Tájkép kiégett testekkel

(Balaskó Ákos: Tejsav. Magvető Kiadó, Budapest, 2018)

Balaskó Ákos költészetében a testi diszfunkció valamint a tágabb értelemben vett leépülés, pusztulás tapasztalata, annak részletes kidolgozása a legfeltűnőbb tematikus rendezőelv. 2014-ben megjelent, A gépház üzen című első kötetéhez hasonlóan a Tejsav szövegeiben is felbukkannak olyan motívumok, mint a fizikai és szellemi hanyatlás tünetei, testi elváltozások, illetve a lebomló organizmus analógiájára elképzelt természetes és mesterséges környezet. A Balaskó-versekre jellemző a szokatlanul erőteljes metaforák alkalmazása, melyek eredeti képzettársítások megteremtését teszik lehetővé. Ily módon a táj és a test felcserélhetővé válik, állapotaik egymás tükörképeiként értelmezhetőek.

A kötet négy ciklusában a fent ismertetett motívumok keveredése figyelhető meg. Talán az első ciklus az, ahol egy konkrét jelenség, a munkahelyi stressz és a kiégés szervezi egységes struktúrába a szövegeket. A ciklus címe (fékszomj) egyetlen szóba sűrítve érzékelteti a felőrlődést; egy olyan állandósággá szilárdult állapotot, melyben a változtatásra már nincs lehetőség. Az ide tartozó szövegek egy része (mint például a Tükörreflex vagy a Szürkület) a munkával, illetve a hivatással való meghasonlás fokozatait ismertetik. A Szürkület ennek a folyamatnak egészen jól elkülöníthető szakaszaival szembesít. „Az első időkben úgy nyomta, mint akinek munka / helyett kegyelmet adtak.” – ez a kezdeti lelkesedés törik meg lépésről lépésre: „Az Olds Spice-felhő / helyére a fáradás savanykás szaga úszott”. (Szürkület, 9.) A végpont a depresszióhoz valamint az álmatlansághoz hasonló tünetek észlelése.

Érdekes ebből a szempontból a D3bug című szöveg, ahol egy automatizált munkafolyamat, a debuggolás (vagyis a szoftvereken végzett hibakeresés és javítás) kerül párhuzamba egy terápiára emlékeztető analízissel: „A debuggolás visszaút a vonaluk mentén. / Kitapintani és szétszálazni a tudattalan mederszintjén / a legapróbb gócokat.” (D3bug, 15.) A munkavégzésbe való belefásulás itt is testi elváltozásokat eredményez: „A hibák elkövetésekor érnek bőrfelszínt a ráncok, mondják.” (Uo.) Eredeti meglátás, hogy a rendszerhibák kiiktatását célzó folyamat a kiégés metaforáival fonódik össze, azt sugallva ezáltal, hogy a hibák (vagyis a tünetek) kiküszöbölése eleve kudarcra ítélt szándék.

A versek alanya szüntelenül a rá nehezedő nyomás következményeit tapasztalja, melyek különféle tünetek formájában bukkanhatnak fel. Ezek közül a leggyakoribb az alvászavar. Jellemző vonása Balaskó költészetének, hogy az adott fizikai vagy mentális rendellenességek többféle nyelvi regiszterben is előfordulnak. A Bétabomlás soraiban például jelzésértékű a tudományos terminusokkal operáló fogalmazásmód: „Hiába tudom azóta már, / hogy valójában csak éber bétahullámok törtek / a mélyalvás utolsó részletébe”; „A mellkasi nyomás is csak a REM-fázis során szintén megszűnő rekeszizomtónus tünete”; „Hiába tudom, hogy ez csak ideiglenes biokémiai diszfunkció”. (Bétabomlás, 17.) A ciklus más szövegeiben az efféle zavarok sokkal elvontabb formában szerepelnek, nagyobb teret adva a környezeti hatásokon alapuló benyomásoknak. A Tincshasadás első versszakában a látvány és a jellegzetesen monoton hanghatások teszik átélhetővé az álmatlanságot: „A hézagokban telnek az alsóvárosi éjszakák. / Akadozó mutatókkal, kattanások közé rekedt időben. / A transzformátorházak állandó hullámmorajában. / Szemhéjak remegnek az ólmos ágakon.” (Tincshasadás, 13.) Ennek az érzésnek egyfajta tetőpontjaként is felfogható az az állapot, mikor a vers beszélője vagy megszólítottja a tárgyi világ kakofóniájának ritmusát felveszi, és egyfajta otthonosságot lel az állandó alapzajban: „Szirénákra tudsz csak elaludni” (Canaries in the coalmine, 24.); „Akkor már annyi ideje léteztem ott egyhuzamban, / hogy csendnek lehetett hallani a bérház / sajátzörejét”. (Vezeték, 12.)

