Nyomtatás

Mesélve hallgatni

 

(Tompa Andrea: Omerta. Hallgatások könyve. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017)

 

tompa omerta

Vajon lehetséges hatszázhúsz oldalon keresztül mesélve hallgatni? A kérdésre a választ csakis Tompa Andrea tudja megadni, hiszen legújabb regényében (is) a háttérben marad, s kitűnően érvényesíti azt az elvet, hogy a szerző helyett a műnek magának kell beszélnie és megszólítania az olvasót. Ezért remek választás, hogy négy különböző nemű és korú narrátor mesél az ezerkilencszázötvenes-hatvanas évek Kolozsvárjáról, a Magyar Autonóm Tartományról, Románia diktatórikus és szocialista átalakulásáról, kollektivizálásról a szintén onnan származó írónő helyett.

A történet, merthogy az egyes narrátori vallomások ellenére végülis regényről beszélhetünk, a szereplő-elbeszélők kisebbségi magyar ember perspektívája a kolozsvári mikrokörnyezet tükrében. A szeretett város fokozatosan pusztul, mert a szocializmus felszámolja a birtokosok földjeit, beolvasztja a közösbe, tömbházakat épít, mely ellen az egyén nem tehet semmit, de valójában a létrejövő érdekközösségek összefogásának a célja is az, hogy látszatdicsőítse az állam „nemes” munkáját. Kolozsvár sorsa tehát ugyanolyan mostoha, mint a szereplőké, hiszen még a MAT-ból is kihagyták.

A regény kimagasló értéke az alcímben is megidézett hallgatás motívuma.A történetben végig jelen van annak ellenére, hogy az omertát, a hallgatási parancsot hivatalosan, csakis a sorrendben utolsónak megszólaló elbeszélő, Butyka Róza írta alá kényszer alatt a börtönben. A Hallagtások könyvét következésképpen végigkíséri a hallgatásnak, a csendnek a szövegbéli megnyilvánulása. Ez azért is nehéz írói feladat, hiszen a csendet is körbe kell írni, a nyelv által megteremteni. Tulajdonképpen beszélni kell a hallgatásról, ami teljesen paradox helyzet, de irodalmi szövegben, csakis így jeleníthető meg ez az állapot, ha szavakkal van kifejezve. Folyamatos küzdelmet olvashatunk: a világ előli visszavonulásért, az alkotó csendért, a belső nyugalomért permanensen küzdenek az elbeszélők. Vívódnak a külvilág gyors változásainak hatására, s ez a személyes életükben is leképeződik. Védik a privát szférájukat, s egymás mellett élnek ugyan, de mégsem érzik át teljességében a másik problémáját. Elbeszélnek egymás mellett, s a ki nem mondott szavak által hagyott csend a jellemzően beszédes. Így történhet meg, hogy a könyvet nyitó Szabó Ződ Kali, széki asszony és a fiatal, hóstáti Annuska életében is fontos társi-szeretői szerepet betöltő Vilmos egyáltalán nem figyel oda e nőkre. Kaliról, bár erős asszonyként jellemzi, mégis azt tartja, hogy az ő meséi, melyekkel önmagát és másokat is szórakoztat, épp elegendő teret nyújtanak a paraszti életformában való létezéshez.

 

Legalább itt van ez a Kali. Nagyon okos asszony egyébként. […] A paraszti rétegben is olyan éles eszű emberek nevelkednek, és a munkásosztályban is. Ha máshová születnek, másik osztályba, mindegyik tudós, egyetemi tanár lesz, híres feltaláló, festő. Úgy tud mesélni, hogy az ember észre se veszi az idejét, s már este van. Ezek a paraszti elemek viszont a tehén seggénél filozofálnak. Kaliban sincs semmi ambíció. Hisz most is csak egy cseléd. (143.)

 

S ugyanígy vélekedik a fiatal leánykáról is, akihez eleinte elfojtott érzelmekkel teli szenvedély fűzte:

 

Nem érti ez az Annus, nem érti. Hiába na, nem a nagy eszéért szeretem én ezt a leánykát. […] – Város ez, fiam. Ez mind Kolozsvár – felelem neki. Egész úgy vannak a városba, hogy csak ők tudják ezeket a városrészeket. A maguk nevein nevezik mind. Egy másik világban élnek. Városba, de másik világba. (297.)

