Ha unod a banánt…

(M. Kácsor Zoltán: Utazás Dínómdánomba, ill: Kecskés Judit. Kolibri Könyvkiadó, Budapest, 2017)

A Kolibri Kiadó gondozásában M. Kácsor Zoltán új könyvsorozatot indított útjára 2017-ben. Aki nem találkozott még M. Kácsor mesekönyveivel, talán merész lépésnek gondolja, hogy a kiadó rögtön egy sorozat nyitóműveként hirdeti meg a meseregényt. A folytatás szándéka azonban a paratextuális, textuális elemekben és szövegszerkezeti sajátosságokban is egyértelműen jelzett: nem csupán a könyv borítóján szereplő „Zabaszauruszok” sorozatcím, hanem a kötet végén található, második részből kiemelt szövegrészlet, illetve a regény nyitott zárlata és elvarratlan szálai is erről tanúskodnak. A Kolibri azonban egyáltalán nem kockáztatott ezzel a döntésével, és a Garázs Bagázs sikerére alapozva joggal előlegezte meg a bizalmát. Ezt bizonyítja az is, hogy az ezúttal kisiskolás korosztálynak címzett dínótörténetek már a második kiadásukat élik meg, M. Kácsor olvasótábora hűségesen kitart a szerző mellett.

Az olvasótábor rajongása nem véletlen: a szerző kellő arányban vegyíti a jól bevált varázsmesei, irodalmi mesei és kalandregénybeli tradíció elemeit saját eredeti ötleteivel, s ezeket remek ízléssel fűszerezi a gyermek és felnőtt befogadók által egyaránt kedvelt játékossággal és humor eszközeivel. A könnyed, mindenféle erőltetettségtől mentes cselekményvezetésnek éppen ez a kulcsa: a szereplők alapvetően a mesei rend szabályait követve teljesítik be sorsukat, azonban az elbeszélés nyelvhasználata, az irónia, paródia, groteszk, különböző helyzet- és jellemkomikumok megfestése bravúros duplafedelű, családi könyvet teremt az egyszerű történetből. A remek szövegszerkesztésről tanúskodik az is, hogy az első fejezetek az egyes szereplők színre lépését szolgálják, majd kalandleírásokat tartalmaznak, azonban a cselekmény előrehaladtával egy-egy esemény nélküli fejezettel is találkozunk, melyek – az események lassítása, a feszültségkeltés fokozása mellett – inkább a szereplők karakterének kibontására vagy valamilyen információ elmélyítésére fókuszálnak. A feszültségteremtés (sőt: akár a félrevezetés) további eszközeként előreutalásokat és sejtetéseket alkalmaz a szerző: pl. az új helyszínre érkező szereplők felelőtlen könnyedséggel ejtik ki az „Ugyan, milyen baj érhet bennünket” (34.) mondatot, más esetben pedig a fejezetzárásban találkozunk az olvasás folytatására serkentő, izgalmas kalandokat ígérő, előreutaló mondatokkal (pl. „Most azonban ránk mosolygott a szerencse, mert a híres-nevezetes Rilex, a tirex fog segíteni nekünk, hogy legyőzzük az ellenségeinket!” (39.) Szintén feszültségteremtő eszközként szerepel az elhallgatás és az ellipszis alkalmazása, amikor egy rövid időugrást követően egy fontos információt rejt el az elbeszélő az olvasó elől, melyre csak a kaland kifejtése során, fokozatosan jön rá a befogadó – ez történik pl. a fogaitól megfosztott Barmol lakomaversenyi brillírozása során is. A meseregény a mesei világban kiemelt szerepet játszó ismétlődés és fokozás alkalmazásában is remekel: nemcsak dramaturgiai szempontból képes az ismétlődő motívumokat egyre fajsúlyosabban fokozni, hanem a humor különböző eszközeit igénybe véve képes azokat el is könnyíteni – ilyen pl. a visszatérő fogprobléma, a beszédhibás szereplők halmozása vagy akár egy-egy, valamelyik szereplőt jellemző szófordulat megidézése.

