Versbe injekciózott idegen anyag

(Tóbiás Krisztián: A Wilkinson penge. zEtna Kiadó, Zenta, 2017)

Tóbiás Krisztián negyedik kötete korábbi munkáihoz hasonlóan a zEtna Kiadó gondozásában jelent meg, öt évvel a 2012-es Túliratok után. A Wilkinson penge lírapoétikája a Túliratok előtti kötetekéhez igazodik, hiszen ebben a legújabb könyvben is astrofikus, központozást nélkülöző, többnyire rövid sorokból építkező versszakaszok szerepelnek. A szövegek első szavainak nagybetűi, valamint az egyes szakaszokat záró pontok összefüggő versmondatokat sejtetnek; mintha néhány szavas sorokra töredezett körmondatok töltenék fel a ciklusokat. Általánosságban megállapítható, hogy a versek különféle beszédmódokat reprezentálnak. Nem ritka, hogy a költői nyelv saját magára reflektál, ezáltal tematizálva azt a nehezen megragadható viszonyt, mely a lírai én és az őt körülvevő valóság (legyen az tárgyi környezet, természeti táj, személyes vagy kollektív emlékezet) között érzékelhető.

Az átgondolt, egységes szerkezet, a versszakaszok közti összefüggést megteremtő kohézió a kötet egészében érződik. Példa erre az első ciklus (Kontrasztanyag) felépítése. A kötetet indító vers egy a lírai nyelvbe ömlesztett idegen anyag vízióját fejtegeti. (Mint mikor a vénába, 7.) A következő szöveg makro- és mikrokozmosz összemosásával játszik, hiszen a szappanbuborékok színes, lépten nyomon alakváltó foltjait a Jupiter légkörében dúló viharok miniatűr másaként láttatja. (Milyen nyugalom van a szappanbuborékban, 8.) A ciklus harmadik verse a korábbi két szöveg makrokozmikus távlataihoz, valamint intenzív és egyedi hasonlataihoz képest, sokkal banálisabb jelenettel indít: „Nem kell túllihegni / a disznóvágás nem olyan nagy dolog”. (Nem kell túllihegni, 9.) A beszélt nyelv árnyalódik, és egyfajta logikailag megalapozott, didaktikus-tudományos beszédmód-imitáció válik uralkodóvá: „ha az atomok közti üres teret / nem számítjuk / nem veszünk róla tudomást / akkor a maradék anyag / átszámítva az egész emberiségre / kábé hét és fél milliárd emberre / az egész emberiség szilárd anyaga / körülbelül egy dobókockányit tesz ki”. (Uo., 9‒10.) A következő két szövegben az állomást elhagyó hajnali autóbuszjáratok, továbbá a pályaudvar környezetének sajátos pillanatképei bukkannak fel. Kocsmák kipárolgása keveredik a benzinszaggal, tömött szatyrokat cipelő utasok igyekeznek, a sofőr még cigarettára gyújt, vízcseppek folynak alá az ablakon, s végül „a tér / kettészakad / mint a menetjegy”. (A köd lecsapódó cseppjei, 12.) A ciklus záróverse egy szokatlan életképpel indít: „Petróleummal hajat mosni / áramszünet idején / gyertyafény mellett / víz nélkül”. (Petróleummal hajat mosni, 14.) A szöveg zárósoraiban a tér kitágul, a beszélő levitálást vizionál, majd elhagyja a szobát, a házat, kimegy a sötét utcára („áramszünet idején / matt fekete az egész város”) és a csillagos égre tekintve fogalmazza meg a vers végkövetkeztetését: „azt hiszem / a petróleum / jó katalizátor az asztrálutazáshoz”. (Uo., 15.) A ciklus utolsó verse tehát újfent kozmikus magasságokig emelkedik.

