A föld szíve

(Tanulmány Nietzsche ciprusi tartózkodásáról)

Levél Peter Corneliusnak

   Kedves Peter,
   Önmagam, a Legfelsőbb nemlény nevében a következőt közölhetem veled: Ma van pontosan két és fél éve, hogy nem volt székletem. Elmúlt legalább tíz év, amióta nem izzadok. Itt-ott egy-egy gondolaton kívül semmi más nem jön ki belőlem. Az étvágyam jó. Az emésztésem még jobb! Fogalmam sincs, mi történik azzal a sok ennivalóval, amit beviszek. Ez a próteuszi székrekedés, ez a hatalmas mennyiségű anyagfelhalmozás oda vezetett, hogy nagyon súlyos lettem. Olyan nehéz, hogy már saját gravitációval rendelkezem. A kisebb tárgyak keringnek körülöttem, mint a műholdak. Kaotikus bolygórendszeremben ismert és ismeretlen individuumok sokasága rajzik. Az egyik dolog hozza magával a másikat. Ott, ahol égitestek vannak – bármennyire is jelentéktelenek legyenek – szükségszerűen megszületik a megfelelő asztrológia, amely az elveszett lelkek sorsát irányítja.
   Azt, hogy szervezetemnek szüksége van-e még cellulózra és méreganyagokra ahhoz, hogy egyáltalán funkcionáljon, vagy túltettem magam az anyagcsere sajnálatos állapotán, ebben a pillanatban nem tudnám teljes bizonyossággal megmondani. Életrajzomat figyelembe véve, inkább lesz az első. Az ember minél kevésbé létezik, minél kevesebb lényegiséggel rendelkezik, annál több pénzre, hírnévre, barátra és proteinre van szüksége. Különösen proteinre. Így állnak a dolgok. Levegőt fogyasztok. Tékozlom a drága vizet. Kozmikus parazitaként tengődöm, elvéve mindent és nem adva cserébe semmit. Még székletet sem.
   Mindenesetre a patológusoknak lesz mit látniuk, amikor majd egy napon felboncolnak. Mit beszélek?! Esetemről sokkal több mondanivalója lesz majd az archeológiának, mint az anatómiának. Annak, aki betekintést akar majd nyerni a Nietzsche Misztériumba, terjedelmes ásatásokat kell végeznie holttestem földjében.
   Könyveim is összeesküdtek ellenem. Amíg kéziratban vannak, amíg ihletettségtől megrészegülten írom őket, minden mondatomat ellenvetés nélkül fogadnak el, hízelegnek, nem engedik, hogy átfirkáljam azokat a bekezdéseket, amelyek később kellemetlenségeket okozhatnak. Attól a pillanattól kezdve azonban, hogy kijönnek a nyomdából, és az első olvasó kezébe kerülnek, teljesen más dumát kezdenek nyomni. Egyre inkább úgy vélem, hogy éppen azt mondják, amit a kíváncsiskodók hallani akarnak rólam. A visszaható folyamatban pedig a szófogadatlan könyvek végzetes hatást gyakorolnak rám. Arra kényszerítenek, hogy úgy viselkedjek és érezzek, ahogyan az az olvasók aljas szándékának megfelel. Korunk olvasóitól távol áll minden jóakarat. Száz évvel ezelőtt az emberek azért olvastak, hogy megtudjanak valamit a világról. Ma azért olvasnak, hogy a szerzők gyengeségeit keressék. Rég megírtam már, hogy az ókori görögök a rabszolgatartó rendszer miatt mentek tönkre, mi, modernek pedig az uralkodókra és rabszolgákra való felosztás hiányába pusztulunk bele.
   Szabadítsd fel a rabszolgát, és arra fogja felhasználni szabadságát, hogy a szabadokat is rabszolgává tegye.
