Nem mind arany, ami fénylik

(Tóth Krisztina: Párducpompa. Magvető Kiadó, Budapest, 2017)

Tóth Krisztina legújabb novelláskötete, a Párducpompa átmeneti állapotokat rögzít és ellentétes pólusokat ütköztet egymással: gazdagság és szegénység, hatalom és kiszolgáltatottság, társadalmi nemek és osztályok, valamint generációk drámája sűrűsödik össze ötven rövid történetben. A novellák precízen megfestett realista mozaikdarabkák, amelyekből összeáll a mai magyar valóság keserédes rapszódiája: a kötet a borongós pesszimizmustól kezdve a fanyar humoron át a derűs öniróniáig többféle stílust felvonultat. Ebben a színes kavalkádban feltűnnek a mindennapjaink ismerős arcai, ugyanakkor lépten-nyomon saját magunkra is ráismerhetünk. A művek rávilágítanak arra, hogy milyennek láttatjuk magunkat, egyben arra is, hogy a felszín alatt milyenek vagyunk valójában.

A szövegek nagy teljesítménye, hogy szembesítenek minket előítéleteinkkel, amelyek meglétéről talán mi magunk sem tudunk. Ott van például az a kedves, fiatal tejpultoslány, aki minden menekültet visszalőne a vízbe, vagy az a szánni való, magányos néni, aki a zsidó veje halálát kívánja. A novellaciklus nagy része az ilyen elképzelt vagy véletlenül meghallott, megdöbbentő mondatok polifóniájára épül. Az elbeszélő nem moralizál, nem értékel, csak figyel, kérdez, majd tűpontos képekben összegzi a benyomásait. Ezek mindannyiunk közös tapasztalatai: bármikor beléjük ütközhetünk a metrón, az aluljáróban, a postán vagy az iskolában. Az elbeszélő hangjában felismerhetjük saját dilemmáinkat:

Azon gondolkodom, mit kellett volna csinálni, hogy érdemes-e ilyenkor visszakérdezni, feltartani a sort, vagy másik üzletbe kell menni, esetleg […] leszokni arról, hogy meghalljam a nem nekem címzett mondatokat, aztán leszokni végül arról is, hogy a nekem címzetteket meghalljam. (Sötét égbolt, 10.)

A Sötét égbolt című novella végén az elbeszélő szorongva tekint körbe a villamoson: vajon hányan értenének egyet azzal a taxisofőrrel, aki minden bevándorlót behajtana egy sátor alá, aztán „nyomatna rájuk egy kis gázt”? (Uo., 11.)

Ez a fojtogató, előítéletes környezet több novellában is feltűnik és a szorongásból fakadó gyűlölet táptalajává válik. A Holland süti Ernő bácsija például rögeszmésen hiszi, hogy a felesége a szomszédban lakó idegenek süteményétől lett beteg: „Látta az idegent a letakart tányérral, ahogyan az ő kertjében lépked, mintha csak otthon lenne, és jön befelé a fészerbe. Felhorgadt benne az indulat: - Hát te meg mi a fülbevalós anyádér’ jövöl ide be? Nálatok otthol nincsen csengő? […] Viszed ám innét azt a tányért, te lányképű buzi, oszt takarodol kifele, a kerítésen túlra.” (20.)

A mátraaljai termálfürdőben takarító „derék, becsületes” néni pedig a „mocskos, redvás, paraszt” cigánygyerekek halálát kívánja: „Nem volna szabad őket beengedni ide a fürdőbe, dohog magában tovább. Ha őrajta múlna, kiírná egy nagy táblára, hogy cigány nem jöhet be. Javasolta is már, és a dolgozók egyet is értettek vele, de azt mondták, kiírni mégse lehet, nem olyan világ van. Még nem – gondolja öreg néném. De majd lesz! […] Majd lesz egyszer rend itt is, nem fogják akkor naponta fertőtleníteni a termálvizet, és neki se kell ennyiszer végighúzgálni ezt a rohadt felmosófejet a kövön, hogy a bele rohadna ki mindnek, akit ideesz a rosseb.” (Termál, 27‒28.)

A kötetben gyakoriak az ehhez hasonló durva mondatok, amelyek megütközést kelthetnek az olvasóban. Néha fájdalmas őket olvasni, mégis érdemes, hiszen nagyon is valóságos problémára reflektálnak: gyakran szembesülhetünk hasonló megnyilvánulásokkal a saját életünkben is. Az író nem tompítja le őket, nem csiszolja simára a kiálló felületeket: nyers valóságában akarja láttatni a hétköznapokban banálisnak tűnő erőszakos megnyilvánulásokat. Az átkok és szidalmak nem akarnak természetesnek tűnni, és nem akarják, hogy hanyag nemtörődömséggel szemet hunyjunk felettük. Tóth Krisztina legjobban sikerült írásai empátiát ébresztenek bennünk: az olvasás során meglátjuk magunkat a koldusok vagy halálos betegek tekintetében, amely egyszerre katartikus, rémisztő és felszabadító élmény lehet. A kötet súlyos kérdésekkel szembesít minket: lehet-e úgy élni, hogy bizonyos hangokról nem veszünk tudomást? Mit tehetünk, ha már egyszer meghallottuk, amit nem akartunk? Mekkora súlya van valójában a kimondott szavaknak?

