Tér, etnikum, alak, beszéd. Bánki Éva Fordított idő[1]című regénye a fogadtatás metszeteiben

Az életmű kontextusa

Az Esőváros[2] című regény megjelentetésével irodalmunkba valósággal berobbanó Bánki Éva pályakezdő műve – akárcsak a rá egy évvel később következő Aranyhímzés[3] – mindenekelőtt a történelmi orientációjú szépprózával és az annak általában vett lehetőségeivel való műfaji szembesülésre készteti az értelmezést. Időfogalom és emlékezet(technika), nemzeti (nemzetiségi) létezés, valamint históriai igazság(osság) kihívásai akkor is középponti szerepet kapnak az olvasás műveleteiben ezen œuvre-nél (leginkább a felismert és jócskán egymásba érő kihívás-körök kutatói megrajzolásakor), hogyha az újabb teoretikus szakirodalom nem tekinti is problémátlannak a történelmi regény zsánerét. Egyebek mellett ezzel a vitával[4] ugyancsak szembesülni kell az említett munkák beható elemzése mellett/kapcsán. Csakúgy, mint a mágikus realizmus latin-amerikai irányzatának hazai transzplantációs kérdéseivel Bánki erős, életteljes, igen képzeletdús alkotásmódja révén.[5] S az írónő igazán emlékezetes indulásának két műve (a szoros egymásra következés miatt talán: kettős műve?) arra is bőségesen lehetőséget ad, hogy a női irodalomra vonatkozóan a 20. század első felének, közepének anyagán máshol lefolytatott vizsgálódásainkat stilisztikailag, retorikailag, illetve a szemléleti rekonstrukciók szintjén egy ezredfordulós életműre átvigyük.[6]

A két első kötetet időben nem sokkal lemaradva követi a hagyománytörtén(tet)és, nyelvművészet és tematika-kulturalitás szempontjából egyaránt reprezentatívnak tekinthető Magyar Dekameron.[7] A címmel mindjárt jelzett boccacciói ihletettség a novellaműfaj kortárs és magyar újrahasznosítására enged következtetni és értelmezőileg koncentrálni, s az ilyen módon feltétlenül megképződő modernség csakis posztmodern színezetű lehet, lévén – úgy a közvetlen olvasói tapasztalat, mint a befogadástörténet tanúsága szerint – játékos intertextualitás szervezi szövegiségét. A kisprózai történetmondás koncentráltabb-kontúrosabb alakzati hagyományának poétikai mérlegelése mellett az elbeszélésfüzér illesztései, darabjainak konkrét egymásba fonódása a jelfelfogás (nyelvszemlélet) és az individuum-alkotás sajátosságait illető ideológiai-szövegpolitikai átértésre kínálnak lehetőséget az irodalomtörténésznek, melynek során a legmagasztosabb emberi késztetések (pl. szerelem) vagy a végső egzisztenciális kihívások (a halállal és a transzcendenciával bezárólag) nem megkerülhető entitásokként funkcionálnak az interpretációs használatokban. Nem utolsósorban ebből következően: egy elképzelhető, a teljes eddigi életmű lehetőleg minden (fontosabb) részével legalább valamennyit (ha nem is teljesen egyenlő arányokban, mint inkább eltérő érték-/hang/súlyozással) foglalkozó monográfia felvázolásakor a számos, egyelőre még mozgásban lévő szemléleti momentum és vizsgálati szempont mellett annyi máris mindenképpen biztosra vehető, hogy az nem kívánja a saját tárgyalási rendjében szolgai párhuzamossággal követni az egymásra sorjázó kötetek pontos-szoros megjelenésmenetét. Így a nevezetes és az életműben bizonyosan központi helyet elfoglaló kisprózai könyv textuális és narrációs világát feltáró fejtegetésekre – alighanem a legkorábbi pályakezdéstől máig folyamatosan megjelenő lírai kísérletek, továbbá műfordítási futamok, szerkesztési vállalkozások értelmezésével,[8] valamint a krimivel szembesülő elméleti könyv[9] hozadékainak számba vételével együtt – (megannyi) külön részfejezetet képeznek –: a sokrétűen gazdag regényuniverzum beható tanulmányozását, feltárását, megismertetését követően kerül majd sor.

