Csomó

Amikor fennakad a táj
a lepusztultság alatt,

álmot modulál a hangszer-ízű éjbe.

halandó

nem is két lábon álló
az ki most a buszra
jegy nélkül
szálló igét kerget
mert szerelmes
akkor is
ha halandó
és két lába
görcsben enged
a kristálysebnek

hunyorítás

megmártózunk
egy dimenziókat nyomtató fröccsben
jéghideg béna út ez egy bolygónak
előretekert órája olcsó időutazás
pályáján csüngenek a szellők
belesietnek a végtelenbe
eltévedünk a képsorok hullámzásában
és csak egy felmaszatolt hang marad ránk
kiékeljük vele a döcögő asztallábat
epicentruma egyenes ösvény

nyirokrendszer

ismeretlen körzetben ébredtem
kitapogattam a talajt
az agyamra hasonlított
fogaskerekeit az orkán
fagyasztotta zártszelvénnyé
megállapítottam valami viszonozhatatlant
és innentől már nem ismertem
fel magam
csak azt tudom hogy a véres
kapaszkodónál még jó voltam
árnyékot integetnek a rácsok
nem lehetek az elem
a hangjuk alatt masszív anyag
elnyüstölnek a rétegek
folyadék leszek a meginduló keringésben
párolgok a szövetek között