Ez utóbbira jó példa lehet a kötet kezdő darabja, a Táncol a nyelv a fürdőszobában. Két ellentétes szólam feszül egymásnak ebben a novellában: az „anyanyelv” és az „apanyelv”, amelyek egy skála két szélső végpontján elhelyezkedő magatartásformákat jelölnek. Az apanyelv előír, parancsol és követel: minden neki és érte történik. Ezt a nyelvet beszélik a tekintélyelvű Kati nénik és a késsel fenyegető betörők is. „Apám birtokolja a hatalmat, tőle kell félni, mindennek ő a mértéke. Nekem te ne feleselj! Nekem ne szarja össze a kutya a kertet! – mondja apám.” Az anyanyelv pedig az elnyomott felek szólama: „– Ha én neked lennék, meghúznám magam – igazgatja anyám a szappant.” (Táncol a nyelv a fürdőszobában [Apanyelv, Anyanyelv], 5.)

A bántalmazó és bántalmazott dialógusából így áll össze az erőszak drámája, amelyben mindig a durvább hang bizonyul erősebbnek: „Negyvenöt éves vagyok, alszom a hálószobában a lakásomban. Egyszer csak kivágódik az ajtó, belép egy férfi, kést tart a torkomhoz. – Hol a pénz, mi? […] Felkelek, elvégre az apanyelvemen szólítottak. […] Járunk körbe, lemegyünk az emeletről, közben a vesémbe tartja a kést, érzem a hátamon. Bemegyünk a gardróbszobába. Hirtelen az anyanyelvemen kezdek beszélni. Kérlelem, hogy ne öljön meg, legyen szíves, nincs nálunk több pénz.” (Uo., 8-9.)

Az elbeszélő látszólag nem tud mit kezdeni a nyers agresszióval: ő nem beszéli az apanyelvet, ezért képtelen másként szólni a rablóhoz, mint az anyától megtanult rettegő udvariassággal. Ezzel szemben az álmosan előbotorkáló férj első reakciója, hogy tiszta erőből pofon vágja a betolakodót: „– Te geci! […] A rabló megértette, amit mondtak neki: az apanyelvén szóltak hozzá. Elmenekül. A nyelv hatalom.” (Uo., 9.)

A kötet címadó darabja a könyv legvégén található: ebből derül ki, hogy mi is az a párducpompa. Az elbeszélő a trolin utazva felfigyel három különös alakra, akik egy beazonosíthatatlan, masszív, fekete fémtömböt cipelnek. A különös tárgy felkelti a szemlélő kíváncsiságát és találgatni kezd, hogy mi lehet az. Talán egy megsemmisült csehszlovák autó alkatrésze? Vagy egy kobaltágyú izotóptartálya? A választ soha nem tudjuk meg. A lehetőségek összjátéka és a feloldhatatlan kétely kozmikus létértelmezésbe csap át:

„Igen, lehet, hogy egy mindent elsöprő atomvillanás előtt vagyunk tíz perccel, egy világvége utáni, de a megsemmisülés előtti pillanatban, és ezek a vedlett fantomok mind csak kísértetek az egykori városból, ahol valaha éltem.” (Párducpompa, 201.)

Ezt a mondatot akár a kötet végszavaként, összegzéseként is értelmezhetnénk. Talán még ebben a katasztrófa előtti pillanatban sem késő, hogy meghalljuk az eddig figyelmen kívül hagyott hangokat; talán még megtanulhatjuk egymás közös nyelvét a szétfeszítő érdekellentétek és különbségek ellenére is.

De addig csak „megyünk tovább a létezés utáni időbe, a seholba.” (Uo.) Ahogy az elbeszélő utazik a trolin, egy másodpercre mi is kiszakadunk az időből, és úgy érezzük, hogy összesűrűsödnek körülöttünk az eddig megismert történetek. A tapasztalatainkat egy furcsa szóösszetételbe tömöríti a szerző:

„És akkor ott, ahogy döcög velünk a busz, hirtelen észreveszek az aluljáró falán egy hosszú, kacskaringós feliratot. Az van odaírva pink festékszóróval, hogy Párducpompa. Érthetetlen, céltalan és tömör, mint az a súlyos fekete tárgy.” (Uo.)

Ebben a szóban benne van a rikító, hamis szépségek értelmetlensége és a kirakatvalóság felszínessége, amely áthatja a kortárs valóságot. Nem mind arany, ami fénylik: a kötet lerántja a leplet a hazug előítéleteinkről, ugyanakkor ráirányítja a tekintetünket az emberi szolidaritás szerény szépségére is, ami az utolsó mentsvár lehet ebben az „érthetetlen” és „céltalan” világban. Tóth Krisztina megkapargatja párducpompába öltözött mindennapjaink felszínét, de nem mondja meg, mit kezdjünk a tapasztalatainkkal: a valódi felismerésekig már az önismereten át vezet az út.