Újabb fejlemények

Bánki Évának az utóbbi időben újabb regényírói periódusa indult el. A Fordított idő és az Elsodort idő[10] nagyszabású, szintézisteremtő (és – eddigi – kettősségében egységesülő[11]) történelmi látomása úgy kora középkori fikció-(ál)dokumentáció, hogy a fantasy elemeit sem nélkülözi. Tehát a szerzőtől megszokott magas fokú művésziséget végtelenül intenzív olvasmányossággal köti össze – korunk irodalmiságában, annak tömegkulturális szorongattatottságában (az olvasók színe előtt!) lényegi kihívásnak téve eleget. Az „… idők” éppen annyira képeznek virtuális utazásokat a 7‒11. századi germán, kelta és arab világ határvidékén, mint ahogyan valóságos kulturális-erkölcsi eligazító krónika mivoltuktól sem érdemes eltekinteni. A jelenleg megcélozható értelmezés valamennyire óhatatlanul genetikusan együtt lélegzik, mintegy fej-fej mellett fut a kirajzolódóban lévő regénytrilógia harmadik, még éppen folyamatban lévő darabjával, hiszen tudható: ilyesmi készül a prózaíró műhelyében, várhatóan szintén valamilyen „… idő” cím alatt. Az interpretációs feldolgozás saját szerkesztettségének egyelőre tehát nyitott és jelentős kérdése, vajon a keletkezési kronológia külsődleges szempontját nem téteti-e végképp félre a lassanként biztosan kikerekedő hármas mű-létesítés? Arra késztetve, hogy a most már szinte biztosan megcélzott trilógia köteteire fókuszáljon elsődlegesen a figyelem. Mert Bánki Éva az újabb években nem egyszerűen módszeresen nekifeküdt újra a regényírásnak, hanem „… időivel” mind egyenként, mind összességében még tovább lépett és látszik lépni alkotói módszeresség, felépítési komplexitás és érett mondandó/sugallat tekintetében annál a szakmai szintnél, amely pedig már indulásakor is – és éppen regényíróként történt indulásakor – eléggé magas nívójú volt.

Sokféle költészet

A szöveg közelebbi vizsgálatát kezdhetjük azzal, hogy a regény egyik középponti figurája bizonyos Illighaen, a tudós normann krónikás. Ha mármost egyéb népek mellett normannokról is szó van itt, akkor nyilvánvaló: középkori történettel találkozunk. Krónika formájú elbeszéléssel, amint minden igazi elbeszélés valamiképpen krónika a földön. Meg persze meseszerűséget is tapasztalunk, megint csak a vérbeli epikára jellemző módon. Lényeges megjegyezni ugyanakkor, hogy ez a meseszerűség korántsem jelent valóságos mesei sajátosságokat (azok mégis egy másik, külön műfajt képeznének meg), ahogyan Illighaen krónikája sem kerül átfedésbe, főleg nem teljes azonosításra a könyv kézbe vehető, megtapasztalható bekezdéseivel, fejezeteivel. Már amennyiben és amennyire szövegszerűen az olvasó elé kerül egyáltalán, amit Illighaen valaha papírra vetett (pergamenre rótt?), s nem csak amolyan felidéző utánamondás keretei között jelenítődik meg a fikció folyamatában, tulajdonképpen alig kivehetően, annyi más, a műben szereplő, többé vagy kevésbé azonosítható szólamhoz hasonlóan. Fontos tehát ez az eltérés, mert ha jól gördülő, élvezetes elbeszélést olvasunk, mitikus-meseszerű környezetre találunk valamely történetben, egyszersmind tudhatóan feljegyzéseket is készít valaki a felbukkanó figurák közül (és Bánki Éva műve mindhárom kritériumnak eleget tesz), akkor előszeretettel gondolunk, még mindig, Gabriel García Márquez Száz év magány című regényére, benne az oldalkamrában körmölgető, árnyékszerű emberre, akiről aztán a végén kiderül: tulajdonképpen ő írta volt a regényt, amelyet éppen elolvastunk… S a kolumbiai szerző alkotása révén, persze, eszünkbe jut a mágikus realizmusnak nevezett egész irányzat is, amelynek érvényessége egyelőre nemhogy múlni látszana, de jóformán soha nem érzékelt magasságokba emelkedik a csillaga úgy Kelet-Európában általában, mint ahogy kifejezetten Magyarországon is. Nem utolsó sorban a Fordított idő révén, amelyet azonban mégsem érdemes beskatulyáznunk.

