eszköz. Rajzolunk. Koroknai kilép a térbe, a három dimenzió nem a képzelet, hanem a valóság tere, az anyagiság része. Ezzel el is idegeníti önmagától Hantai világát, működőképes szerkezetté változtatja, konstrukcióvá. Korniss Dezső Rablók, Egy szűrmotívum variációja, 1981 alkotásaiban ott a tulipán, a vízcsepp, a csont és a fül motívum. Szabados Árpád Késői üzenet Korniss Dezsőnek 2014‒15 című alkotása egybefogja Korniss két művét, zsigerien (érzelmesen) és eposzi módon, a szekvenciák (mellérendeléssel) a folyamatosságra és az ismétlődésre helyezik a hangsúlyt. Szabados művében felbukkanó könnycsepp utal a kései siratóra is, a hiányra.

A kiállítás erős vonulata az emlékezés, az őrzés. Gaál József Az emlékezet útvesztője, 1992 a rendszerváltás időszakának jellegzetességét általánosítja, a felfele és a lefele mozgást, groteszk mű, mert egy ember kettészakad a megfelelés kényszerében. Taposni lefelé, törtetni felfelé. Az igazság relatív formáját, hazugságba torkollását is felfedezhetjük a kép konstrukciójában, vonalvezetésében. Jász Attila azonos címmel írta meg versét: Az emlékezés útvesztőjét (Hány fejben tartsam emlékeimet? És melyikben? / És melyiket szeressem leginkább?/ Melyiket őriz- / zen meg?) Nem véletlen a sor- és szótörés, zem-zem, zümmög a fülembe a szó, őríz-zem. Töredékes az emlékezés, de töredékes a lét is.

Külön világba visznek a japán Nobuyoshi Araki alkotásai (Cím nélkül 1-2.). Bondage fotók, megkötözés, kikötözés és rabszolgaság világa. Alázat, alárendelés. Egy érzésről, amit át kell élni, meg kell tapasztalni, hogy szólni lehessen róla. Két fél kell hozzá. Kinek mi és milyen a bűne, nem számít, mert csak a csecsszopó számít bűntelennek. Turcsány Villő Nell, 2008 szobra torz testet ábrázol, felfüggesztve lóg a térben, egy termékenység-istennő. A világ megújhodását, újjászületését szimbolizálja. A megújhodás, az újjászületés is keltheti a rabság érzetét, a függőséget. Függ a tértől, a női alak nem a világ centruma, ezt jelzik a kötelek.
Nyári István Egy pohár fény, 1982 műve belecsörömpöl a csendbe, valami eltörik, szilánkosra és fénylik, vág, szúr, sebet ejthet, a Salgó-polc akár a filmkockák, az idő szakaszos voltát hangsúlyozzák. Elfolyik a tárgy, akár az idő Dalí képén, vagy Proustnál, az idő nyomába lépünk, sokszor nyomot sem hagyva magunk után. Csurka Eszter figurái is Cím nélkül, 2016 mozgásban vannak, aura-buborékban veszik el a női figura. Cseppfolyós, hibernált világ, olyan űrutazásos, a végtelenbe tartunk, vagy épp most lépünk át egy kaput, egy más világba.
Kondor Béla angyalát nézem, Angyal akasztott emberrel, 1958 koronát visel, ítéletet hozott vagy beteljesít egy jóslatot, nem tudni. Álom és valóság, igézet és vágy, bűn és bűnhődés, csupa sejtelem és szürreális érzés. Jézus halálát vagy az egyik lator parafrázisát látnánk? Az olajkép születésének időpontja árulkodó, 1958. Nagy Imre halálára is asszociálhatunk. Major János Akasztott ember, 1957 műve a zsidó identitásról és emlékekről szól. Samu Géza Falovagja 1971 is egyfajta identitást jelöl, a falusi emberét, a falusi ember mítoszát, szabadságát és szabadságvágyát. Békési Ervin Másik lovagja, 2017 az űrkorszakot idézi, az UFO-k világát, és annak kutatását, hogy létezik-e az emberen kívül másik értelmes lény valahol a világmindenségben. Békési Ervin műve hasonlít a búgócsigára, pörgetni kell, talán repülni is fog. A humor szárnyán biztosan.

Már Kondor és Major műve is a szörnyűségek világába vezette a nézőt. Böröcz András Vagonja, 2004 a holokausztnak állít emléket. Nem a forradalomba rohannak a vagonok, hanem a vágóhidakra, lágerekbe, már nincs ember, csak cipőket látunk, rudakra szúrva. Szabó Károly Általános emlékmű, 2014 alkotásában is cipők sorakoznak, szabadon választhatsz, melyik cipőbe, bakancsba lépsz bele. De nem tudjuk megtenni, ahogy más bőrébe se bújhatunk. Nehéz továbblépni az installációtól.
A végtelen egymásba mozgást látjuk, felújítás is ez, mint amikor egy-egy épületet, filmet felújítanak. Megelevenednek a színek, a formák, a képi konstrukciók. Mert nem ismétlődésről van szó, nem is behódolásról, sőt nem is másolásról. A kulturális örökség mibenlétére világít rá a kiállítás. Mintha egy kurzuson lennénk, egy párhuzamos világban, amely átjárható. Keressük a másik énünket, a másik arcunkat, a rokonságot, a különbséget.
A festési technikák változását látjuk, a közös téma ellenére más-más elem válik a kép központi eseményévé. A párhuzamos képek nem szívják el a másiktól a levegőt, előfordul, hogy a régi kép mesterséges lélegeztetést kap, vagy fordítva. Falak omlanak le és falak emelkednek. Az időtlenség az, ami kötőanyagként köti össze a műveket. A kurátor érdeme, hogy a párhuzamba állított művek köztes léte láthatóvá válik és a néző lesz ennek őrzője.