   A saját bőrömön érzem és tűröm ennek a dekadenciának a következményeit. Sokáig azt hittem, hogy Wagner halálos sugárzása előli menekülési igyekezetemben kerültem Ciprusra. Mostanra azonban kifejlesztettem egy új, hihetetlenebb, ezzel együtt pontosabb hipotézist, mégpedig, hogy írásaim száműztek erre az átkozott szigetre. Lévén, hogy ezen írások olvasása a nem túl távoli jövőben számos ambiciózus és tehetségtelen filisztert az őrületbe kerget majd, valamilyen értelemben igazságos, hogy én magam is szenvedjek miattuk. És derekasan szenvedek ezen az egészségtelen éghajlatú szigeten, ahová Zarathustra egyik olvasója lidércének részeként kerültem. Erről, kérlek, senkinek egy szót sem. Mindent felhasználnak ellenem. Különben pedig túl korai lenne. Még nem vagyok egészen biztos a dolgok állásában. Ez csak egy hipotézis. Bár lassan bolygóvá alakulok, még mindig ember vagyok, és még mindig ki vagyok téve az emberi gyengeségeknek. A legnagyobb e gyengeségek közül pedig az, hogy a legönzőbb érdekekkel magyarázzuk a körülményeket, amelyekben találjuk magunkat.
   Ennek a kalandnak, ennek a haszontalan tragédiának, vagy még inkább közlekedési balesetnek a kulcsfontosságú personae dramatisai S. Baker White és John Smith. Baker White, aki A tengerentúli területek királyi leírója fényűző titulussal dicsekszik – volt alkalmam őt megismerni –, egy sötét jelenség, aki csak egy másik titulusnak – sir – köszönhetően létezik, azon lóg, mint a felakasztott zsandármundér, abból merít tápláló anyagokat, méltóságot és bevételeket. Ez azonban véletlenül sem jelenti azt, hogy le kell becsülni Baker White-ot. Semmi sem lenne nagyobb hiba ennél. A leggyengébbek egyúttal a legkitartóbbak és a legambiciózusabbak. Az ilyenek éltetik a birodalmakat. Különösen a britet. Viszonzásképpen a létfontosságú tituluskáért, White Baker Anglia kataszteri könyveibe több százezer négyzetkilométert írt be. Mégpedig úgy, hogy egyszerűen írásba foglalta őket. Megbízható tanúval rendelkezem, az itteni dervissel – a dervisek pedig sohasem hazudnak –, aki elárulta nekem, hogy alig húsz évvel ezelőtt Ciprus még csak egy szigetecske volt. Nem tudja ő négyzetkilométerekben kifejezni magát, de azt mondja, hogy a Lala Musztafa pasa mecset minaretjéről mind a négy irányban látszott a tenger.
   És akkor a brit hadsereg vezérkarának utasítására megérkezik Baker White.
   A londoni tábornokok – leleményesen, el kell ismerni – felfigyeltek Ciprus stratégiai fontosságára. Innen meglehetősen könnyen és biztonságosan ellenőrizhető a Közel-Kelet és Észak-Afrika széles térsége. A sziget úgyszintén repülőbázisnak is megfelelő – majd, ha egyszer kifejlődik a repülés és a modern hadseregek ütőereje lesz. Van azonban egy hiányossága. A nagysága. A számítások azt mutatják, hogy – a helyi lakosság teljes eliminálásával – legfeljebb 750 katona és alig húsz ágyú férne itt el. Túl kevés. De! A fő előnye megvan, minden más pedig elrendezhető. Ciprusra, mint említettem, megérkezik Baker White. És azonnal munkához lát. Mint egy esőkérő, távcsövekkel, szextánsokkal, hőmérőkkel és iránytűkkel felpakolva járja körbe a vidéket, végtelen oldalakat írva tele szürke jegyzetfüzeteiben. Természetesen, túloz. De mi más az imperializmus, mint maga a túlzás. Körülbelül a 95 százaléka annak, amiről ír, nem létezik; kitalált tájakról van szó, amelyek amint a brit könyvtár archívumába kerülnek, létezni kezdenek. Ciprus terjeszkedik. Hasztalan mászik fel Metvali sejk a minaretbe. Nem látni többé a tengert.