Nem, mert aligha igazít el bármilyen címkézés, amit nagyon jól mutat mindjárt az is, hogy a szöveg műfajának meghatározására leginkább kínálkozó történelmi regényről az elmúlt évek elméleti diskurzusa nyomán megtudhattuk: ilyen zsáner márpedig nem létezik. Különösen akkor nem (feltétlenül), hogyha már maga a történelemnek nevezett valami is eléggé bizonytalan entitásként mutatkozik meg előttünk. A regényben is, persze. Már maga (az) Illighaen (név) eszünkbe juttathatja a Kitalált középkor című munka szerzőjét, Heribert Illiget, s a cselekmény több ponton mintha kitalált is lenne (jó néhány hitelesítő érvényű históriai sarokpont ellenére is), azonban – hogy ne nagyon maradhasson kétség az ilyesféle mesterkedések illetve azok esetleges, termékeny belebegtetése felől – tételesen szintén leíródik itt a már általunk is említett tudós szerző neve. Mégpedig az utószóban, amelyet formálisan nem jegyez senki, mégis olyan hatást tesz, mintha írhatta volna akár (éspedig akár fikcionálisan is, mert konkrétan biztosan ő készítette) Bánki Éva, a tudós, az irodalomtörténész és tanár, tehát az empirikus szerző, úgymond. Ebben, a Ki? Hol? Mikor? címet viselő zárószövegben (afféle paratextusban) – amely pontosításnak álcázott, ravasz-ügyes elbizonytalanítása az olvasónak – természetesen önmaga „eredeti kéziratáról” is beszél a mű, mégiscsak. Azaz a Fordított idő környékén, annak afféle nyersanyagaként, kiindulópontjaként létezett volna valamilyen ős-alkotás, mely utóbbit egy Patrick de Mela nevű szerző munkájaként ismerhettek, ismerhetnek néhányan. Ez az állítólagos „ősszerző” mármost mind temporálisan, mind pedig – ebből következően – a feltételezhető „hitelesség” szempontjából közelebb áll a magában a regényben ábrázolt vagy csak megjelenített korhoz, nevezetesen a középkorhoz. Ám a tényleges, az új, a bevallottan ma dolgozó szerző, aki nemcsak 'valóságosan', de a fikció valóságának szintjén is létezhet, nos, az lehet Bánki Éva; lévén az utószóban egy helyütt neki mint oktatónak a keze alá dolgozó, „középkori irodalommal foglalkozó hallgatók” szövegalakító/szövegalkotó tevékenységére történik hivatkozás, mint ami nagyon is szükséges lett volna számára a regény végleges verziójának kialakításához. Bánki, vagy hát az utószó rejtélyes megalkotója természetszerűleg nem mellékesen utal a középkori alkotások azon, jól ismert hitelesítő fogására, illetve alkalmazza is azt egyszersmind, miszerint egy mű rangjának, tekintélyének erőteljes biztosítása érdekében akkor is érdemes „fordításnak” titulálni a munkát, ha voltaképpen nem feltétlenül az... Eszerint pedig nem pusztán „középkori”, hanem „talán még a lehetségesnél is középkoribb” írással állunk szemben a Fordított idő lapjain. Azazhogy állhatunk szemben, amennyiben a filologizálás, kutakodás, a(z elképzelt) szöveghagyományozás játékára, játszadozásaira fogékonyak vagyunk, s döntően szépirodalmi olvasás-paktum alapzatán állva. Vagyis, bár az olvasott, élvezett és önkéntelenül is értelmezett regény szövege gyanánt közvetlenül és egészében nem találkozunk valamely, úgymond, korabeli vagy egyenesen a könyvben szereplő, tudós ember munkájával, mindazonáltal a tudományos beszédmód érzése mégis jelen van itt: az utószóban közvetlen fejtegetések, a cselekményes fejezetekben pedig közvetve, gondolkodási mintázatok, szemléleti alakzatok formájában.