A három, baráttá kovácsolódó szereplő egészen hétköznapi motiváció okán indul útnak: Rilex barátokat szeretne szerezni, amitaz egyik legkeresettebb foglalkozás kitanulása, a fogászat révén kíván elérni; Barmolnak az elszuvasodott fogai helyett műfogsorra van szüksége; Kunyi pedig olyan helyet szeretne találni, ahol mindig kellő élelemhez jut. A történet tétjét egy „fogas kérdés” képezi: vajon sikerül-e eljutniuk a problémáikra megoldást kínáló, világhírű Fogkopács fogászhoz. A szereplőknek tehát világmegváltó életcél helyett egy hétköznapi problémával kell megküzdeniük, azonban – a szöveg egyik fontos erényeként – ez a mindennapi élethelyzet mélyebb életproblémává mélyül, miközben a történet nem válik didaktikussá. A meseregény tehát a varázsmese funkcióira épül, csupán a részletek kerülnek lecserélésre (pl. nem három, hanem öt akadályt kell leküzdeni az út során; a főszereplők a népmesék állataitól idegen dinoszauruszok, stb.). A főszereplők útjárása is klasszikus varázsmesei alaphelyzet: az életükben felismert hiány, űr betöltése érdekében útra kelnek, hogy életpróbáikat kiállva megtalálják a hiányzó részét saját személyiségüknek. Ebben a történetben – a barátokat és kalandokat kereső, útra kelő állatmesékhez hasonlóan – nem egy, hanem három főszereplőnk is található. A történet motorjaként, vagyis a tulajdonképpeni főhősként Rilex, a tirex szerepel, és hozzá társul Kunyi, a keselyű, valamint Barmol, a raptor. A dinoszauruszokból és keselyűből álló csapat az irodalmi sztereotípiák működtetése értelmében elsősorban negatív szerepkört indukálnak, azonban M. Kácsor meséjében szerepkör-átlépést figyelhetünk meg: az ijesztő külső és ragadozó életmód ellenére – Süsü karakteréhez hasonlóan – a szereplők pozitív szerepkört töltenek be. Sőt a főszereplő Rilex – éppen ebben emelkedik a jelentősége a társai fölé – a Lázár Ervin-i szeretetmorál hordozója; nem csupán végtelenül béketűrő és szeretetteljes karakter, hanem környezetét és ellenfelét is az elfogadás, békülékenység és szeretet eszközeivel szelídíti meg. A mese etikája, a jutalmazás és büntetés érdem szerinti osztása helyett tehát a gyermekirodalomra jellemző megbocsátás motívuma lép előtérbe. A megbocsátás és az elfogadás egyébként nemcsak az akadályozókkal szemben gyakorolt eszköz, hanem a három főszereplő összekovácsolásának a nyitja is, hiszen egészen különböző mentalitású, életfelfogású karakterek egymáshoz való csiszolódását figyelhetjük meg a történetben, amely a Százéves Pagony vagy a Négyszögletű Kerek Erdő lakóinak életközösségét juttathatja az olvasó eszébe.

A meseregény során fellépő akadályozókról szintén kiderül, hogy valójában nem is ellenséges szándékkal tartóztatják fel az útjukat járó főszereplőket. A varázsmesével szemben ezért a problémamegoldás folyamata, a történet elején megbomló harmónia helyrehozásának menete álproblémák akadályaival telítődik: az öt próbatételt kiálló főszereplők egy esetben sem kerülnek valós egzisztenciális veszélybe (csupán annak lehetősége merül fel), és meglehetősen egyszerű eszközökkel, könnyűszerrel oldják meg az előttük álló feladatokat. A kalandokat ez a gyermekirodalmi művekre jellemző sajátosság hiteltelenekké is degradálhatná, azonban a szereplők furfangos megoldásainak köszönhetően a cselekményvezetés megőrzi a fordulatossághoz szükséges kellő feszültséget. A szereplők problémamegoldó stratégiái a ragadozó életmódról önkéntesen lemondó főszereplő Rilex erőszak-ellenességét tükrözik, és fizikai erő alkalmazása helyett szellemi képességeikkel, furfangosságukkal győzik le az eléjük gördülő akadályokat. Éppen ezért az események lényeges elemeiből, a problémamegoldásokból hiányzik a csoda, a transzcendens beavatkozás, és csak néhány mellékes motívumban, miliőfestés céljából jelennek meg a varázseszközök és varázshelyszínek: Dínómdánom mágikus földrajza főleg Alice Csodaországához hasonlítható, a fantasztikus helyszínek és élőlények leírására viszont egy külön fejezetet szán, amely a szerző burjánzó fantáziájáról, egy rendkívül ötletgazdag univerzum kibontakozásáról tanúskodik.

A legnagyobb próbatételt az ellenfél, illetve a félrevezető személy felismerése képezi: a varázsmeséktől eltérően ugyanis itt az ellenfél végigköveti a főszereplők útját, sőt ő maga árulja el nekik a problémájukra kínálkozó megoldást (vagyis segítőként mutatkozik először). Káró, a varjú ellenséges szándéka csak a cselekmény előrehaladtával válik egyértelművé, hiszen a Dínómdánomban élő Fogkopácshoz vezető utat megközelíthetetlennek, legyőzhetetlen akadályokkal telítettnek írja le az útra vállalkozók előtt, így a dezinformációival egyfajta pszichológiai hadműveletet indít a főszereplők ellen. Káró karaktere kiemelten jól sikerült figura, aki szabályos időközönként jelenik meg, és – az irodalmi sztereotípiáit betöltve – egyre baljóslatúbb lesz minden színre lépése. A szavak befolyásoló erejét rajta kívül egy epizód erejéig Kunyi is felhasználja, amikor egyfajta hadvezér-paródiaként egy merész hadicsellel szinte a halálba küldi a gallimimuszokat. Káró azonban útnak indítóként és akadályozóként is az elrettentés manipulatív eszközével kívánja lefegyverezni, lelkileg megtörni a főszereplőket. A történet végén egy fejezet erejéig még azt is gondolhatnánk, a varjú egy Óz-féle csaló, azonban inkább a szerepcsere, az álruha mögé bújás, a másik szerepének felöltése játszik szerepet a bonyodalmak tetőzésében.