 

Ezt az energiát a későbbiekben a maga számára fordította, hogy megalkossa az új Annoushka nevű rózsáját. Décsi Vilmos, a szerencsés, rózsás kertész nem érti, miért nem látják e nők a változások lényegét, hiába ajándékoz házat kis földdel az egyiknek és kínál álláslehetőséget a másiknak a földművelés helyett. Csak azt nem veszi figyelembe Vilmos, hogy a két nő dacos ellenállásában van annyi erő, hogy ragaszkodjon ahhoz, amit relevánsnak tart, ők nem adaptálódtak az új rendszerhez. Vilmos nem látja be, hogy ő viszont fokozatosan elvesztette, ami számára nélkülözhetetlen volt: az önmagára fordított nyugodt órákat a saját kertjében a kedvenc rózsái között a csendes, de aktív alkotásban manifesztálódott önkiteljesedést. Vilmos kapcsolata a két nővel azért is marad meg csupán szeretői szinten, mert a férfi megnyugvásért, az állandó rohanásból való kiszakadásért akar eltölteni néhány órát a kedveseivel, s nem pedig az ő apró gondjaikat akarja hallgatni az ország fontos problémáival szemben. Kali és Annuska azonban felnéznek Vilmosra, s csodálatuk iránta úgy nő, ahogy emelkedik fel Vilmos a ranglétrán, miután a Román Népköztársaság felfedezte. Az új román propagandának köszönhetően kezdik el támogatni Décsit és munkásságát, hiszen a nép (tehetséges) fiainak kijár a lehetőség, hogy tovább képezzék magukat, hogy felemelkedhessenek. Décsi nem maga irányítja az életét, vagyis hallgat, amikor szólhatna, mások döntenek helyette, „Ez olyan beszélgetés, hogy ők mondják, te meg hallgatsz.” (377.) Közben frusztrált, hiszen nem azt teszi, amihez a legjobban ért (a rózsához), nem maga osztja be az idejét (állandóan pártgyűlésekre, bizottsági ülésekre jár), nem tud pihenni sem és nem találja a lelki békét. Décsi is érzi, hogy hallgatni nem mindig ajánlatos, hogy küzdeni kéne, de ezt a lépést nem teszi meg, mert maga sem tudja mivel ártana többet („Azt sem tudom, hogy üljek úgy, hogy jó legyek innét is, onnat is.”, 227.).

Az elbeszélőknek gondot okoz a beszéd és a hallgatás közötti lavírozás: amikor el akarnák mondani bánatukat, fájdalmukat, sérelmeiket, akkor vallomásaikat betiltják, letiltják, megmásíttatják, vagy éppen feljavítják az érdekükben. E ki nem mondott trauma következtében nem lehet a mondanivalójuk összhangban a belső vágyaikkal és értékeikkel. Sokszor maguk sem tudják, hogy melyik tettükkel cselekednének rosszat vagy jót, hiszen „nálunk mindenhez engedély kell.” (261.) Kali a meséibe menekül, őt a férfiakban való csalódás és megaláztatás predesztinálja erre, Annuska még túl fiatal, de ennek ellenére szenzitív egyéniség, aki az állatokkal és a halottakkal beszélget, vagyis azok szócsövévé akar válni, akik nem tudnak megszólalni, s Eleonóra nővér pedig inkább a szent sémákat ismételgeti, semmint hogy a világi emberek beszédébe csatlakozzon.

Tompa Andrea nemcsak úgy játszott a nyelvvel, hogy mindegyik szereplőnek hiteles megszólalói stílust kölcsönzött, hanem a nyelv problematikáját több síkon is tematizálta. Például a román, mint (idegen) államnyelv és a magyar, mint anyanyelv egymásnak feszüléseszignifikáns attól függően, hogy épp melyik kontextusban kerül alkalmazásra egyik vagy másik nyelv. A kisebbségi ember saját anyanyelvéhez való ragaszkodása az identitás fontos részét képezi, tehát ennek korlátozása egész lényére és cselekedeteire is kihathat. Némelyik elbeszélőnek könnyen megy a (nyelvi) váltás, az új élethez való alkalmazkodás, de mégis az a jellemző, hogy folyamatos a dilemma: melyik nyelven megszólalni és/vagy hallgatni („Olyan veszélyes dolog az a nyelv?” 241.). A beszéd abban az esetben megy könnyen, ha nem dönteni kell, hanem adott szöveget ismételni, pl. mesét előadni, imát mormolni, a Szekuritáténak lejelentett önéletrajzot ismételgetni jó kisdiákként. De nehezen megy, amikor ki kell állni például előadást tartani, felelni a hatóság kérdéseire, támogatni, vagy védeni a kisebbség és az egyén érdekeit, s ilyenkor még az anyanyelv is megtéveszthető lehet:

 

Annyit mind lovagolnak a szavakon. Lali kis prédikációt tart, hogy mit jelent egyik, mit jelent a másik, hogy ez mutatja az elnyomásunk. A szavak? Hát hogy mutatják a szavak az elnyomásunkat? (329.)