A gondolkodás, dilemmázás nem utolsó sorban a hősöket, kivált a főhősnőt, Rioldát jellemzi. Riolda furcsa lány, aki maga sem tudja, vajon embernek vagy szörnynek született-e. Valószínűleg kettős származású, és egy olyan, északi tengeri szigeten (szigetkirályságban) látta meg a napvilágot, amelyet igen kevesen laknak, lévén alig van rajta élelem is, következésképpen gyermek szintén alig születik a tájon. Apja feltehetően egyszerű harcos, azonban ‒ éppen a gyermekhiány miatt ‒ Rioldára maga az uralkodó család tart számot hivatalosított sarjaként. Ám a bizonytalan helyzetnek megfelelően nem állandósulhat sorsa e magas körökben, elrabolják, utaznia, hányódnia kell. Részben ismételten magas körökben, ám igencsak ingatag státuszban, s nemcsak királyokkal és királynékkal, de szolgákkal és csavargókkal, mindenféle kétes egzisztenciával is bőségesen érintkezve. Természetesen szexuálisan is... Kár volna erről közelebbit elárulni; bízzuk a felfedezést az olvasóra, s már csak azért is, mivel úgy önkéntelenül, mint ahogyan az utószó említései között is felmerül ezzel kapcsolatban a lovagregény műfaji emlékezete is. Csakhogy ha a lovagregények jellegzetesen fiús történetek, akkor itt nyilvánvaló szándékossággal és elhatározottsággal egyfajta női lovagregény megalkotásának igen érdekes kísérletével állunk szemben. Elég az hozzá: amit Riolda összességében végigbarangol, az a kora középkor történelmileg akár konkrét, akár kitalált, de feltétlenül hitelesíthető azon szelete, amely a germán, kelta és arab kultúra találkozási pontjait jelenti. A szerző jól ismeri ezt a világot; Bánki Éva (is) tudós irodalomoktatója az ebben az összefüggés-rendben felmerülő korszaknak és kultúrá(k)nak. Nyilvánvaló azonban, hogy nem elégedhet meg a cultural studies lebélyegezte tényekkel, összefüggésekkel. Hanem fantáziával, ötletességgel is fel kell dúsítania azok anyagát. Innen a szörnyek, tündérek, félállati-félemberi lények tömkelege, az egész, már említett meseszerűség, és a végső soron a latin-amerikaiak irányzatához kapcsolható regénypoétikai ihletettség. De nem feledkezhetünk el a megidéződő lovagregények tartalmáról vagy foglalatáról, az úgynevezett udvari költészet ihlető erejéről sem, amely szintén azonosítható errefelé. Szólhatnánk részletesebben is arról, hogy korabeli, középkori versek szintén felidéződnek-kitalálódnak: szerepelnek a regény szövegében. Ám a Fordított idő egész, általában vett nyelvezete, verbális címkézése maga is lírát hordoz, olyan fejezet- és könyvrész-címekkel, mint Az idő messze van; A szél gyökere a tenger vagy A jövőre emlékezni. S pontosan ez az utóbbi kifejezés az, amely a fordítás fogalmának és gyakorlatának ön-emblémává emelését valóban indokolja, egyszersmind igazán termékenyen, izgalmasan rejtélyessé, talányossá teszi a regényt címében és anyagában/menetében. Az idő fordítása ugyanis bizonyosan érthető akként is, miszerint a megcserélt, az immár nem a múlt vagy a jelen irányából az eljövendők elé, hanem a jelenből a múltba mint egyfajta eljövőbe tekintő szemlélési perspektíva érvényesítése mellett a temporalitás vagy egyszerűen a tempus egyfajta translation-je merül fel erőteljesen ebben a közegben: a história lefordítása regényre, majd a regénypróza átfordítása lírává. A Fordított idő tehát többféleképpen, sokszorosan (transzformált) költészet.

