Az emberi...

Az álnok kovász a sötétség
meddő tetteiben.
Az akart egyensúlytalanság,
konok hazugság
az emberfelettitől az emberalattiba
nyom - közben eltűnik maga, az ember.
A prófétából pojáca lesz.
A mindenható elektromosság hálója
bekebelez és összezavar.
      Az egyes szám második személy az én
      megsemmisült énem.
      Hódítani akartál! Elrendezni
      a világot az igaz béke szerint.
      Amit láttál, éreztél, tapintottál,
      amiről azt hitted talpkő,
      széllé oszolva semmisül.
      Mégsem tévedtél. Nekünk van igazunk.
Az ember építménye önhitten bizonytalan.
Egyre erősebben csodáljuk a színjátszó eget.

Dünnyögő

Ahogy lassan sétálok
a házfalak mellett.
Ahogy meg-megérintem a házak falát - -

bennem lépcsőzetesen törik rekeszekbe a zuhanás.
A szem tere csalóka, tapintás tekintete lát
sorsot, beszélő egészt.
Oda az oda. Itt se, innen
le – döccenve alá ------
ki se tudja, meddig még.

Az emlékkép és figyelemkép szakaszváltásainak
vonala teljesen megsemmisül.
Ami lassú volt, a saját idejét kifutva,
túl könnyen gyorsul,
képpé lévén súlytalan ugrál.
Nincs múlt. Nincs jövő. Nincs jelen.

Keresem az alapot, elvitte valami,
azt is, ami helyette jött.
Azt hittem én megmaradok annak,
ami vagyok, végig,
jöhet, változhat bármi.
Nézem a kezem, nem azé,
akiről azt mondtam: én.
Könnyű, könnyű minden, horror-könnyű.

Alkonyi hajókirándulás

Lampionradar.
Ismeretlen hajók,
- sötét cetek -
úsznak el mellettem.
Fedélközben lobogó fecsej.
Nagy alkony. Nagy menetrend

a végső kiszállás előtt - -