Kölüs Lajos

Weöres Sándor: Hatvanhat

Táncosnő gipszben

Most vagyok 66 éves. A Gem/Gamekapocs2 kiállításán is. Mehetek, járhatok ide-oda, keresztbe, átlósan, egyenesen, nincs kiszabott útirány, útlevelet nem kérnek, ha szükséges, ülve is merenghetek a képpárokon. Nincs itt kézfogó, sem mátka, sem vőlegény, mégis gyakran elfog az érzés: szép pár, összeillenek. Hogy nem minden esetben? Igen, párhuzamos képek is vannak, nem találkoznak, csak a végtelenben. Kortárs néz vissza az időbe, és kortársra akad, talán ez a legizgalmasabb, élő áll szembe élővel, vagy ha nem is szembe, élő áll élő mellett. Értik vagy érthetik egymás nyelvét. Halott esetén ott a distancia, a távolság, időben és térben. A holt helyébe nem állhatunk, őt állítjuk vagy állíthatjuk magunk mellé, kiragadjuk az árnyékvilágból, felragyoghat, hol önmagától ragyog, hol attól, hogy párja van, és megszólítják, érintve van. Ez a megérintés a kiállítás egyik olyan mozzanata, amely aktuálissá és átélhetővé teszi a pillanatot, a találkozást.
A gemkapcsozás mögött ott van a gyűjtő is, az ő ízlése, művészetszeretete. Kirajzolódik egyfajta gyűjtői arckép, világfelfogás is. Egyben az öröksége is, amit tovább vitt, őrzött, fejlesztett. A gyűjtés filozófiája, hogy vannak kedvenc festők, Tóth Menyhért minden bizonnyal az. Mások is azok, nem véletlenül vannak jelen a gyűjteményben. Az alkotások a modernizmust képviselik, a progressziót, a megújhodás szellemét. Az új kifejezési módok keresését és megtalálását. Átjárás térben és időben teszi izgalmassá a kiállítást. A közös pontok néha nem közösek, sőt nagyon is eltávolodnak egymástól, a párbeszéd inkább perbeszéd. A folytonosság egyben megszakítottság is. Az egyediség nem folytatható, nincs reinkarnáció, az utak különbözőek, néha van csak keresztút. A kiállítás a metszéspontokat keresi.
Csak azért nem járok óvodába, mert köhögést kapnék. Szép idő van, kint ragyog a nap, barangolok tovább, némi derűvel, jó helyen vagyok. Bánat, 1892 olvasom a kép címét. Csak azért élek, mert még nem haltam meg. Nem leszek öngyilkos, kivárom életem végét. Rippl-Rónai figurája eltakarja arcát. Bánat az egész kép, minden egy szomorú érzésnek rendelődik alá. Szilágyi Teréz Elementáris redukció, 2004 eltünteti a figurát, számára elég a függöny is, amely jelez valamit, árnyékot, bánatot, félelmet egyaránt. Szorongásos világot mutat mindkét kép, összenő múlt és jelen.
Medgyessy kontra Nagy Sándor. Az utóbbi figurájának feje lapos, hasábszerű, deformált, és a keresztformát idézi, Kőből szabadult, 1980-as évek. Medgyessy szobra Nő almával, 1933 a termékenységet jelképezi. Nagy Sándor szobra a kifordított szűrre emlékeztet, a visszája is szép. Ámos Imre Női akt, 1931, 1932 rajzai tanulmányrajzok, vonalaik puhák, elevenek, süt belőlük a szeretet, a finom érzékiség, a tettenérés izgalma, ilyennek látlak. Jagicza Patrícia Én, 2009 műve sok-sok kőből áll. Leginkább a lehunyt szempár ragadott meg. Álom és megadás, a sejtetés. Ámos egybefog egy alakot, néhány vonással. Jagicza szétdarabolja a testet, elemeire. Az Én, mint kombináció, kirakat, lerakat.