A „kitalált középkor” és egyéb közelítési szempontok

Egyértelműen a már általunk is észrevételezett és hivatkozott, ismert s talán híres-hírhedtnek is vehető történet(tudomány)i hipotézis erőterébe helyezi a 2015-ös regényt az érett vagy talán már idősebbnek tartható középnemzedék azon kritikusa, aki kisebbségi magyar élethelyzeténél fogva meglehetősen fogékony lehet az etnikumok egzisztenciális pozícionálódásának kérdéseire, mondhatni, a népek országútjának forgalmára. „A regénybeli krónikás, Illighaen nevében – véli Fekete J. József – könnyű felfedezni Heribert Illig nevét, ami közvetlen utalás a kitaláltságra, noha jeles uralkodók és ismert népek, törzsek népesítik be a könyv Csilléry Orsolya kódex-iniciálékra és margináliákra hajazó rajzocskáival bevezetett fejezeteit.”[12] Fekete etnikai leltára meglehetősen részletes – nem éri be a nemzeteknek, nemzetiségeknek olyan vázlatos, mindössze mintavételekre korlátozódó felsorolásával, mint, teszem azt, Tarján Tamás vagy éppen fentebbi jómagunk: „Az írek mellett megjelennek a normannok, a gótok, a kelták – sorolja –, az alemánok, a vikingek, a galegók, a bizánciak és a latinok.” És most jön a történelmiség igazi próbája a művel kapcsolatban, legalábbis ahogyan azt az értelmező a leginkább kivitelezhetőnek véli, vagyis egyértelműen az aktualizációra vonatkoz(tat)va. Nála tehát a historia est magistra vitae elvének érvényesítésének feltétlenül a mai párhuzamok keresésébe kell torkollnia… Az előbbiekben felsoroltak ugyanis „[m]indannyian rettegnek” szerinte „a többitől, egészen addig, amíg meg nem jelennek a hódító mórok, akiktől már mindenki egyaránt fél, miközben igyekszik különböző cselszövésekkel megerősíteni saját hatalmi pozícióját”. A jelenben mármost véget ér a történelem (s az állítólagos „történelmi regény” műfaji lehetőségeinek mérlegelése) – avagy éppenséggel még csak most kezdődik el tanulságainak levonása? Úgy tűnik fel, igen, éspedig a netán (vagy talán főképpen) fikcionált históriák esetében is. Ámde „[a] kitalált történetekkel szemben az arabok (mórok) európai térhódítása és több évszázados uralkodó jelenléte az Ibériai-félszigeten cáfolhatatlan történelmi és kultúrhistóriai tény. […] A [regény] történet[e] teljes egészében rávetíthető a jelenre, a migránsok fegyvertelen […] tömegeinek új otthont követelő honfoglalására, illetve arra a teóriára, hogy a muszlimok beözönlése voltaképpen árulás, és a helyzet kezelésére alkalmatlan európai gondolkodás következménye.” És a határon túli értelmező kolléga a cselekmény terét behatárolva, azazhogy kontinensnyi tágasságúra/általánosságúra nyitva (Európát emlegetve, de szinte kizárólagosan), enged ugyan a PC-hangoltságú publicisztika jóformán kötelező érvényű nyomásának, de konklúziója végül, úgy tetszik, reális, feltélenül egyéni félelmeiről ad számot – nem csekély mértékben kívül helyezkedve már a művel kapcsolatos szakmai, szövegi, poétikai interpretáció keretein. Ennek megfelelően előbb mintha rosszallását fejezné ki a gyarló nyugati ember típusával kapcsolatban, aki nem képes arra, hogy a tőle eltérő észrevételezésekor, az azzal történő szembesülés alkalmával túllépjen neki szorongást okozó előítéletein: „A regény azon részei – állapítja meg Fekete J. József –, amelyek kissé elengedik a Riolda köré font szálakat, az iszlám világgal foglalkoznak. Illighaen közelről is meg kívánja ismerni a muszlimokat és tudományukat, de csalódik. Sokan nem is találkoztak mórral, vagy ha mégis, legfeljebb egy lócsiszárral, mégis rettegnek tőlük, mert másmilyenek. Ez az idegenség, a muszlim–hitetlen ellentét feloldatlan marad mind a regényben, mind a jelenben.” A már-már a hitetlen gyaur kutyák mentalitásának vitriolos kritikájába – és valamennyire az Egri csillagok című regény idéző hatású, szereplő-jellemző retorikájának újra-alkalmazásába – csúszó állásfoglaláshoz képest azután a kritika zárlatának időszerűség-hangsúlyozása pontosan művön-kívüli vonatkoztatásával leplezi le az értelmezés megalkotójának úgy esztétikai szempontból tényleg externális, mint e külsődlegesség univerzumában a PC diktátumát magáról lerázó valódi pozícióját. Akinek (paradox módon?) éppen ezáltal hat őszintének, hangzik őszintén a végső értékelésbe csomagolt figyelmeztetése: „A Fordított idő annyira időszerű, hogy azt hihetnénk, a mostani migrációs roham pattintotta ki az ötletét. Ha jelen recenzens nem tudná, hogy a szerző formaművészként nem könnyen engedi el magától a műveit, talán ebbe a hibába esne.[13] Így viszont arra gondolhatunk, Bánki Évának a történetmondás közepette sikerült elsajátítania a jövőre emlékezés regénybeli technikáját.”