 

Tehát az identitás, az elbeszélők önmeghatározása hangsúlyos szerepbe kerül, amely nagyban függpéldául méga névválasztástól is. Tudvalevő, hogy a név funkciója az egyedítés, identitásjelölő, szerepe lehet a személyiség változásában, identitásépítésben, az új névvel a helyünket is kijelölhetjük a világban. Így lesz Rózsikából Eleonóra nővér, Szabó Ződ Kali új személyit kap, melyben újfent a lánykori neve van feltüntetve s hajadon mivolta, mégha nem is vált el a részeges férjétől. Décsi Vilmos is többször vált nevet, Kali számára Vilmos, Annuskának Vilmos Bácsi, Vilhelm Decit név van feltüntetve a névjegykártyáján, miután elkezd jelentős állásokba jutni („Magyar, magyar, de azért aki ilyen nagy ember, az már román névre hallgat jobban.” [220.]), a külföldi nemzetközi rózsakiállításon Gijjóm Decsiként mutatkozik be, miközben a versenyben a „Vilmos Decsi” nevű rózsa verseng, a kolozsváriak a háta mögött gúnynevet akasztanak rá és Pártvilinek hívják. Ergo román közegben nemcsak a mondanivalót, hanem a saját nevüket is le kell fordítaniuk az államnyelvre, s ez nemcsak magukkal szemben jelenti a személyiség dekonstrukcióját, hanem a kultúrával való összefüggésre is kihatással lesz. Az elbeszélők büszkék a származásukra, hogy ők városiak, kolozsváriak, hóstátiak, s kikérik maguknak, ha valaki mást mond (Tessék, paraszt vagy, Décsi Vilmos Ottó. Paraszt, ilyen névvel. [162.]).

A Tompa Andrea által választott nyelvi stílus finom játékának eredménye, hogy a sok önvallomásba úgy rejti el az iróniát, a leheletnyi szarkazmust, hogy felületes, gyors olvasás közben talán először fel sem tűnik. Az elbeszélők komolyan veszik mindazt, ami velük történik, de a ma olvasójának néhol tökéletesen abszurdnak tűnik, amit a hatalmon lévő rendszer kitalál és megkövetel. A névadás abszurd komplikációvá válik akkor is, amikor egy egész Megnevezési Bizottságot hoznak létre, hogy a megfelelő nevet találják meg a Décsi Vilmos által nemesített újfajta rózsának. Több oldalon keresztül olvasható hosszasana bizottság minden szempontból makulátlan tagjainak a kiválasztása (ami természetesen ideológiailag lehetetlen vállalkozás), s ehhez társul még az elnyújtott tanácskozás is, hogy a kérdéses rózsa is a lehető legmegfelelőbb nevet kapja, hiszen az egész román népet képviselnie kella nemzetközi virágkiállításon Franciaországban. A névadás birtokbavételt is jelent, hiszen azoknak a dolgoknak adunk nevet, amelyek fontosak a számunkra, tehát a nemesített rózsák névadása kardinális kérdés. S végül hozzátehető még, hogy a „Décsi Vilmos” rózsa kerül ki a versenyre, amelyre szemet is vetnek a menedzserek és természetesen azonnali névváltoztatást javasolnak… Így a kör sosem zárul be. Tehát a névváltoztatás az egyének életébe is új jelentést visz, következésképp ez is a könyv összetettségének újabb szelvényét bizonyítja. Ennek lesz az eredménye, hogy az elbeszélők néha kívülállónak érzik magukat a saját világukban, eltávolodva, idegenként tekintenek önmagukra, mint Décsi Vilmos is, aki a saját elért eredményeiről olvassa acikket az újságban.

A könyvön végighalad a rózsa-motívum is, amely valamilyen formában minden szereplő életében megjelenik, de számomra valahogy nem kerül olyan hangsúlyos szerepbe, hogy vezérmotívum váljon belőle. Hiába a rózsanemesítés, a híresrózsakiállítás, rózsás edények, terítők, a Rózsika nevű szereplő, a Rózsafüzér csoport ferences szerzetesnője. Olyan kedves, mesés adaléke motívum, hogy talán Kali meséiből került elő, s akár arra is utalhat, hogy más lett volna a könyv témája, de a szereplők erdélyi sorsa azt nem engedte kibontani.

Tompa Andrea könyvébe plasztikusan beleélhetjük magunkat: könnyűszerrel együtt lehet érezni az elbeszélőkkel. Fantasztikus, hogy a szerző a háttérbe vonul, s másokat hagy maga helyett beszélni. Nem könnyű vállalkozás ez, mégis elmondható, hogy sikeresen megugrotta az akadályt, hiszen együtt sírunk, nevetünk, haragszunk, vagy épp bosszankodunk a narrátorokkal. S ha olvasás közben mi is csendben maradunk kicsit és mélyebben nézünk magunkba, talán nagyon kevesen tesszük fel a kezünket arra a kérdésre válaszolva, hogy hányan szálltunk szembe a többséggel és álltunk ki magunkért a ma demokráciájában! Egyszóval a kolozsváriak hallgatása nem is olyan idegen állapot számunkra, mindig van egy felsőbb hatalom, amelynek engedelmeskedni kell: olvasd el a könyvet!