Érdemes megfigyelni a meseregény helyszíneit is, amelyek bibliai utalásokkal telítődnek. A Szaurusz-szigetek aprólékos geográfiáját találjuk a műben, amelynek két ellentétes, mitikus terét ismerjük meg: a kiindulópontként szereplő, paradicsomi állapotokat felidéző, érintetlen és tiszta kertet, Rilex otthonát, és a megérkezési pontként funkcionáló, alászállással megközelíthető, kiutat pedig nem ismerő, pokoli falánkságra ösztönző Dínómdánom birodalmát (ez utóbbi helyszín Misi mókus örökké termő fájának szigetét is eszünkbe juttathatja). Kunyi „lakása” szintén figyelmet érdemel, hiszen a cethal gyomrában élő Jónáshoz hasonlóan ő egy dinoszaurusz szájában él – azonban Jónással ellentétben ezt a lakhelyet, kényelmi szempontból, önmaga választotta. 

A felsorolt sajátosságok mellett a meseregény legnagyobb erényét kétségtelenül a nyelvhasználata, illetve a humor különböző minőségének megjelenítése képezi. A szöveg pergő párbeszédei, alliterációktól csengő mondatai („Rögtön keserű lett a kis keselyű képe.” [95.]), állandósult szókapcsolatokat, mesei sztereotípiákat és frazémákat megidéző és gyakran akár azokat felülíró szófordulatai (pl. „Türelem döghúst terem!” [32.]), metaforikus képei (pl. „Zabaszaurusz négy fatörzs nagyságú lábon állt, feje kisebb folyó hosszúságú nyakon ült, a farka pedig valóságos szélvihart kavart körülöttük.” [23.]) a szerző gördülékeny, képgazdag stílusáról tanúskodnak. Az író nyelvi leleményessége leginkább a nyelvi humor működtetésében figyelhető meg. Ennek tipikus példája a – gyermekirodalmi művekre egyébként is jellemző – beszélő nevek használata, melyeket játékos-humoros réteggel fejelt meg a szerző (pl. rímelő név – Rilex, a tirex; alliteráló név – Káró, a komisz), illetve a többletjelentéssel bíró kifejezések (pl. a fejtörők szó szerinti értelmezése), szófordulatok vagy helyzetek szó szerinti jelentésben történő alkalmazása (pl. „Én sokmindent lenyeltem, amióta a szádban élek, Rilex, de ha valamint nem nyelek le, az a banán. Unom a banánt, érted?” [41.]). A nyelvi humor mellett fontos szerephez jut a jellemparódia is – kitűnő karaktert teremt pl. Barmol figurájában a szerző, aki a fogai elvesztését követően hehező beszédmóddal képes csak magát kifejezni (pl. „Legaláhh alhahnánh egyeh a dologra.” [66.]), és csak a záró fejezetben, mintegy mellékinformációként derül ki, hogy az önjelölt tolmács, Kunyi rosszul „fordította” a raptor nevét, és az egész művön keresztül más névvel (Karmol helyett Barmolként) illették barátjukat. A nyelvi humor, a jellemparódia és a számos helyzetkomikum motorja is alapvetően egy-egy félreértés, ahogy a névcsere esetében is láthatjuk – és M. Kácsort dicséri, hogy mindezek egyáltalán nem erőltetett szóviccek, hanem rendkívül szórakoztató, remek szövegmegoldások, melyek teljesen átszövik a narratívát. A szereplők közti kapcsolatrendszert irónia, sőt abszurd is átjárja (pl. Kunyi Rilex szájában él). A humor fontos működtetőjeként artikulálódik az ellenpontozás, az oximoron-jelleg felerősítése, a mesei sztereotípiák felülírása, amely meglepetést, akár meghökkenést eredményez: a félelmetesnek látszó szereplő valójában jámbor személyiség, a kicsi és gyenge fizikumú karakter irányító típus, a robosztus termetű szereplő finom hangon beszél, esetleg beszédhibás, stb.

A lebilincselő meseregény igényes kivitelezése Kecskés Judit rajzainak köszönhető, amelyek hol egész oldalas képként, hol a szöveg szerves részeként jelennek meg a műben. Az illusztráció a szöveg kiegészítéseként funkcionál, és humoros többlettel, egyéni értelmezéssel, esetleg egy-egy mellékinformáció felnagyításával gazdagítja a szöveget (pl. a 44. oldalon egy alloszaurusz-címkéjű szendvics rajza található, ami Kunyi heveskedő mondatának szó szerinti ábrázolását végzi el: „Na de ne aggódjatok, mi majd miszlikbe aprítjuk azokat az alloizéket, és szendvicset készítünk belőlük!”).

Az Utazás Dínómdánomba című meseregény tehát remek nyitánya egy új, sikerre termett könyvsorozatnak. Gyereknek és felnőttnek is jó szívvel ajánlom!