(Dimény H. Árpád: Apatológia. Sétatér Kulturális Egyesület, Kolozsvár, 2014)

Dimény-Haszmann Árpád első kötete, az Apatológia a tavalyi év során jelent meg a kolozsvári Sétatér Könyvek sorozatában. Ez tekinthető kései indulásnak a költő életében, ugyanakkor – s ezt jelen írás is igyekszik alátámasztani – a kötet nem tipikus elsőkötetes kiadvány.
Manapság nem szokványos, de ettől függetlenül termékenynek tűnő vállalkozás, hogy a verseskötet időben is jól követhető, már-már hagyományos értelemben vett történet(ek)re épül. A könyv fordított időrend szerinti oszlik ciklusokra: az első a lírai én jelene, a második a múltja, az utolsó pedig édesapja és édesanyja múltja, amely az ott található levélformának köszönhetően jelenként olvasandó – ennyiben tehát az Apatológia szerkezete (idő)keretes. A kiadvány, a cím első olvasatával szemben, tehát nem csupán a lírai én apjának történettöredékeit reprezentálja, hanem a saját apatológiáját is, az apához, és mindezzel szoros összefüggésben a saját apaságához való viszonyát is. A kötet apa-képe rendkívül színes: éppen úgy benne van a történetmesélés igénye, a valamit átadás igénye, mint az átadhatóságba vetett kételkedés. A kétely még a tényleges apaság előtt kezdődik, ennek ívét jól mutatják az első ciklus versei.
A Résztvevő megfigyelés cikluscím pontosan érzékelteti azt a metaforikus teret, pontot, ahonnan a lírai én beszélni kezd. A tér pedig viszonylag szűk: egy párkapcsolat mindennapjai – ezekben a körülhatárolt, néha valóban határoknak érzékelt helyzetekben figyel meg minden apró mozzanatot a versén, miközben szinte soha nem tudja kivonni magát a történésekből. Talán nem túlzás azt állítani, hogy nem csupán a részt-vevés, de a részvét is áthatja a versnyelvet. Részvét a Másik iránt, aki mindig Másik marad, miközben mindkét fél igyekszik részt vállalni a másik életéből. Van ezekben a versekben egyfajta folytonos elveszettség-, veszteség-érzet, mely szerint valami már soha nem hozható vissza, valami már soha nem fog úgy működni (talán soha nem is működött úgy), mint egy vágyott-elképzelt állapotban. Ez utóbbi azonban soha nincsen kimondva vagy részletezve, mindig csak hiányával van jelen. („nekiállsz s elmosod mindazt / mi szókészletünk szennyezte / majd én eltörlöm mondanám / de máris mentenem kell tartalékaim” résztvevő megfigyelés, [11.]). Leginkább ennek köszönhető, hogy Dimény versnyelve nem válik patetikussá, úgy tud egyensúlyozni a veszteség/vágyott állapot/a jelennel kezdeni valamit hármasságában, hogy a leírások a személyes hangnem ellenére is kellő távolságban maradnak a befogadótól: „álmosan, még rajta a felemás pizsama, / még a kávét issza, se csókja, se vigasza [...] buzgó test-forróság, szeretkezni kéne, / de nem magam látom dermesztő szemébe’. / inkább beköltözöm egy mesés nyárba, ez házi boldogságom gyengéd hazugsága.” (elhidegülés, 9.) Éppen úgy, némileg reflexív módon, ahogy a cikluscím is mutatja: az olvasó részt vesz, rengeteg belső, intim információról szerez tudomást, mégsem lépi túl a megfigyelő szerepét – a részvét lehetősége azonban neki is adott lehet.
Az A-patológia szójáték elsőre talán valamiféle orvostudományi irányba is terelhetné az olvasatokat. Erről azonban nincsen szó, hacsak a tematikusan megjelenő kórházakra vagy betegségekre nem asszociálunk. Ennél azonban sokkal előre mutatóbb, ha a patológia etimológájához nyúlunk vissza: pathosz (fájdalom, szenvedés) és logosz (tudomány, nyelv stb.). És valóban, a kötetcímadó második ciklus a szenvedés, majd az apa halálának elbeszélhetőségének kísérleteként is értelmezhető. A megváltás-pénzváltás/angyal-kórház képének egymás mellé helyezése például rendkívüli vizuális erővel hozza az olvasó elé a személyes szenvedés és a kórházi termek hidegsége, az emberi test húsként való kezelése közti kontrasztot. A versén zsebében lévő pénzt váltani, az ott lévő embert pedig megváltani kellene: „Várok. Valaki csak jön, akkor / majd válthatok. [...] Valaki váltson pénzt. / Valaki váltsa meg.” (33.)
