Kasztília hercegnője

Kasztília hercegnője vagyok,
gyermekágyban haltam meg tizenhárom évesen.
A herceg – gyermekkori játszótársam,
később szerelmetes uram –
egy felhagyott bánya.
Megvigasztalni csak a termelés
újbóli beindítása tudná.
A termelés visszaállítása azonban
az államháztartást rendkívüli mértékben megviselné.
Kasztília ugyanis a tizennegyedik században
még nem az az áldott, édes, independens,
győztes, erős ország,
ahogyan ma mindannyian ismerjük.
Mondhatni olyan, mint egy felhagyott bánya.
Én, Kasztília bányaügyileg tájékozott hercegnője tehát
a kevésbé tőkeigényes külszíni fejtés pártján állanék.
Ilyenkor sajnálom csak igazán,
hogy Kasztília hercegnője vagyok,
és tizenhárom évesen haltam meg gyermekágyban.

A civilizáció definíciója

A puha, mohos talajon megkezdődik az ünnep,
a szakosztályi elnökgróf beszéde alatt túl kék egek nyílnak.

A nők szoknyájából a térd kivillog.
A férfiak disznók.

Nincsen kedvem seje-haj, mer’ elvitte a gólya,
Nem is hozta vissza azóta.

A kvízen sok kedves haszonállatot lehet nyerni,
de a civilizációról senki sem tudja,

hogy a politikai és tudományos diadalok végösszege.

Egy jó román pacallevesért odaadnám fél Erdélyt,

viccelődik Ciprian a ploiești tejesember,
és odaadja.

Lázár bácsi a frontról mesél,
háta mögött futóversenybe bonyolódik a polgárság.

Úgy-e, kedves gyermekeim, nektek mindegy,
akármelyik rendben beszéljek valamit elő?

Az utolsó napsugarak végignyalják a női térdeket,
lerágja kackiás bajszát az utásztized.

A feldúlt, mohos talajon lezárul az ünnep,
a lábnyomokban cselédrózsaszín kislányok nőnek.