aquarell

 
érintésed újrateremt. eltűnik a sárga függöny,
a mellkasi szorítás, a lakótelep és a letépett fejű
barbie baba. nincs gáncsolás az udvaron,
 
hanyatt fekvés a parton, nincs beletörődés.
magatehetetlen vagyok. megetetnek, fürdetnek,
bebugyolálnak. a hasamat fújkodják, kacagok.
 
amikor ruhát adnak rám, üvölteni kezdek.
nagyobb leszek, de a világ nem lesz kisebb,
és még mindig rosszul viselem, ha öltözni kell.
 
az áruházban elsodródom apáéktól,
egy játszóházban kötök ki. csak addig félek,
amíg ecsetet nem adnak a kezembe.

színes csíkokat festek arcomra.

amikor rám találnak, éppen hercegnőt rajzolok,
még maradnék. a tömegben valaki arról
beszél, hogyan kell elválasztani egy

szót. félálomban hátadat ölelem, felriadok
egy mozdulatodra. letépett seb. bőröm alá
kúszik a félhomály, az utcalámpák fényében

világító havasok gyűrődnek a takaróból,
hegymászók törnek a csúcsok felé, míg el nem
pusztulnak a végtagok keltette lavinában.
 
nem érhetek hozzád.
 
aludnom kell. meg kell tudnom, miért választjuk
el a szavakat. a testedből kiinduló áramlatokat
figyelem. ki tudja, honnan való örökség
 
ez az akaratlan összehúzódás.

különös kegyetlenséggel

ha kell, minden körömvágásnál lecsípek
egy darabot a büszkeségemből.

borban áztatott bazsalikommal,
ánizzsal készítek fürdőt napnyugtakor,
köményolajat masszírozok bőrünkbe.
közepesen durva sörtéjű kefével
ledörzsölöm az elvárásokat.

átugrom veled a tábortűzön,
szárított szarvasbogarakat morzsolok.
vászonterítőre hímzem nevünket,
őseink és majdani ivadékaink nevét,
és minden vágyadat, amit feladsz értem.

nyöszörögve forgolódom éjszaka,
ha kell, veszek be nyugtatót.
élére vasalt ingek alá temetem
a haragot, felseprem a szilánkokat.
simogatlak. haraplak, ha arra vágysz.

összegyűjtök minden fajból
egy hímet és egy nőstényt,
különös kegyetlenséggel oltom ki életüket,
hogy vérükkel fessem át a szobákat.

bármire képes vagyok, hogy örök időkre
hozzám láncoljon az őrület.