A tematikus momentumra való utalás (arra rájátszva, hogy a regény egyik fejezetcíme a költőien kreatív A jövőre emlékezni szókapcsolat), amelynek értelmében az empirikus szerző – aki egyébként ezen a ponton mintegy összemosódik bármely, alapjában joggal feltételezhető, fikcionált szerzővel/elbeszélővel! – olyan képességgel rendelkezne, amellyel az elbeszélés világában látszanak bírni szereplők, nos, ez a minden bizonnyal irreális, egyszersmind irreleváns dicséret a zsurnalizmus árnyát veti az amúgy még a speciális szövegalkotói problémák irányában is nyitott kritikai értelmezésre. Majdhogynem teljes egészében efféle mozgástéren helyezi el magát az érdemleges irodalomtörténészi tevékenység mellett vagy egyre inkább helyett saját ambíciója szerint sokkal inkább királycsináló kritikusfejedelemként érvényesülni kívánt irodalmár recenziója. Amely bevezetőül közli, hogy a maga szakterületén az egykori mágnások kiváltságosságával rendelkező főliterátor éppen „észak-európai kalandozásra” készülvén vette kézbe Bánki Éva regényét.[14] Nem tudjuk, később megvalósult-e aztán Tarján Tamás 2015-16 tájékán „(egyelőre elhalasztott) skandináv körutazás[a]”, az azonban feltétlenül tanulságos, hogy az általa is kora középkorinak – habár az illigi típusú feltételezésnél, azaz a 7‒10. századinál periodikusan későbbre, mégpedig a 9‒13.-ra kalibráltnak – tételezett/vonatkoztatott temporalitás norvég, dán, majd svéd királyok mellék- és ragadványneveit soroltatja fel vele olyasmiként, mint ami a vizsgált regény olvasása alapján jutott eszébe… Holott az író által előjátszott, termékenyen elmosódó, általánosnak megmaradó elbeszélt kulturalitás éppúgy nem tartalmaz közelebbi indexeket Skandináviára nézve, mint ahogyan a Fekete J. által emlegetett Ibériának is több köze van az arabok egykori/történelmi, mint regénybeli szerepléséhez Európán belül. Ennek ellenére meglehetősen önkényes skandináv asszociációi után Tarján elég magabiztosan nyilatkoztatja ki: „Tér és idő fentebbi behatárolása bizonyos szűkítésekkel-tágításokkal kiszabhatja Bánki Éva Fordított idő című regényének kereteit is.” Neki mindenesetre éppen ilyesmi ugrott be, és hogyha másnak meg más fog, az elsősorban a műalkotás gazdag asszociációs hálózatát dicséri… És még az ugrik be neki lényegileg a művel kapcsolatban, miszerint „nem kérhetjük rajta számon” – éspedig azért, mert több esztendőn át készült, s nem éppen „két hét alatt 2015-ben”! –, „hogy például a konfliktusai szempontjából evidens migrációs kérdésekkel nem foglalkozik még intenzívebben”. Tarján majdhogynem szlalomozik, s tőle megszokott rutinnal, a PC követelményei között. Ám indoklása helytálló: „Hiszen a normannoktól a mórokig számos náció lép színre. Észak dél ellen, mert dél észak ellen; észak észak ellen is, és dél persze dél ellen.” Hogy, persze, mindezek a relációk valóban ennyire precízen tetten érhetőek lennének-e a kollízióban, egyáltalán nem biztos; nem csekély retorikai feltökéletesítés érezhető ki ebből az értelmezői aprólékosságból. Még annyi is feltétlenül igaz azonban a regényvilágra, hogy benne „[s]zinte minden égtáj ontja csapatait, seregeit, védve és/vagy terjesztve társadalmi eszméit, vallását, kultúráját, a mások szabadságát semmibe véve a saját szabadsága érdekében, érdeke szabadságával.” Ennyire megint csak nem látjuk szélsőségesnek a regényvilág ideológiai kavalkádjának összecsapásait, ugyanakkor művön kívüli tanulságként igencsak hajlunk elfogadni a saját szabadság érvényesítésének előbb megfogalmazott elvét. Ha ugyanis mindenki ezt tartja elsődlegesnek, akkor egyetlen szabadság sem fog csorbulni – éspedig nem feltétlenül csak a jóvátehetetlenül erőteljes összeütközés okán! Hanem a primer, alapvető önérvényesítés egészséges megvalósulása miatt.