   Baker White pontos a leírásaiban. Sohasem talál ki olyan tájakat, amelyek ne tudnának beilleszkedni a már meglévő környezetbe. Ő igazából csak elmélyíti a lehetőségeket, egyetlen pillanatra sem mondva ellent a természet törvényeinek vagy a józanésznek. A leírások azonban leírások! A leírtnak időre van szüksége ahhoz, hogy megszilárduljon és állandósuljon. Végeredményben a leírásokkal létrejött tájak minőségükben sohasem mérhetők össze azokkal a tájakkal, amelyeket a természet teremtett. Emiatt az újonnan létrejött vidékek sivárak és mesterségesen hatnak. Ott, ahol Baker White kissé túlzásba esik, a talaj bizonytalan, alig valamivel sűrűbb a víznél. A koloniális erők ennek ellenére az őshonos lakosságra hárítják a hiányosságokat. Azt mondják, nem eléggé kíváncsiak. Sehová sem mozdulnak ki saját otthonukból. Nem vesznek tudomást a területekről, amelyek sértődöttségükben megpróbálnak visszatérni a semmibe.
   A föld még valahogy kezelhető. A föld egyszerű. Őselem. A flórával és faunával már nehezebb a helyzet. Megpillant például ez a Királyi Leíró, egyébként műkedvelő zoológus, egy érdekes gyíkot, elragadtatja magát, valamit elvesz belőle, valamit hozzáad, kicsit kidíszíti és – mit kapunk? Egy kisebb dinoszauruszt, egy háromméteres szörnyet. Máskor melege támad, s mivel hűvös sehol, White Baker, hogy lehűtse magát, hiperbola segítségével egy gyengécske páfrányból dús lombozatú fát teremt. Ül a hűvösben, és rumot iszogatva ír, rendületlenül ír, fittyet hányva a botanikusokra, akiknek belátható időn belül szörnyű nehézségekkel kell majd szembesülniük, hogy ezeket a túltengő páfrányokat betuszkolják A fajok eredetével teli polcokra.
   A telhetetlenség egy újabb tévedésre készteti Baker White-ot. A háziállatok állapotával és mennyiségével elégedetlenkedve, a Leíró a következőt írja jegyzőfüzetébe: „A tágas Mezaoria-síkság dúskál kiváló bárány- és kecskefajtákban, amelyek sok gyapjút és tejet adnak.” Nem sokkal később jószágtól fehérlik minden. A progresszivitásnak azonban megvan a maga árnyoldala is. A bárányok és kecskék, igaz, sok gyapjút és tejet adnak, azonban Mezaoria sivatag, nincs ott fű, az állatoknak nincs mit enniük, így hát szükségből húsevőkké válnak. Betörnek a falvakba. Felzabálják a kisgyerekeket, időseket és betegeket. Egy alkalommal felfaltak egy egész brit őrjáratot. Még a puskáknak sem kegyelmeztek. Hasztalan a bőség! Hogyan fejed és nyírod meg ezeket a vérengző birkákat? A büszke Albion azonban megtalálja a kiutat. Hivatalos magyarázat: A sziget elmaradott, a lakosság primitív és módfelett könyörtelen. Félvad emberek képtelenek teljes mértékben megszelídíteni az állatokat. A kannibálok kutyái maguk is kannibálok.
   A költők és a filozófusok átlátják a tökéletlenségeket és mulasztásokat, de a katonákat és politikusokat egyáltalán nem érdekli mindez. A Brit Korona Telekkönyvébe újabb 9250 négyzetkilométer területet írtak be. Kiosztottak néhány kitüntetést és néhány sir titulust. Két hadosztály kíséretében Ciprusra végre megérkezik a civilizáció.
   Minderről nekem, érthetően, fogalmam sincs. Szicíliára tervezek utazni. De terveim sohasem valósulnak meg. Azért nem, mert nem illeszkednek Wagner, Lou Salomé, a húgom és édesanyám, a hírhedt Baumgarten tipográfus, s a még hírhedtebb Habermas könyvkereskedő tervei közé. Ez utóbbinak egy leszármazottja, felbátorodva attól, hogy dédapja könyveket árult, egy nap maga is filozófiai sületlenségeket kezd majd írogatni. Szándékaim sehogyan sem egyeznek meg a római pápa, dicső királyunk és kíséretének elképzeléseivel. Teljesen determinált vagyok. Lévén, hogy el akartam érni az abszolút szabadságot, Isten abszolút rabszolgasággal büntetett. Az ő tervei közé sem illeszkedtem.