A Tejsav versei a kiégésen túl a leépülés egyéb módjaira is reflektálnak. A sérült, öregedő vagy épp különféle műtéti beavatkozásoknak alávetett test metaforái szinte kivétel nélkül természeti képekre épülnek, megteremtve a már említett átjárhatóság érzetét test és táj között. Az Otthon című szövegben például az öreg és gyenge test bőrelszíneződéséhez kapcsolódnak ötletes asszociációk, komplex képpé bontva ki az elsődleges látványt: „Vakarózik, felgyűri a hálóinge ujját, / felkarbőre megindult löszfal, benne / fecskék odúnyoma minden tágas májfolt.” (Otthon, 54.) Ezek a képek a kötet újabb lehetséges olvasatára hívják fel a figyelmet, hiszen a test diszfunkcióival párhuzamosan az identitáshoz való viszony egyértelműsége is megkérdőjeleződik. Az Otthonnál maradva, a címmel ellentétben nem egy biztonságot és önazonosságot jelentő menedék képe bontakozik ki a vers szakaszaiban, hanem egy öregotthon nyomasztó közege. A fizikai és szellemi értelemben egyaránt végső erőtartalékain tengődő személy fokozatosan veszíti el identitásának alapvonásait. A vers egészén végigvezetett metaforák az utolsó sorokban olyan érzést keltenek, mintha a test feloldódna tulajdon környezetében: „visszasüpped / az ágyrugók közé ülepedett saját iszapba.” (Otthon, 55.) Az identitás efféle széthullása más szövegekben is felbukkan. A Lomtalan címűben egy lakásában mérhetetlen mennyiségű hulladékot felhalmozó idős ember kerül a középpontba. A szöveg témáját tekintve megegyezik A gépház üzen Bomlás című versével, itt azonban sokkal nagyobb hangsúlyt kap az identitás kérdése, hiszen a szórólapokból, órákból, málló dobozokból, szatyrokból, lámpaernyőkből, kiselejtezett televíziókból összeálló szeméthalom a megszállott gyűjtögető számára saját lényegének részét jelenti: „Csak körbe-körbe járt az udvaron, / azt motyogta, hogy dehát ez ő maga.” A szemétkupacok felszámolásával mintha azok tulajdonosa is elveszítené identitása alapvonását: „Széthordott avar lett az arca”. (Lomtalan, 70.)

Ez a rövid sor is bizonyítja, hogy a határok elmosódása mennyire fontos szerepet játszik Balaskó tájleírásaiban. Az iménti példák arra vonatkoztak, hogyan válik az emberi test saját környezete részévé. Lehetőség van azonban ennek fordítottjára is, mikor a táj kap kifejezetten emberi vonásokat. A végtagok és szervek szövevényébe vesző metaforáknak köszönhetően, akár egy kísérleti alany élveboncolásaként is működhetnek ezek a leíró szakaszok: „Parlagtelkekből felfakadt csupasz ágak, / egy merevre hűlt érhálózat, kicsontozva, / a hús lebontva róluk, lábuknál halmokban áll, / rojtokban hámlott bőr a kérgük.” (Testtáj, 21.) Ha az ember képes környezetéhez idomulni, illetve a táj átveszi az ember fiziológiai sajátosságait, akkor az sem lehetetlen, hogy a stressz idegen parazitaként materializálódjon: „Mérgező rovarok költöztek a pupillák helyére. / Azt mondják, a stressz miatt, mert negyven óra talpon.” (Lárvabáb,18.)

Bár a Tejsav szerkezetét tekintve átgondolt kötet, néhány szöveg azonban kifejezetten üresjáratnak tűnhet az olvasó számára. Itt elsősorban az intertextusokról, illetve azok idézési módjáról kell megemlékezni. Az utolsó ciklus dőlt betűkkel szedett nyitóverse, A közlegelők tragédiája, Apollinaire Kikericsek című versét parafrazeálja, bizonyos sorokat megváltoztatva. Ugyanebben a ciklusban, a Himnusz minden háború című, Nagy László Himnusz minden időben című ódáját idézi, természetesen itt sem szó szerint, hanem az eredeti szövegtestbe szőtt sorokkal egészítve ki a versszakokat. Az Unknown: 1945. aug. 6. című szöveg egy az egyben Tóth Árpád Esti sugárkoszorújából emeli át az első versszak első négy sorát: még az írásjeleket is megtartja, így, bár az idézés véget ér az áthajló „Font hajad sötét lombjába az alkony:” sorral, a kettőspont azonban nem tűnik el. Ha a kötet tematikáját a testi diszfunkciók, a kiégés és az identitászavar hívószavai jellemzik, akkor a vendégszövegekkel való játék az idegen test szövegtestbe való beépüléseként is felfogható. A kötet végén olvasható mutatóból kiderül, hogy a Tejsav korábbi szövegei is éltek intertextusokkal (irodalmi művekből és dalszövegekből egyaránt merítettek), az egész versnyi, illetve versszaknyi átvételek azonban csak az utolsó ciklusban jelentkeznek. Az analógia azonban nem tökéletes, hiszen a szövegidézetek nem gyarapodnak látványosan a könyv végén, vagyis erőltetett lenne azt állítani, hogy az áthallások túlburjánzása veszi át az irányítást a kötet teste fölött.

Összességében elmondható, hogy a Tejsav az önkényesnek érezhető intertextuális utalások, valamint némely szövegek túlírtsága ellenére is egy igényes, gondosan szerkesztett kötet. Annak ellenére, hogy a hosszabb szövegek és az összetett mondatok dominálnak, rendkívül jól hangzó és kellően tömör egymondatosokra is találni példát: „Telepeket alkot benned a fájdalom” (Lárvabáb, 18.); „A boldogság miért csak diszfunkciót igényel?” (Karúszók, 76.) A versek atmoszférája egészen megkapó: ugyanazt a keserű, maró utóérzetet hagyja hátra, ami már a címet olvasva is hatalmába keríti az olvasót. Figyelemre méltó az érzékszervekre gyakorolt hatás. Egy pusztulásnak kitett városi közeg éjszakai képei és hangjai bontakoznak ki a kötet lapjain, kísérletet téve elbeszélhetetlennek tűnő traumák feldolgozására.