Az első ciklus tematikája, felépítése, motívumainak körkörös ismétlődése az egész kötet hangulatát megelőlegezi. A Wilkinson penge szövegeiben visszatérő építőelemként szerepelnek a szokatlan látványból születő képek, a narratív szakaszok, valamint az elmélkedésbe hajló, tudományos terminusokkal operáló beszédmód. Ezek a jegyek a kötet két emblematikus versében jól megfigyelhetők. A Fonnyadt kápasztólevelek kezdetű a párzó csigák képével indít, majd Fibonaccit és az aranymetszést idézve próbálja magasabb jelentéssíkra helyezni a naturalisztikus látványt: „fibonacci örülne / de örülne / ha látná / hogy a szép ívben tekeredő csigaházak / az aranymetszés-arányú / szép íves csigaházak / sokszorozzák önmagukat”. (Fonnyadt káposztalevelek, 26.) A vers zárlata már egy átesztétizált jelenségként szemléli a csiganászt, mely a pusztulásnak alávetett, törékeny harmóniává lényegül át: „de örülne fibonacci / a sok szép kanyarulatnak / és ahogy kanyarulnak tovább / majd kikanyarulnak kis petéikből / és kanyarognak / szép kis / aranymetszés-arányú / ívekben / a káposztalevelek / fonnyadt maradéka között.”

A kötet címadó verse hasonlóan triviális képpel indít: a Wilkinson borotvapenge a ceruzatartóban lapul és fennáll a veszély, hogy egy óvatlan mozdulat megsebzi azt, aki nem elég körültekintően nyúl utána. A tudományos beszédmód ebben a szövegben is jelen van: „egyre veszélyesebb / mondhatni statisztikailag / egyre nagyobb a valószínűsége / hogy megvág a penge”. (A wilkinson borotvapenge, 30.) A vers második része egy új képet bevezetve elbeszéli, hogy a háborúban a lövészárkok népe ceruzából és borotvapengéből készített rádiót. A penge élében rejlő veszély képi síkon egybeolvad a rádióból érkező, veszteségekről szóló hírekkel, mintha valami titkos összefüggésnek köszönhetően a borotva materializálná az anyagtalan, elvont információt: „és azon keresztül jöttek a véres hírek / a frontra / minden szót véresre mart / a borotvapenge / a hősi halottak nevei / a vezérkari parancsok / a statisztikák”. (Uo., 31.) Az utolsó sorokban a két tapasztalat (a hétköznapi banalitás és a háború kegyetlensége) már felcserélhető lehetőségként jelenik meg egyazon hasonlaton belül: „mind cafatokban jöttek / a recsegő kis rádión / véresre szabdalta mind / ahogy ujjaimat is / a wilkinson borotvapenge / a ceruzatartóban.” Nem véletlen, hogy a kötet borítója is ezt a két szöveget idézi fel: egy csiga mászik egy a háttérbe fúródó zsilettpengén.

Tóbiás leírásaiban és pillanatképeiben visszatérő elem a materialitás és az anyagtalan képzetek, ideák egymással párhuzamos megjelenítése. A negyedik ciklus második szövegében egy falusi fészer fehérre meszelt fala a nyitókép, mely aztán sajátos jelentéstöbbletet kap az utolsó sorokban: „próbálom kitapintani a falban / a sárba kevert szalmaszálakat / mint betűólom nyomát / a történelemkönyvben.” (A fészer meszelt falát végigsimítva, 41.) A wilkinson borotvapengéhez hasonlóan ebben a szövegben is fellelni a személyes és kollektív identitás árnyalatait. A fehérre meszelt fal, bár ránézésre tiszta, magában hordozza sár és szalmaszál alakjában saját építőanyagait. Metaforikusan a lírai én szándéka (a szalmaszál kitapintása) értelmezhető afféle idenetitáskeresésként, míg a történelemkönyv anyagának vizsgálata a közösség létértelmezésére utalhat (főleg ha a Tóbiás korábbi köteteiben is meglévő vajdasági identitás tematikája felől közelítjük meg ezt a szöveget).

A környezet efféle irracionálisnak tűnő leírása-analizálása, az érzékelhető dolgok láthatatlan összetételeinek feltárása, szétszálazása a kötet más verseiben is irányadó. A Klimó Károly Csendélet bogarakkal című festményéhez írt ekphraszisz szintén ezt a módszeres boncolgatást alkalmazza: „hallani lehet a csendet […] / külön-külön kis üvegcsényi / extraktumokat kifülelni / mint vegyületből / kidesztillálni egy-egy elemet / ízekre szedni a csendet”. (Ebben a dunyha-meleg csendben, 57.)