   Végül száműzetésben végeztem.
   Mégpedig milyen megalázó körülmények közt! Ha nem lennék biztos abban, hogy ez a levél sohasem kerül a kezedbe, nem is tárulkoznék ki. A tragédia születése szerzőjeként nem könnyű bevallanom, hogy egy alacsonyabb fokozatú tisztviselő filiszteri álmának csapdájába estem. De így történt. Ciprusi kálváriám okozója bizonyos John Smith. Írnok. Besúgó. Kompulzív onanizáló, aki annak idején a Zarathustra olvasásának kalandjára szánta el magát. Mindhármunk számára – Smithnek, Zarathustrának és nekem is – jobb lett volna, ha nem teszi. Túl nehéz olvasmány ez egy hivatásos voyeur számára. Zarathustra gondolatai szörnyű konfúziót teremtettek megpuhult agyában, és szegény Smith teljesen megbolondult. Az angolok azonban nem olyanok, mint mi, németek. A többségük – körülbelül a 67 százalékuk – a legszörnyűbb szellemi megbetegedésekben szenved, csak nem mutatja azt. Az őrület Angliában államtitok.
   A megkérgesedett brit konvenciók, kanonizált banalitások és – különösen – az időjárásról szóló beszélgetések olyan páncélt képeznek, amelyet még a totális delírium sem képes áttörni. A nyilvános élet felszínén minden rendben, minden a helyén van, azt pedig, hogy mi történik belülről, csak a hozzám hasonló szerencsétlenek tudják, akiket a balszerencse beavat a dologba.
   Képzelőerő híján a filiszterek álmai semmiben sem különböznek a hétköznapok banalitásától. Vagyis: ha netán egy nyomorultnak az álmában találod magad, és nekimégy egy komódnak, bizony fájni fog, és amikor felébredsz, ha egyáltalán felébredsz, kék foltot fedezel fel a térdeden. Ez a legkevesebb, ami érhet. Ez a világ azért olyan, amilyen, mert nem más, mint a gyengék és megszomorítottak megvalósult álma. Én azonban sokkal rosszabbul jártam. Mert az átkozott Smith még álmában is hivatalnok. Álmában is követi a logikát és a procedúrákat. Tehát nem olyan egyszerűen, deus ex machinaként, kerültem Ciprusra. Bárcsak így történt volna! Ehelyett fel kellett szállnom egy hajóra Isztambulban, tengeri betegségtől sújtva kénytelen voltam hét napig kereskedők, zsebmetszők és mindenféle söpredék népség társaságában hajózni a háborgó Földközi-tengeren, hogy végül, partra szállva Famagustában, azt érjem meg, hogy a brit vámhivatalnok az útlevelemet követeli tőlem. Gondjaimmal és gondolataimmal elkeveredve, akkor én még nem tudom, hogy mindez csak álom. Nehéz ezt azonnal felfogni. Sokkal érthetőbb lesz számodra minden, ha elmondom, hogy onirikus aprólékosságában Smith odáig megy, hogy még a poloskákra is gondot fordít. Tisztességesen összecsipkedtek első éjszakán, amelyet a tetves Saray szállodában töltöttem.
   Íme, milyen mélyre süllyedt a világ.
   Smith másnap reggel felébredt és munkába indult, én pedig Cipruson maradtam. A gazember azonban egy lépéssel tovább ment és utasítást adott arra, hogy minden lépésemet figyelemmel kísérjenek. Éjjel-nappal tartsanak szemmel. A britek paranoiásak: ez a sikerük titka. De azt feltételezni, hogy azzal a céllal jöttem Ciprusra – habár alapjában véve nem is jöttem, legalábbis nem saját szabad akaratomból –, hogy forradalmat szítsak és megfosszam trónjától az angol királynőt, mindenképpen balgaság, különösen, ha figyelembe vesszük undoromat a forradalmak és a forradalmárok iránt. Az, hogy éppen 1871-es háborús egyenruhámban léptem partra, személyesen Smith baja. Mindenki saját álmának jelmeztervezője, és a kosztümökért a felelősséget az álmodónak kell vállalnia. Semmiképpen sem az álmodottnak.