Azt ugyan nem könnyű megmondani, hogy e fontos tanulság végtére is mennyire gyökerezik a műben, vagy mennyire már inkább az értelmező saját útra térő és a regény(é)től jelentősen függetlenedő gondolatiságát hordozza? Ám ha az utóbbi bizonyulna igaznak, az ihlető akkor is Bánki Éva könyve! Amelyet, ha más erénye nem volna (pedig van, még bőven!), már pusztán ekkor jelentős alkotásnak tarthatnánk. Amit feltétlenül további szemponttal támaszt alá a tekintélyes kritikus, midőn megállapítja, hogy a regénynek plasztikusan egyénítettek az alakjai. Ők szerinte akár „kaphatnának a jellem-alaphangra húrozó »eposzi állandó jelzőket« – vagy inkább balladai megkülönböztetéseket: Kéregevő, Halálraszületett, Nyoszolyaválasztó, Rab, Belenyugvó, Létfakasztó.” Felfigyel továbbá egyfajta önkéntelen feminizmus jelenlétére is; a női írók egyik gyakori eljárására, amely szerint elsődlegesen és alapvetően asszonyi alakokat rajzol körül a cizellált-finoman előhömpölygő mesemondás: „Míg a jelen írást kezdő történelmi névsor valamennyi tagja férfiút idézett meg – látja be Tarján –, az iménti, jellemzőnek vélt kitalációk részben nőket illetnek, másrészt nem feltétlenül egy személyt, mivel a mérhetetlen ínség miatt a hamar elfogyó kéreg rágcsálása, mások esetében a már születéskor sorsukba kódolt rabság, nem természetes halál kisebb-nagyobb közösségeket követel magának.” Hát, igen! Rettentően mostohák a körülmények. Ahol a „megelevenedett mesék és mítoszok közt egymás mellett élnek tündérek, emberek, szorgok” – ezt már megint Fekete J. állapítja meg, aki utóbbiakat gondosan meg is lábjegyzeteli[15] –, ott az irodalmi alakok egyfelől sokrétűek (sok rétegből válogatottak), másfelől egyedileg kissé „síkbeliek”: klisészerűek. Mesefigurák tulajdonképpen, vagy azokra emlékeztetőek. Ilyen staffázs mellett pedig nem csoda, ha a recepció szerényebb részében is felmerül ez az értelmezési lehetőség, persze, rögtön valamiféle komplexebb poétikai kifejlet felé terelve a befogadót: „Bánki Éva regényét megközelítették már a mese, a mítosz, a fantasy, a középkori legenda, a gótikus regény valamint a mágikus realizmus műfaja felől is, de talán az utóbbi kategória lenne a legtalálóbb, amely nem kizárja, inkább egyszerre teszi lehetővé mindezen műfaji hagyományok jellegzetességeinek jelenlétét, felismerését.” (Steinmacher Kornélia)

Természetesen a 21. század irodalmával kapcsolatban nincs feltétlen érvényessége az olyasfajta osztályozásnak, amely az előbbi műfaji felsorolásból, besorolási variációkból, voltaképpen tehát valamiféle műfaji-poétikai, művészeti hierarchizálásból származik, és amely pró vagy kontra vél döntést hozni egy adott munka esztétikai értékének nagyságával kapcsolatban. Jóllehet például a fantasy félreismerhetetlen karakterjegyeit is valóban hordozza a Fordított idő, mindazonáltal ez aligha zárhatja ki az alkotást felfogásunkban a kanonikus magasirodalom termékei közül. Tarján Tamás elfogulatlan értékelését bízvást vállalhatjuk mi is: „Nagyszabású históriai vízióval van dolgunk, olvasmányok és ismeretek alapján megalkotott szcenikus látvánnyal, a fantázia révén tovább emelt-bontott látomással. Remek regénnyel, a Theatrum Mundi epikai változatával. A középkor fiktív-komprimált szeletének megteremtésével, egyben olyan gyönyörű írásmű-vízjellel, mely gazdag képzettársításainak köszönhetően a jelen lapját is azonosítja.” Magyarán tehát: mindegy, csak jó legyen! És mivel jó, voltaképp minden besorolás igaz lehet rá, egyszersmind kötetlenül vonhatók le belőle a művészi sugallat mai tanulságai.

Amiről azután nemigen ejt szót a Fordított idő fogadtatása, az annak narrációs beszédmódja. Amely a stabil-megbízható szerzői (auktoriális) elbeszélésmód gyakorlatában gyökerezik, s epikai folyam(at)a csak néha, ám annál hatásosabban fókuszál egy-egy szereplő, leginkább a főhősnő, Riolda szemléleti perspektívájára, a női fokalizáció intenzív, emlékezetes példáit produkálva. Ez a jelenség feltétlenül önálló kutatást érdemel.

jegyzetek

[1] BÁNKI Éva:  Fordított idő. A mély tenger névtelenjei. Csilléry Orsolya rajzaival, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2015.

