— Ha jól tudom, teljes munkaidőben dolgozol, mellette több Tumblr-projektet viszel egyszerre, amelyeknek a tartalmából látszik, hogy rengeteget olvasol és kutatsz, emellett verset és cikkeket írsz, ráadásul ha jól tudom, legalább annyi kéziratot kapsz a postaládádba szerkesztésre, mint egy hivatásos szerkesztő. Ezt még összeszedni is sok. Hogy tudod beosztani az idődet?

— Ez így tényleg soknak hangzik, kicsit talán túlzol is. A módszerem egyébként egyszerű: ha valamit el kell intéznem, lehetőleg rögtön a végére járok, nem halogatok, ha csak két percem van, akkor is belekezdek. Mivel az irodalmi vállalásaimhoz legnagyobb részt olvasnom kell, a könyvtártól a pdf-felolvasó alkalmazásig minden lehetőséggel élek. Másrészt bárminek nekimegyek, ha megtetszik egy téma, legyen az alternatív folyóirat-antológia, Kassák-mémgyár vagy egy korszak feltérképezése magyar írók önéletrajzi írásain keresztül.

— Lehet hobbinak tekinteni a Tumblr-projektekkel való foglalkozást? Vagy ez egy olyan szakmai elfoglaltság, amellyel esetleg inspirálódsz egy következő kötethez?

— Inkább kattanások ezek, hobbinál mindenképp komolyabbak, ráadásul másoknak is érdekesek lehetnek. Ezért is szeretem annyira ezeket a blogokat, hiszen egyszerre olvasónaplók és tematikus gyűjtemények. Az inspiráció mindenképpen szerepet játszik, például sokat tanultam a szerkesztésről, miközben digitálisan felvagdostam Bartók Imre Gondolkodók regénytrilógiáját, majd verseket raktam össze a darabkáiból, de tanulságos volt az is, amikor űrköltészettel kezdtem el foglalkozni.

— Az első komolyabb projekted, ha jól tudom a Lelkigyakorlatok volt, ami a mai napig fut és egy meghatározó világirodalmi fórummá nőtte ki magát. Ezt Bajtai Andrással közösen szerkesztitek. Hogyan választjátok ki a verseket? Hogyan juttok konszenzusra velük kapcsolatban?

— 2012-ben Andrással teljesen rácsavarodtunk a világlírára, rengeteg kötetet vásároltunk és kölcsönöztünk, de eleinte csak egymásnak mutattuk meg a nagy felfedezéseket. Komolyan mondom, megmámorosodtunk a versektől, tágasabb világúnak, nagyobb ívűnek, felszabadítóbbnak éreztük őket mondjuk Petrihez képest, aki akkoriban az egyik kedvencünk volt. Eleinte naponta frissítettük a gyűjteményt, és úgy válogattuk a verseket, hogy ha egyikünk átmosott egy kötetet, akkor a következő lelkigyakorlaton felolvasta belőle a kedvenceit, végül azok a versek kerültek fel a blogra, amikre mindketten igent mondtunk. Mostanában azért kényelmesebb tempóban szerkesztjük a blogot, viszont épp a napokban tudatosult bennem, hogy észrevétlenül magunk mögött hagytunk egy újabb mérföldkövet, és már több mint 500 vers olvasható a Lelkigyakorlatokon.

— Tudsz mondani egyetlen olyan világirodalmi alkotót, aki valamiért nagy benyomást tett rád vagy valakit, akit bármilyen belső mérce szerint fontosnak tartasz?

— Egyetlen nevet nem tudok kiválasztani, de mondok két kötetet, amiket nagyon közel érzek magamhoz. Az egyik a belga születésű francia költő, író, képzőművész és utazó, Henry Michaux Máshol című kötete, ami pszichedelikus/mágikus világával új horizontot húzott számomra. A másik Italo Calvinótól a Láthatatlan városok, aminek írásánál szerzője szintén elég kevéssé tartotta szem előtt az euklidészi geometria szabályait.

— Az előbb érintőlegesen előkerült az “űrköltészet”, amiről talán majdnem mindenkinek te jutsz az eszébe a kortárs hazai irodalmi közegben. Ez mondjuk nagyrészt A káprázatbeliekhez című sci-fi verseskötetednek is köszönhető. Hol gyökeredzik benned a műfaj iránti vonzalom, és mióta tart?