   El kell ismernem: azért nem volt minden annyira szörnyű! A kémkedés technikái még primitívek. A besúgók buzgósága sem kifogástalan. Rengeteg szabad óra állt a rendelkezésemre, amelyek alatt számos érdekes embert ismertem meg. Ennek ellenére folyamatosan azon töprengtem, hogyan térjek vissza Németországba, bármennyire is hasonlítson lényegében Németország Smith álmaihoz. Ennek érdekében egy hőlégballon elkészítésébe fogtam. Azzal terveztem elrepülni Torinóba. Vagy Toszkánába. Nem mertem vállalni még egy hajóutat a háborgó tengeren. Emellett a repülőszerkezet körüli teendők kitöltötték az orientális mindennapok ürességét. Ez csak olajat öntött Smith paranoiájának lassú tüzére. Ballonomban a német légi haderő kezdetét vélte felfedezni, ami a maga nemében nem áll messze az igazságtól, hiszen mi, németek mindent katonai célokra használunk. Abban az esetben azonban a ballont védekező, nem pedig támadói szándékkal készítettem. Egyébként a ballon sohasem repült fel – nem konstrukciójának tökéletlensége miatt, ahogyan azt a rossz nyelvek állítják, hanem annál a banális oknál fogva, hogy az álmokban nincs levegő.
   A tönkrement repülőszerkezet vörös selyemvásznát jótékonysági céllal elajándékoztam, mint ruhaanyagot zászlókhoz, ingekhez és buggyos nadrágokhoz.
   Most következik a legérdekesebb rész! Smith taktikát vált. A Koloniális Igazgatóság vezetője, sir Alaster Bengleby, a jó kis itóka rajongója, tapasztalt diplomata, akinek a delírium minden mozzanatába betekintése van, olyasvalaki, aki világot látott (nemcsak ezt, hanem sok másikat is), nem dől be Smith árulkodásainak. Ezenfelül – gyűlöli Smith-t. Tisztában van azzal, hogy egy ambiciózus semmirekellővel van dolga. Egy szélhámossal, aki ellenségeket talál ki, csakhogy bizonyíthassa a Korona iránti hűségét. Sir Alester – akivel idővel szívélyes viszonyt létesítettem – nagyon jól tudja, hogy a Birodalom legnagyobb ellenségei éppen az ilyen alakok. Hogy a dolog az ellenséggel hasonlóan áll, mint a területek leírásával. Kezdetben csak leírások, később az állami archívumokba kerülnek, végül valóra válnak. És az ember életével kezdenek játszani.
   Ellenőrizetlenekként Bengleby elveti Smith jelentéseit, a gazember pedig, mint már említettem, taktikát vált. Türelmesen dolgozik egy mániákus-paranoiás történeten állítólagos színházi projektumomról, amelynek rejtett célja szintén a forradalomkeltés. Azzal vádol meg, hogy fiktív művészeti projektummal elterelem a figyelmet a porosz szoldateszka inváziójáról Famagustára. Muszáj egy kitérőt tennem. A paranoiának megvannak az előnyei. Smith egyes meglátásai figyelemreméltók. Teljesen igaza van, amikor azt állítja, hogy a német művészet a német hadosztályok előfutára. Mindenki tudja ezt, kivéve a német művészeket és német tábornokokat, akik továbbra is megjátsszák, hogy tevékenységük hatásköre szét van választva egymástól. Jót tesz Angliának, hogy mindenben forradalmat lát. Ezért nem éri őt sohasem.
