Sárkányetető

Otthonunk kenyérré puhult falaiba
hangyákrágnak rejtekutat. Szünet
nélkül serceg a tévé, napok óta
ölik egymást képernyőn rekedt,
kékesen villódzó szörnyalakok.
Maradni kéne, hisz így van rendjén,
hogy hajnaltól napestig kapard a csempe
földig nőtt, penészes szakállát,
hogy csupasz kézzel tépd a pókok
szürke zugokba szőtt labirintusait.
Ha jól csinálod, kötődni kezdesz,
emlékekhálóznak be, szobáról
szobára vándorolsz, pornagymacskák
nyomait fürkészve, mintha erdőd
lenne a ház, ahol egykor sorsodra hagytak.
Madárcsontokat őrizgetsz; úgy kotortad
ki valamennyit az ereszcsatornába
száradt levelek közül. Kétmaroknyi
mozaikszemcse, játszani jó lesz,
gondoltad, csak a felnőttek gyanakodtak
rossz jelre, és tömeges kihalásról kezdtek
suttogni, ha esténként hirtelen elment az áram.
Bújócskázol a nappal. Fényét füstfelhő
szűri: kemencébe zsúfolt kacatok
maradéka beleköhögve az égbe.
Párkányig eresztesz minden redőnyt,
várod a szürkületet, s ekkor ráérzel,
amit csillagnak hittél, valójában
egy űrben fogant őshüllő szeme.
Nézi a bolygót, méregeti. Eszedbe jut,
nincs hova menned, s talán sosem fog
besötétedni odakint.

Őzek nyara

(1)
Egy bicikli hever a tisztáson,
küllőjeszakadt állat. Rozsdafoltok
pettyezik és olajat vérzik a fűre.
Izzadt csapások ágaznak szerteszét.
Gyapját vedli a nyárfa, csomóban áznak
a folyón megrekedt hófehér pamacsok.

(2)
Kiéhezett gépek sebzik a tájat.
Egy messzi bozótba rejtőzve nézzük,
hogyan épül az erősek menedéke.
Némán várakozunk, mint kihalt törzsek
dermedt totemei. Szemünkben erdő
sötétlik, sűrű és letarolhatatlan.

(3)
Agancsot növesztve búcsúznak hamuvá
égett nappalaiktól.Éjszaka látni
csak őket, mikor parkok után kutatva
járják a várost, majd reggelre eltűnnek
nyomtalanul. Még a kutyák sem érzik
az utcákat beterítő prédaillatot.