A nyitóversbe foglalt célkitűzés (idegen anyagot injekciózni a vers testébe) többféle szempont szerint értelmezhető. Nyelvi-tematikus megállapításokból kiindulva kézenfekvő a kötet egészében meghatározó természettudományos irányultság nyomait figyelembe venni. Bár A Wilkinson penge szövegeiben itt-ott felbukkannak tudósok, filozófusok (Descartes, Fibonacci), illetve ismert és kevésbé ismert tudományos szakkifejezések és hipotézisek (aranymetszés, koordináta-rendszer, Minkowski-féle négydimenziós tér, Galilei-rendszer, Schrödinger macskája), tanulságosabb azokat a szöveghelyeket az értelmezés középpontjába állítani, melyek a jelzésértékű utalásokon túl a stílusrétegek keveredésének magasabb szintű műveletét valósítják meg.

A szerelmes vers mibenlétéről és problémájáról szóló szöveg a tudományos mentalitás és nyelvezet lírai szövegkörnyezetbe való beékelésének példája. A tézisszerű nyitányt olvasva feltűnik a szerelem istenének fonetikusan írt neve, mintegy a depoetizáló, mítosztalanító szándékra irányítva a figyelmet: „Nem lehet kupidókról / meg mindenféle / szárnyasról írni”. (Nem lehet kupidókról, 22.) A további szakaszok a felütéshez hasonló attitűddel utasítják el az allegorizáló szerelemábrázolást, s ily módon egy biológiai alapozottságú, racionális érzelemkép kezd körvonalazódni: „nincs szárnysuhogás / vannak hormonok / meg beidegződések / meg társadalmi elvárások / meg mindenféle realitás / kupidó az nincs”. A lírai én ezt követően egy még absztraktabb nyelvezet használatát kezdeményezi: „te vagy egy galilei-rendszer (K’) / - a leggyönyörűbb galilei-rendszer / teszem hozzá - / én meg egy másik (K’’) / két külön viszonyítási ponttal (Kx és Ky)” Ezen logika mentén haladva a szerelem a viszonyítási pontok találkozásakor születik, bár ennek szerelmes versként való értelmezését a zárlatban érezhető ironikus felhang kétségessé teszi: „de ebből is nehézkes / mondhatni problémás / felettébb problémás / szerelmes verset írni.” (Nem lehet kupidókról, 23) .

A kötetet végigolvasva érdemes újra megvizsgálni a nyitóversben ismertetett kontrasztanyaggal kapcsolatos kérdéseket. A kortárs költészetben érzékelhető tendencia a természettudományos világmagyarázatok elemeinek, azok eredményeinek versnyelvbe ágyazása. Ez a jelenség Tóbiás Krisztián költészetében is tetten érhető, ugyanakkor nem kizárólagos érvényű az imént említett kérdések megválaszolásában. Ahogy a biológiai értelemben vett kontrasztanyag az egyes vizsgálatok során nem megfigyelhető elváltozásokat és jellegzetességeket hivatott kimutani, így ezt a kötetet is olyan versek alkotják, melyek a nyelvi kifejezés határán egyensúlyozva tapasztalati úton nem érzékelhető jelenségekről hivatottak beszámolni.

A Wilkinson penge legfőbb erőssége a ciklusok szerkezetében, illetve a szövegek letisztultságában rejlik. A versek nem túlírtak, ügyesen kerülik el a terjengősség csapdáját azáltal, hogy az esetek nagy részében kizárólag egy motvíum, kép vagy elméleti probléma kifejtésére korlátozódnak. A kötet elején még idegen anyagként érzékelt kép- és motívumvilág valamint tudományos beszédmód az olvasás előrehaladtával a versek szerves részévé alakul át: beépül, anélkül, hogy a versnyelv szervezetéből kilökődne.