   Művei előadására vonatkozó szerződést írva alá a párizsi Operában, Wagner tulajdonképpen Franciaország kétszeres kapitulációját írja alá. Az angolok bölcsebben cselekszenek, csak nem akarják felfedni magukat. Nem akarnak lemaradni a világtól. Ők is előadják Wagner harci operáit. De az előadásokra vattadugóval a fülükben mennek el.
   Smith odáig megy, hogy meghívókat nyomtat Shakespeare Othellója rám tukmált színpadra állításának bemutatójához. Amfiteátrumot készít. Meghívja Alaster urat, a helyi előkelőségeket, a tiszteket és a Koloniális Igazgatóság hivatalnokait. Ezt nem lehet másképpen értelmezni, csak kétszeres megszentségtelenítésként: Shakespeare és jómagam megszentségtelenítéseként. Hogy még szörnyűbb legyen a helyzet, az egyik szerepet rám osztotta. Elképzelése szerint egyféle Sprechstallmeisternek kell lennem. Ami sok, az sok!
   Úgy döntök, hogy kimegyek a színpadra, és azt mondom: Comedia e finita!
   Így is teszek. Az adott este a közönség helyet foglal. Török fiúk földimogyorót és csicseriborsót árulnak a nézőtéren. Fáklyák gyúlnak. Baker White urat egy hölgy társaságában pillantom meg. Jegyzetfüzete a térdén fekszik. De nem őt keresem. Smith-re van szükségem. Megvan, az amfiteátrum körül sunnyog, az ő jegyzetfüzete is készenlétben van. Most én gondolkodom megfelelő stratégián. Egy kipróbált mellett döntök, mégpedig amellett, amellyel, ha emlékszel, Wagner leleplezte Schwinglegruber siketségét, hogy pénzt biztosítson egyik reménytelen projektumához. Papírzacskóról van szó. Felfújt papírzacskóról. Csak oda kell menni hátulról az emberhez, nagyot csapni a zacskóba és a dörrenésre, félelemre és meglepetésre bízni a dolgok rendezését. Ez volt az első alkalom, hogy hasznom származott Wagnerből. Lábujjhegyen Smith háta mögé osontam, a zacskó nagyot durrant, a szerencsétlen kővé dermedt félelmében, és egy pillanat alatt alárendelt helyzetbe került, amelyet arra használtam ki, hogy ráordítsak: „Ébredj már fel, te félkegyelmű!”
   És egy nyaklevest adtam neki.
   Hatott. Wagner receptjei mindig hatnak. Mindketten felébredtünk. De, kedves Peter, ciprusi bolyongásaim alatt eltelt tizenöt esztendő. Jelenleg a jénai őrültek házában vagyok. Jól bánnak velem, bár néha Schulz professzor, nem némi káröröm nélkül, kivezet és megmutat az egyetemistáknak. Valamiféle tananyag vagyok. Mint a térkép vagy a földgömb. A professzor úgy véli, hogy az állapotom nem teszi lehetővé, hogy írjak. Állítólag kimerít. Badarság! Ha nem írtam volna meg mindent, amit szándékoztam, senki sem akadályozhatna meg abban, hogy írjak. Vigasztalásképpen adtak papírt, ceruzát azonban nem. Hülyék! A filozófia számára, ahogyan azt ebből a levélből is levonhatod, a papír a fontos, nem a ceruza.
   Végre megleltem békémet. Radikális fordulatot tettem. Az őrületet kívülre helyeztem, visszaadtam a német nyilvánosságnak, én pedig befelé fordultam, az áldott békesség állapotába. Megszabadultam az őrületes nyomástól, amitől, amellett, hogy állandóan fájt a fejem, semmi sem jött ki belőlem. Ó, áldott dekompresszió! Naponta kétszer-háromszor megyek az illemhelyre, grandiózusan könnyítek magamon, élvezem az anyagcserét, örülök minden falatnak, amelyet alkímiailag átalakítva drága Nietzsche-szarként visszaadhatok az anyaföldnek.
   Ismét a világ része vagyok!

Alkibiadész Nietzschéd

Sándor Zoltán fordítása

Részlet a Napkút Kiadó gondozásában hamarosan megjelenő regényből