[2] BÁNKI Éva: Esőváros. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2004.

[3] BÁNKI Éva: Aranyhímzés. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2005.

[4] Melynek egyik legszínvonalasabb összefoglalását és kiértékelését, egyúttal egyéni szakmai megoldását: teoretikus nyugvópontra juttatását és korszerű tovább gondolását adja HITES Sándor: A múltnak kútja. tanulmányok a történelmi elbeszélés köréből, József Attila Kör – Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2004.

[5] Vö. pl. PAPP Ágnes Klára: Mágikus realista anekdota – tíz év távlatából. A mágikus realizmus kronotopikus jellege = Uő.: A tér poétikája – a poétika tere. A századfordulós kisvárostól az ezredfordulós terekig a magyar irodalomban, Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2017, 142‒176.

[6] Vö. Nő, tükör írás. Értelmezések a 20. század első felének női irodalmáról, szerk.: VARGA Virág – ZSÁVOLYA Zoltán, Ráció Kiadó, Budapest, 2009; ZSÁVOLYA Zoltán: Elágazó ösvényen. Tanulmányok a magyar modernség női irodalmáról. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2016.

[7] BÁNKI Éva: Magyar Dekameron. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2007.

[8] Ld. főként: A tavaszidő édessége. Válogatás a középkor nyugat-európai szerelmi költészetéből, összeállította: BÁNKI Éva. Kairosz Kiadó, Budapest, 2004; Udvariatlan szerelem. A középkori obszcén költészet antológiája, főszerkesztők: BÁNKI Éva ‒ SZIGETI Csaba. Prae.hu, Budapest, 2006. S a regények bizonyos pontjain szintén találhatóak fiktív versszövegek – konkrét megalkotottságukban minden valószínűség szerint a prózaíró saját munkái…

[9] BÁNKI Éva: A bűn nyelvét megtanulni. Tanulmányok a kemény krimiről. Napkút Kiadó, Budapest, 2014.

[10] BÁNKI Éva: Elsodort idő, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2017.

[11] Nem csupán virtuális egységesülési folyamatról beszélhetünk, mint az első két könyv/regény esetében, ahol a megjelenés szoros időbeli egymásra következése enged meg efféle hasonlatot, persze, nem megfeledkezve az elbeszélések formálásmódjában megfigyelhető alapvető hasonlóságról sem. Ezúttal jóval többről van szó: Az Elsodort idő borítóján és védőborítóján – de mindössze itt, a címlapon nem! – olvasható az alcímszerű jelzés, miszerint a „fordított idő II.”-t vette kézbe az olvasó.

[12] FEKETE J. József: Kitalált középkor – vagy a mai migráció regénye? Irodalmi Jelen Online, 2016. január 4. (https://www.irodalmijelen.hu/2016-jan-4-1830/kitalalt-kozepkor-vagy-mai-migracio-regenye) A cikk további részeit ugyanonnan idézzük. Utolsó frissítés: 2018. május 14.

[13] A 2015-ös megjelenés elvileg nagyon is lehetővé tehette volna, hogy a menekültválság eddigi magyarországi kulminációjával fej-fej mellett haladva képzeljük el a regény szövegének végső kialakítását, a szövegbe akár aktualizáló értelműnek vehető kiszólások beleapplikálását is elgondolhatónak érezve. Erre vonatkozó kérdésünket azonban az empirikus szerző határozottan negatívan válaszolta meg. Ennél tehát általánosabban van jelen a kihívás – évek, évtizedek, évszázadok óta.

[14] TARJÁN Tamás: És a hajó megy – Bánki Éva: Fordított idő. Új Nautilus, (http://ujnautilus.info/es-a-hajo-megy-banki-eva-forditott-ido) A cikk további részeit ugyanonnan idézzük. Utolsó frissítés: 2018. június 4.

[15] „Meztelenül járó, az örökös félelemtől beszélni is elfelejtett gnómszerű lények, rabszolgák, akik bizonyára emberi eredetűek [bár már nem (teljesen) – Zs. Z.], hiszen a szorgok és az emberek párosodásából utód születhet.” (Fekete J. József jegyzete)