Tóth Menyhért Macskalány, 1956 körül állatfigurája rajz, ismerjük színes változatát is. Ül a macska, cincognak az egerek. Mozdulatlan, figyel, tele feszültséggel a fejtartás. Akár az embernek, a macskalánynak is naparca van, független lény. Rábóczky Judit is macskát formáz: Vadász, Lépő, Mosakodó, 2003. Szobrok, minden mozdulatuk él, bensejükben hevül a világ, az ösztön. A két mű rokonsága tagadhatatlan. Román György Órjás kandur zsákmánnyal, 1977 műve a fantáziát állítja a kép középpontjába. Nem egeret fogott a macska. Félelem lapul az állat testtartásában és némi büszkeség, úgy sem veszitek el tőlem a zsákmányt. Kő Pál Macska Madárral, 1969 szobra a macskalét természetességére utal: ragadozó. Nem gyilkos, de öl, ha kell. Levegőben is elkapja a madarat. Alamuszi macska nagyot ugrik. Parti Nagy Lajos Halcsók, macskacsók, 2017 című verse mindkét képhez szól: Ő is rab, nemcsak a másik / Bizonyos szempontból.

Igen, bizonyos szempontból Közeleg amaz idő, amikor az ember a szemétől nem lát, a fülétől nem hall, a lábától nem jár, a kezétől nem fog. Eljön az idő, amikor elveszítjük macskaságunkat, amikor már nem akarunk zsákmányt ejteni. Eljön az az idő, amikor csukva marad a szánk, és nem biztos, hogy a csodálattól: Lakner László Száj, 1969. Nincs botoxolva az ajak, a bajuszt sem kell félreérteni. Zárt világot sugall a kép. Némát és bezárkózót. Nem Heltai Jenő Néma leventéjét látjuk, nem szerelmesen duzzogó, szigorodó szájat. Nem tátog, inkább hallgat. Kitépett nyelvvel is. Vagy megszokásból, sőt tiltakozásból. Bitorló büszkeséggel, pop artosan. Vincze Ottó veszi a lapot, érti Laknert, és Szájból szájra, 2006 című kétcsatornás videójával nyelvet ölt a világra. Tegyétek, ha van merszetek hozzá. Amit Lakner metaforával jelez, azt Vincze humorral mondja ki. Szabad világban él.
Fordul a világ, csak színeket látok. Hartwig Kompa Mély, 2010 kékje magával ragad. Testet ölt a szín, mozog, változik, égszínű, mennybolt, sem bejárata, sem kijárata nincs. Szemhatár, onnan szoktunk lebukni, ott érezzük, hogy ritka a levegő, és mégis gyakran odavágyunk, a nagyon magasba. A Paradicsomba. Láng Eszter közgazdász, egyetemi előadó, képzőművész, művészeti író és irodalmár, valahogy a kék színe is ilyen változatos, mint amilyen ő maga, sokoldalú. A Januári éj 2017 című képén nincs hó, nincs sötétség. Kékség van. Ez a kék nem oldódik, sem éjjel, sem nappal. Csillagtalan és távoli kék. Már-már hideg, és vibrál, nem hagy nyugodni. Transzcendens kék.

Tóth Menyhért A végtelen felé/Horgász, 1957 kétdimenziós világa kanyarog, csordul és csordogál. Tavaszi vagy őszi táj, a víz az úr, a sár és a mocsár. Hömpölyög az ár, mindent visz. A horgász hiába ül méla lesben, nem kap horogra semmit. Talán a végtelent. Dér Adrienn Cím nélkül, 2017 riposztozik egy hasonló tájjal, csak nála több a fehér, a mélyedés, a tócsa. Dér belemerült Tóth Menyhért tájába, és ott is ragadt. Nem úgy Kocsis Barbara. Ő sem ad címet az alkotásának Cím nélkül, 2016. Só, liszt, disznóbél, pauszpapír és egy felhúzott vonatablak együttesét látjuk, kívülről süt a nap, átdereng a fény, és az ablak alsó részében kirajzolódik a táj képe, domborzata. Párából, nedvességből, koszból, porból. Eredeti mű, lélekben hajaz Farkas István sötét, komor már-már ijesztő Balatoni tájképére, 1937. Kocsis Barbara képe bennem folytatja Weöres versét: Belül sétálni, befelé figyelni. Csak a belső táj ne legyen barátságtalan.
Bukta Imre Tájpixelek, 2003 képén felosztva a föld, osztódik, rendeződik, ragozódik. Ahogy Weöres írta: Ekkor végleg befelé kell fordulni. Bukta is ezt teszi, bent áll a dolgok közepében, nem kívülálló. Számára a táj maga a szentség, miként a föld is, abból van a táj. Képpontból. Mintából, az eredetit idézi, a valóságot. Rácsozott. Molnár Judit Lilla Pixel, 2017 alkotása felépít valamit, ami Bukta tájából hiányzik, az ember igazi öltözéke. Bukta zöld emberkét fest, manót, törpét, mintha egy mesevilágban lennénk. Molnár az ember ruháját konstruálja meg, a létezés egy másik burkát és bélyegét. Darabolva a föld, kockás, mint a kockás füzetlap, és a föld bekerítve, családi kert, magánföld, szívhez szorítva.
Bárhonnan is indulunk el a kiállítás termeibe, mindvégig a jelenbe lépünk, botlunk. A jelen részévé válik a múlt, hol látszik az időbeli distancia, hol meg nem. A kvalitás időtlen, sugárzik, bent is süt a nap.