Előlépek a csontjaim mögül
ahonnan az ember magához beszél
a végtelenül üres terekből
az árnyékok
a mozgások
a lábnyomok sárrétege mögül
ahová csak a figyelem lát
ahol a szavak lapulnak
és döfködik a húst.

Behallatszik a feszült figyelembe
egy kulcscsomó nevetése
ez a csend dagálya
amikor a néma neszek
elárulják a jelenlétüket
s egyetlen félresikerült mozdulattal
kitágulnak a zugok
mint egy tüdő hörgőcskéi
és egy pillanatra
levegő áramlik az emlékezetembe.

Elszólítanak
egy terembe
egy dobozba
egy tétova útjain zakatoló autóba
kiemelem a fák törzséből
a mozdulatlan betonból
az elgázosított felhők közül
mélybe fúrt tekintetem
elfelejtek úgy a napba vájni
mintha csak almába vágtam volna
egy egyszerű zsebkéssel
kilöknek a tárgyak
a mozgások
a tekintetek
saját tekintetem
mellyel figyelnem kellene

Megtagadom a barátaimat
a szerelmeimet
a gyermekeimet
szépen lassan egyiket a másik után
a szavaimat
a mulasztásaimat
a hátsó kertbe ültetett cseresznyefáimat
mind leválnak rólam
hisz rázkódó autókról pergő esőcseppek
csak ezt nem tudom megtagadni
ezen a pityergő
felhőibe fúló
tócsáiban bámészkodó szeptemberen
hogy újra itt
pontosan ebben a szóban legyek.