A város

Egy éjszakai járat haladt a síneken. Feküdtek a holdfényben, szép fényesek voltak, mint az ezüst. Csak hidegek, gondolta az éjszakai, hidegek ők. Messze balra egy égve felejtett izzó, egy tanya. És egy érdesen ugató kutya. Az izzó és a kutya tették az éjszakát éjszakává. Aztán az éjszakai újra egyedül maradt. Csak a szél haladt el hosszan tartó, mély lélegzetvételű U hangjaival a fülek mellett. És a síneken tompa foltok: felhők a Hold előtt.
Akkor jött a férfi a lámpával. Hintázott, ahogy arcuk közé emelte. A férfi a lámpával így szólt: na, fiam, most merre?
És az éjszakai karjával a fellegek mögötti fényesség felé mutatott. Hamburg? kérdezte a lámpát tartó.
Igen, Hamburg, válaszolta az éjszakai.
Utána léptei alatt csöndesen zörögtek a kövek. Kopogva lökdösték egymást. És a lámpán ide-oda, ide-oda csikorgott a drót. És a sínek ezüstösen a fényességhez vezettek. És ezen az éjszakán a fényesség az égen, a fényesség Hamburg volt.
De nem úgy van az, mondta ő a lámpával, nem úgy van az a várossal. Világos van ott, ó igen, de a világító lámpások alatt is csak olyanok járnak, akik éheznek. Mondom én neked, te.
Hamburg! nevetett az éjszakai, akkor a másikhoz hasonló. Mert muszáj vissza oda, mindig vissza oda, ha onnan jöttünk. És akkor azt mondta, mintha sokat gondolkodott volna rajta, az az élet! Az egyetlen élet!
A lámpa ide-oda, ide-oda csikorgott. És a szél mollosan huhogott a fülekbe. A sínek holdfénytől csillogva és hidegen feküdtek.
Aztán azt mondta a férfi az ingó lámpával: az élet! Istenem, mi is az: illatokra emlékezni, kilincsek után nyúlni. Arcok előtt haladunk el, és éjszakánként hajunkon érezzük az esőt. Az aztán már sok.
Ekkor mögöttük felsírt egy lokomotív, mint egy honvággyal teli óriási gyerek. És ő tette az éjszakát éjszakává. És akkor a férfiak mellett keményen elzörgött egy tehervonat. És az úgy morgott, mint a veszély a csillagokkal teletűzdelt, selymes éjszakában. A férfiak ellenben bátran lélegeztek. És a kerek, vöröslő kerekek rozsdavörös, vörös vagonok alatt csattogva gurultak. Szakadatlanul száguldottak, dübörögve arról – arról – arról. És sokkal messzebb, még csendesen: arról – arról –
Ekkor megszólalt az éjszakai: nem, az élet több, mint esőben futni és kilincsek után nyúlni. Több, mint arcok előtt elhaladni és illatokra emlékezni. Az élet: félni. És örülni. Félni, hogy a vonat alá esünk. És örülni, hogy nem estünk a vonat alá. Örülni, hogy tovább tudunk menni.
Ekkor a síneken egy keskeny ház tűnt fel. A férfi gyengébbre állította a lámpa fényét, és a kezét nyújtotta a fiúnak: akkor hát, Hamburg!
Igen, Hamburg, mondta, és ment.
A sínek szép fényesen feküdtek a holdfényben.
És hátul az égen egy világos folt: a város.

Bordás Máté fordítása