A halál híre csütörtökön érkezik, s mindaddig nem is helyeződik versnyelvi kontextusba, amíg két verssel később a nagypénteki mise című vershez el nem ér az olvasó. A csütörtök a versén számára is csak egy ugyanolyan nap, mint a többi, semmi különleges előjele nincsen, a halálhír zökkenti ki az időt: „egy semmilyen nap / éppen meghalt valakim / szinte csend lett nem mozdult semmi / csak teret nyitott neki” (40.) A visszamenőlegesség, a húsvéti nagyhét napjainak értelmezésbe vonása utólag kapja meg jelentésességét: „csak tompa zúgás, mint mikor zárt tenyér, / kavicsot rejt az úr marka, itt nincs szél, / hogy elvigye hozzátok, miközben nevetnék”. (44.). Ez az poétikai eljárás a gyász feldolgozásának menetére irányítja a figyelmet: a hír, amely önmagában áll, nem lehet hozzá értelmet társítani, később átalakuláson megy át, és az emberi lét-nemlét időstruktúrájába vonja az eseményt. Az egy ház című vers már éppen azt tematizálja, hogy az itt-nem itt lét kérdéseire milyen válaszok, illetve nem-válaszok képződnek meg, az értelemtársítás ugyanakkor itt is elmarad: „apám itt van de nincsen / megszűnt vonatkozása / emlékezni még mit nem / kijössz bemész egy házba” (45.). Összességében elmondható, hogy az Apatológia gyász-képe sem nem megnyugtató, sem nem végleges, sokkal inkább arra tett kísérletnek tekinthető, hogy megmutassa: idővel vagy esetleg térváltozással hogyan alakul, de nem szűnik meg a megképződött hiány.
A harmadik rész – a nagytörténet kezdete – fiktív, a korábbi két ciklus lírai beszélőjének édesapjától származó, feleségének címzett leveleket tartalmaz. Talán a központozás nélküli versforma egyformasága, változatlansága okozza, de ez a ciklus hatásfokot tekintve elmarad a másik kettőtől. A kezdő ciklus erejéhez, a versén rendkívül személyes, intim, ugyanakkor távolságtartó-leíró beszédmódjához képest – nyilvánvalóan a levélforma miatt is – ezek a szövegek nem hatnak olyan átütően. Úgy működnek, mint a megsárgult fotók, ami egyébként szorosan illeszkedne is a narratívába, a megalkotott (töredezett) képnek mégsem tesz jót a nosztalgikus távlat. Továbbá mintha a versek önmagukban nem, csak együtt, ciklusban, sőt magában a kötetben nyernék el helyüket. Ami azonban megteremti a kapcsolatot a szövegek és ciklusok között, az leginkább a csönd és a félelem jelenléte: „manapság gyakran a csöndre ébredek melletted [...] aztán vége a csöndnek s valami sötét lyukban / már ott nyög az éji lomhaság a mellem sóval tölti / fel gyomromba loccsantja a félelem fanyar löttyét” (XIII. levél, 69.) A levelek főként mindennapi dolgokat írnak le, s a levél írójának is elsődleges törekvése, hogy a szerelmet, az együttélést a hétköznapokon belül helyezze el – ahogy a fiúnak is a kötet első ciklusában, noha ott ez többféle, strukturáltabb kontextusban kerül az olvasó elé.
Nem valamiféle feminista olvasat felől közelítve is felmerül a kérdés, hogy mi a kötetben a szerepe a nőknek, anyáknak. Igen szerencsés megoldás, hogy a nőknek is van „hangjuk” Dimény Apatológiájában. Az andromaké búcsúja című vers, de az első ciklusban szinte mindegyik versben a nők nem csupán feleségek, de egyenrangú társak is, akiknek sokszor éppen az elhallgatott szavaik, gondolataik adják a szövegek belső feszültségét. A nők csendjei nem abból fakadnak, hogy nem kapnak ugyanolyan társadalmi és egyénített szerepet, mint a lírai én, hanem annak megmutatására szolgálnak, hogy a Másik mondatai mögött is mindig ott húzódik egy határ, s az ezen túl létező dolgok érzékeltetésére már nem elegendő a nyelv, a gesztusok szintje pedig legalább annyira bizonytalan, mint a szavaké: „A fiúk alszanak, / adja tudtomra. Mit is? // Rákérdezhetnék, de félek. Gyűlölöm, mert / mintha a konyhafénnyel szeretkezne. Szép.” (crucifixio, 16.)
A többféle olvasatot is felkínáló könyv azt mutatja, hogy Dimény jól láthatóan kötetegészben gondolkodott, amikor összeállította a versgyűjteményét: az átgondolt szerkezet, ideértve a versek sorrendjét és mennyiségét is, jól felépített, kiegyensúlyozott kiadványt eredményezett, ami egyáltalán nem emlékezteti az olvasót az elsőkötetesek gyermekbetegségeire. Az Apatológia figyelemreméltó debütálás.

A szerző 2015-ben az Emberi Erőforrások Minisztériumának Móricz Zsigmond ösztöndíjasa.