— A beat tanúinak könyve írása közben vetettem rá magam igazán a műfajra, tulajdonképpen olvasói válságba kerültem, amiből aztán sci-fi regények vezettek ki. Korábban rendszertelenül olvastam csak sci-fiket, ebben az időszakban viszont módszeresen kezdtem foglalkozni velük. Bújtam a könyvlistákat, pótoltam a klasszikusokat, vadásztam a különlegességeket. Ez az intenzív periódus aztán A káprázatbeliekhez megírásával véget ért, a rajongás viszont megmaradt. Azt hiszem ez a fajta periodikusság amúgy is jellemző rám, beleásom magam valamibe, amiből általában születik valami (a sci-finél épp A káprázatbeliekhez), aztán valami más felé fordulok.

— És mi az, ami felé éppen most fordulsz?

— A két kisfiam eléggé lefoglal mostanában, vannak lírai és prózai terveim is, de nem tudom még, hogy melyik fog ezekből elsőnek megvalósulni. A Tumblren jelenleg futó vállalkozásom, hogy végigolvasom a Digitális Irodalmi Akadémián elérhető önéletrajzi írásokat, és a kedvenc részleteimből szerkesztek egy blogot – ez a Költőnk és kora. Ezzel azért is foglalkozom szívesen, mert egyrészt részletesebb képet kapok a 20. század irodalmi, politikai, stb. életéről, másrészt, mivel az írók sokat pörögnek az alkotás problémáin, engem is ösztönöznek ezek a könyvek. Kérdezted korábban a mércét, Tandori Dezső verseiből készítek egy válogatást, szeretném, ha egyszer megjelenne könyv alakban is. Az lenne a mérce.

— Azért ne felejtsük el, hogy nemcsak alkotók és irodalmi korok között böngészel, hanem hangszerek között is. Hányféle hangszer fér el egy belvárosi lakásban?

— Nem számolom, de ez valószínűleg azt is jelenti, hogy elég sok van belőlük. A hangszerek vásárlását a zenei tanulmányaim alatt kezdtem el, kezdetben csak ütőhangszereket szereztem be – ezen a szakon tanultam a Zeneakadémián –, aztán jött néhány húros és fúvós hangszer is. Egy idő után azt vettem észre, hogy azokon játszom a legszívesebben, amiken a saját fejem után tanultam játszani, más szóval a felfedezés öröme hajt ebben is. Ha rám tör a munkával kapcsolatos aggodalom, azzal szoktam nyugtatni magamat, hogy végső esetben elmegyek utcazenésznek, végül is megvan hozzá a felszerelésem.

— Mostanában újra hallhatunk téged irodalmi esteken is játszani, Dunajcsik Mátyással volt most két közös estetek, Taïga & Gleccser néven, először az Írók Boltjában, később és az újonnan nyílt Magvető Caféban. Mesélnél kicsit erről a projektről?

— Az Írók Boltja felkért, hogy olvassak fel és játsszak a Kis Könyves Éjen, és mivel mostanában gyakran kísérletezgetek citerával, eszembe jutott Dunajcsik Mátyás, aki pedig egy ideje langspilen (a citera izlandi rokona) tanul. A műsor nagyrészt az én szövegeimre épült (A beat tanúinak könyvéből és A káprázatbeliekhez írtakból vegyesen), de Mátyás is felolvasott saját verset és műfordításokat. A zenét közösen találtuk ki, és külön izgalmassá tette az estet, hogy Mátyás elektronikát is használt a langspil mellett. Ezt a koncepciót fejlesztettük aztán tovább a Magvető Cafés fellépésre, egyrészt a szöveges részt kiegyenlítettebbé tettük Mátyás új verseivel, amiket a Taïga & Gleccserhez írt, másrészt Korai Zsolt beszállt vetíteni, és olyat varázsolt a projektorral, hogy utólag megnézve a felvételt az volt az érzésem, ez volt az est legjobb része.

— Van olyan alkotó, akivel szívesen szerveznél egy hasonló fellépést? Akár ma már nem élő vagy külföldi szerzők közül.

— Balassi Bálinttal szívesen játszanék etno/folk alapú zenét, ráadásul szerintem jól állnának a kezében az elektromos hangszerek is. Csáth Géza hegedűjátéka eszembe szokott jutni néha (vajon milyen lehetett?), szívesen elhívnám egy felolvasásra játszani, de vele előbb azért felugranánk Andráshoz egy lelkigyakorlatra.