Nyomtatás

(Az első és második rész itt és itt olvasható)

 

Terhes. Égő hidakról álmodik, égő hajókról. Egy filmről álmodik, amit mindig is szeretett, és amiben egy férfi visszatér ősi falujába, s valamiképpen átcsúszik az időn, így apja fiatalkorába kerül. Amikor menekülni próbál a faluból és visszamegy a vonatállomásra, a vágányoknak semmi nyoma. Nincs hazaút. Így ér véget a film.
Amikor felébred az álmából, a szobában tikkasztó meleg van, a lepedője átázott az izzadságtól és az ágya szélén egy nő ül. Igyekszik eltakarni meztelen testét. Miss Maharaj mosolyog, vállat von. Erős tested van – mondja. – Fiatalabb, de másban nem különbözik az enyémtől.
El akartam hagyni. De így nem tudom.
Miss Maharaj megrázza a fejét. A faluban azt mondják, fiú lesz – magyarázza –, és akkor a szárazság megszűnik. Mindez csak babona. De nem hagyja majd, hogy elmenj. És később, ha mégis elmész, a gyermek itt marad.
Azt majd meglátjuk! – robban ki az ifjú feleségből. Amikor ideges, orrhangon kezd beszélni, ami még szerinte is visszataszító. Lelki szemeivel látja, a történet bezáródik körülötte: a történet, amelyben csapdába esett és muszáj lesz megtalálni az utat: inkább a helyeset, de ha az nem megy, akkor a rossz is megteszi. Amit nem szabad eltűrnie az a tehetetlenség. Nem fog belehullani valamiféle bágyatag, a hőség miatti kábulatba. A Romantika elégszer vezette hibákba. Most használni fogja a fejét.
Lassan, ahogy teltek a hetek, kezdett tisztábban látni. A városban, a palotában működő kaszinó nem a férfié, ostobán aláírt egy szerződést, és most ijesztő emberek konzorciuma bérli tőle. Nevetséges az összeg, amit fizetnek, és kikötötték az apróbetűs részben: bizonyos kiemelt napokon ott kell sétálgatnia az asztalok körül, megnyerően vigyorogva a vendégekre, ezzel emelve a hely fényét. A műholdantennák ugyan jövedelmezőbbek, azonban ez a falánk, öreg, lepusztult rezidencia csak sokkal bőségesebb tányérokból laknak jól, ha a férfi győzné.
Időtlen vidéki palota: megvan hatszáz éves is. Nagy részéből hiányzik az elektromosság, az ablakok, a bútorok. Hideg van a hideg évszakokban, forróság van hőségben, és ha az eső beköszönt, a dísztermek többségét elönti az ár. Minden, amijük van az a vízük; ez a palota kimeríthetetlen forrása. Az épület végében, a romos, denevérlakta területeken túl, a fiatal feleség óvatosan lépked a felgyülemlett guanó között, és látja, már hajnal előtt ott sorakoznak az emberek. A falusiak, akik nélkülöznek a szárasságban, az éjszaka leple alatt jönnek, hogy a sötét elrejtse megaláztatásuk nyomait, amíg megtöltik üres kancsóikat. A szomjas sor fölé kísértetként magasodik egy csipkézett oromzatú fal fekete árnya. Egy falusi asszony, néha érthetetlen angolsággal, elmeséli, ez az elszenesedett erőd korábban a hercegi rezidencia nagyobbik része volt. Csodás kincsek vesztek oda, amikor leégett, még emberi életek is.
Mikor történt ez?
Idő előtt.
Kezdte megérteni a férfi keserűségét. Egy másik hercegnő – mesélte neki Miss Maharaj – egy özvegy, még nálunk is nyomorultabbul élt, tüzet ivott nemrég, hogy véget vessen az életének. Összetörte egy csészében a családi gyémántokat, az örökségét, és lenyelte őket.
Így amikor Mr. Maharaj ellátogatott Amerikába, kitalált magának egy előkelőségből és korszerűségből álló álcát, és ezzel a kitartó színjátékkal megnyerte őt. Megtanult úgy beszélni, mint egy modern ember, de valójában tehetetlen a jelennel szemben. A szárasság, a nem evilági énje, a múlt kegyetlensége, ahogyan hátat fordított a népének, ezek a dolgok hozták el a Romlást. Görögországban, az az atléta, aki megnyerte az olimpiai játékokat, kiemelkedő személyiséggé vált az otthonában. Azonban Mr. Maharaj rothad, akárcsak a háza. A feleség szobája a luxus csúcsa. Üveg az ablakokban, lassan forgó, elektromos ventilátor a mennyezeten. Telefon, melyben néha vonal is volt. Konnektor a laptopjának, és ritkán még modemkapcsolat is, ami összekötötte azzal a másik világgal: a korábbi életével.
A férfi azért nem vitte a saját szobájába őt, mert szégyelli.
Ahogy érezte a benne növekvő kis életet, meg akart bocsájtani a gyermek apjának, ki akarta segíteni a múltból, át egy mozgalmas, változó jelenbe, mely az igazi élete. Teszi, amit tennie kell. Ő „Amerika”, és ő elhozza az esőt.

 

Újra és újra felébred, izzadtan, meztelenül, és Miss Maharaj az ágyán ülve mormogja: – Igen, csodás test, táncosé is lehetne. Jól fog égni.
Ne érjen hozzám! (Riadtan.)
Minden feleség messziről érkezik. És ha a férfiak elköltötték a hozományokat, eljön a tűzmadár.
Ne fenyegessen! (Megdöbbenten.)
Tudod hány felesége volt már?

Rémült, dühös, összezavarodott, így a férfinak szegezi a kérdést: Igaz? Ezért nem ment férjhez a nővéred, ezért gyűjti össze a házba az összes hajadont, fiatalt és öreget, hogy megvédje őket? Azért van ez a végeérhetetlen táncikálás a szüzeknek, mert félnek férjhez menni?
Igaz, hogy elégetted a feleségeidet?
Ah, az őrült nővérem mindenfélét sustorgott neked – nevet Mr. Maharaj. – Bement a szobádba éjjel, simogatta a testedet, beszélt vízről, tűzről; a nők szépségéről és a férfiak titkos, halálos természetéről. Mesélt neked a varázslatos madárról, feltételezem. A halál madaráról.
Nem – jegyezte meg óvatosan az ifjú feleség, visszaemlékezve. – Te nevezted nevén a tűzmadarat.
Mr. Maharaj dühében elrángatja a nővére táncórájára. Amikor meglátják a férfit, a táncosok megbotlanak, bokapereces lábaik elvesztik a ritmust, így csilingelve megállnak. – Miért vagytok itt: menekültek vagytok vagy tanítványok? – Tanítványok, uram. – Azért vagytok itt, mert féltek? – Oh, dehogy, uram, mi nem félünk. Könyörtelen kérdéseit üvölti, tekintetét végig a nővérén tartja. Miss Maharaj csak áll és hallgat.
Az utolsó kérdés neki szól. – Hány feleségem volt? Mit mondtál, hány volt? Egymás hatalmának vonzásába kerülnek, fivér és nővér, örökös foglyai a másiknak; történelmen kívül és időn túl. Miss Maharaj kapja el elsőnek a tekintetét. – Ő az első.
Ennyi volt. A férfi a feleségéhez fordul, széttárja a karjait. – Saját füleddel hallottad. Nincs több dajkamese.

 

Kecskés Szulamit fordtása