Rózsaszín szirmok

Ott feküdt természetellenes pózban, titkát, hogy nem akar tovább ehhez a világhoz tartozni, még nem fedte el a fekete hullazsák. Egyesek szerint a szerencsétlen nő nem is ebben a házban élt, mások tudni vélték, hogy a negyediken lakott, és ivott. Az igazságot befonta a pletyka sűrű hálója. Amikor néhány perce lezuhant, senki nem nézett ki az ablakon, pedig sikoltott is.
A másodikon lakó papagájos szomszédtól tudtam meg, hogy valaki leesett a negyedikről. Majdnem elájultam, amikor elmondta, mi történt. Öt perccel korábban vittem le a szemetet, a kukáktól pedig épp azon a belső udvaron kellett átvágni a lifthez, ahová a nő levetette magát. Mi lett volna, ha előttem csapódik a betonra, és rám fröccsen a vére? Felfordult a gyomrom. Aztán fújtam egy nagyot, és mondtam a papagájos szomszédnak, szerencsére mégiscsak jó napom van, mert megúsztam, hogy rám zuhanjon egy öngyilkosjelölt.
– Még jó, hogy a pár napja a kerületi pályázaton nyert méregdrága dísznövényeket levitték a pincébe, így azokra sem esett rá az a hülye tyúk, aki megunta az életét – kontrázott a papagájos szomszéd. Ebben maradtunk, majd kiálltunk a körfolyosóra, és végignéztük, ahogy a rendőrök helyszínelnek, aztán elviszik a hullát, s végül a gondnok öklendezve, slaggal lecsapatja a vért a betonról.
A ház felbolydult attól, hogy valaki öngyilkos lett, de a halott nő kilétére valójában senki sem volt kíváncsi, egyetlen ember sem akadt, aki képes lett volna felidézni az arcát. Nem hiányolták, a lakásába, némi takarítás után, egy háromgyerekes család költözött.
A házunk állítólag egykor más volt. Mindenféle emberek éltek benne, pitét sütöttek egymás gyerekének, ha lehangoltnak látták a szomszédjukat, ötpercenként becsöngettek hozzá, mert aggódtak, hogy esetleg kárt tesz magában. Ezt a földszinten lakó öregasszony mesélte egyszer, aki mindenkit halálosan idegesített a történeteivel meg azzal, hogy arról faggatózott, ki miként érzi magát. Egyik alkalommal ráhívták a hatóságot, gyámság alá akarták helyeztetni, mondván: ön- és közveszélyes. Tény, hogy én is mindig visszafordultam a szemeteszsákokkal, ha láttam, kint ácsorog az udvaron. Az öngyilkos nő egyébként éppen az öregasszony ajtaja elé esett, ő szólt a rendőröknek is. Ha akkor éppen nincs otthon, a hulla vajon meddig feküdt volna a betonon? Szerintem lett volna, aki inkább átlépi, vagy elfordítja a fejét, nehogy rendőrségi ügybe keveredjen.
Egy évvel később az anyámról kiderült, skizofrén. Huszonnégy órában dolgoztam és a város túlsó felén laktam, nem tudtam mellette lenni. A szomszédjait kértem meg, figyeljenek rá. Még pénzt is adtam az egyiknek. Senki nem mondta, hogy a hallucinációi között szerepel egy kislány, aki folyamatosan hívja őt. Anyám pedig mindenhová követte. Ezt a temetésen tudtam meg a mellette lakó férfitól. Egy nap az ablakban állt a kislány. Tél volt, a párkányra ráfagyott a hólé, anyám megbillent és lezuhant a negyedikről. A szomszédok nem értesítettek, még az sem, aki a tízezrest kapta. Egyenruhások vertek fel az éjszaka közepén, hogy közöljék: kiugrott az ablakon.
Anyám halálának másnapján mindent zsákba raktam, ami a gyerekkoromat idézte. Úgy éreztem, nincs jogom tovább ezekhez az emlékekhez. A nagy, fekete zsákot levittem a földszinti kukákhoz. Amint átvágtam az udvaron, rózsaszín virágszirmokat fedeztem fel azon a helyen, ahová a szomszéd nő zuhant. A szív alakú levelecskék a holttest alakját formázták. Megálltam, és bámultam a virágtakarót. A szél felkapta a szirmokat, és játszani kezdett velük. A földszinti öregasszony ekkor lépett ki a lakásából. Egy darabig ő is bámult, aztán mosolyogva azt mondta:
– A gyerekekkel szórtuk ide a szirmokat. Tudja, épp egy éve, hogy Jolika onnan fentről leugrott. Áldott jó asszony volt, most a lánya meg a három unokája él a lakásában. A gyerekek találták ki, hogy így emlékezzünk rá. Ugye nem zavarja, drága?

Ünnep

Ahogy kávét önt csuporba az ember, úgy töltöm meg lelkemet haraggal és félelemmel. Cukor és tej nélkül üresen, keserűn. Így szoktam. Marja a gyomrot a sav, ráküldöm a bejglit, apró mákszemek, koporsószögek is lehetnének, csak azokat nehezebb lenyelni.
Viaszosvászon terítőre borítom a Xanaxot. Számolom, nemrég írta fel az orvos. Még kilencven szem maradt, tologatom a zsírtól fényes barna kockák között. Sakkozom. Ragad a könyököm a terítőhöz. Főztem. Idegesít a piszok, a kövön csillogó méz megüvegesedve, az is koszos. Ilyennek képzelem egy hulla szemét, mielőtt erőszakkal lecsukják a szemhéját és rádobálják a feketeföldet. Vizet csurgatok a mézfoltra, egyre nagyobbra kenem a mocskot. Ideges vagyok, remeg a kezem, a tabletták leperegnek a viaszosvászonról. Méreghavat szitál a konyhakőre a teremtő. Összeszedem.
Tegnap reggel jéghideg, megsavanyodott kávéval nyelem le a Xanaxot. Öklendezem. Gyomrom megpróbál kifordulni megszokott helyéről. Könnyít magán. Rajtam. Csak nyál, sav, bejgli és Xanax. A konyhakövön.
Mellette összetört üveglap, benne szerelmespár. A kép felszögez a falra. Ma születni kellene! Megfordult történet!
A nappaliban megterített asztal. Szegfűszegek fúródnak koponyámba, mézeskalács-illat rögösödik ereimben. Misére harangoznak. A hang széttapossa dobhártyámat, akár fanatizált hadsereg, érkezik a csengettyűszó.
Karácsony.