Egy próbakönyv hasznosítása

Hártyafényt szór, egy hatalmas állat belének képze­lem, amely körbeéri a két kifeszített drótgyűrűt: hengeres állólámpám szerkezete olyan, mint az épületeké, olyan ünnepélyesnek is lehetne nevezni, mint a templomokét, mert ahogyan világít, szárnyakat lebegtet körbe. Néha olyan élethűen, hogy az ablakhoz megyek.
Pedig ott szemben ekkor még nem történt semmi, csak láttam a nö­vényeket a függönyön át, ahogyan már évek óta. Egy nap váratlanul eltűntek, ami­kor új lakók jöttek. Ekkora növényeket nem lehetett elszállítani, csak helyben feldarabolni. Akkor elkezdtem keresni az esőt. Talán a növények miatt, mert itthon is a gondjukat viseltem, miért hagynának közömbösen. Darabokra vágva úgyis elpusztulnak a szemétben. Egyetlen darabjából új növény fejlődhet, ha gondozzák. Elég lenne egy kiadós eső.
De az eső nekem másra kellett. Éppen ez az egyetlen szó. A nevem annyiszor előfordult minden méretben, hogy sokszor már arra gyanakodtam, szándékosan bosszantanak vele, de aztán amikor legna­gyobb betűkkel két összeférhetetlen dolog között szere­pelt, akkor kivágtam, és ráragasztottam erre a talált barna könyvre. Vannak dolgok, melyeket nem árulnak sehol. Előtte fogalmam sem volt róla, hogyan juthat­nék hozzá egy olyan kötethez, amelynek üresek a lapjai, hiszen ilyen kiadvány nyilván nem is létezik. Ritka kivételnek számítana. Mert a próbakönyveket leginkább használt, nyom­dában félrenyomott papírból hordják össze, nem pazarolnak rá szűzfehér lapokat, amit megfelelő célokra is alkalmazhat­nak. Tehát a könyvnyomtatás egyik mellékterméke a próbakönyv, ami arra való, hogy pontosan rá lehessen szabni a köpönyeget, a védőborítót, mint valami szabászbábura a zakót, hogy a négyzet, a keret, a kép pontosan a helyére kerüljön, a vonalak pedig az aranymetszés szabályai szerint tagolják a címoldalt, talán regény kerül bele, olyan a forma. Ha visszatérünk megint a szabóbabához, akkor jövünk rá, hogy az alkalom szabja meg a formát, ott csak a nemek szerinti megoszlás a determináló, a többi már lehet gyászruha vagy esküvői. De ennek mintájára nem lehet eldönteni egyértelműen a mű szabását: vajon egy verseskönyv többnyire karcsú és vékony, vajon a tör­ténelmi regény ormótlan, vagy ráné­zésre meg lehet-e különböztetni a drámát az esszétől.
Az én próbakönyvem paraméterei nem árulkodnak semmi­ről, hiszen nyomdaipari termék, kemény kartonkötés, és a semmi csak addig igaz, amíg be nem helyettesítő­dik valamivel, mondjuk növényekkel, a gondozásukkal, a szaporításukkal. Ahogy egymás után emelgettem fel a könyveket, nem tudtam mi van bennük. Egyébként soha nem jöttem volna rá, hogy nem egy összehasonlító irodalomelméleti munkával van dolgom, hanem egy növénygondozási tanácsadóval, a szemközti szomszédok éppen akkor költözködtek, amikor lent tébláboltam a konténer körül, és nézegettem, milyen könyveket dobtak ki; azóta kísértenek a véletlenek, előtte nem vettem komolyan őket, hogy egy regényben valaki éppen akkor lép be és lát meg ezt vagy azt. Akkor a regényben éreztem ma­gam a könyvvel a kezemben, és én voltam az, aki egy őszi délutánon megtudta, hogy léteznek könyvek üres oldalakkal.
Erre kerestem az esőt, mióta a próbakönyvet megszereztem, mert túlzás lenne azt mondanom most, hogy ajándék­ba kaptam; azóta töröm a fejem, hogyan lehetne egy lakásból egy túlburjánzó növényt kimenteni, amely nem fér már a liftbe, nem lehetne vele a lépcsőházban elkanya­rodni, ezért a napjai meg vannak számlálva, mert elfogy egy­szer a földje, az új lakó pedig nem vesz nagyobb cserepet, inkább csak kegyeleti okokból őrzi és locsolgatja még néhány napig, míg az előző lakók az utolsó könyvcsomagot is elviszik az erkélyről, a többit pedig kidobják, pontosab­ban a kuka mellé hordják, ahonnan a gyűjtögetők tovább kereskedhetnek vele. Itt találtam a sima lapú próbakönyvem. A leg­nagyobb szemtelenségnek számítana megkér­dezni egykori tulajdonosától, hogy mégis milyen tartalom került volna a nyolcvangrammos kétszáz oldalra, ezért nem kérdeztem, pedig nagyon kíváncsi lettem volna rá; egyszerűen csak felemeltem a földről a többi kidobott könyv mellől a jól megőrzött próbakönyvet, mert ez volt a mindent eldöntő véletlen: ha kidobták, akkor az enyém lehet.
Ha a semmit behelyettesí­tem, akkor a fehér lapok megtelnek sorokkal, akkor akár az én egyetlen példányszámú kötetem is lehet az összes jegyzetemmel, elkezdett novellámmal, telefonszámommal, rajzommal, bosszúsá­gommal, levelemmel együtt, főleg olyasmivel, amit nem küldtem el, csak vitatkoztam magammal, de az utolsó pillanatban mégsem tettem borítékba vagy nem adtam át. Amikor a felénél tartottam, akkor már biztosan tudtam, hogy egyetlen szerzői pél­dány lesz, és ha egyszerűen csak ráírnám a nevem a saját rosszul olvasható betűimmel, akkor végül is jegyzetfüzetté degradálnám, és akkor elveszne a hosszú vágyódás a próbakönyv után, melynek megszerzéséhez ilyen spontán jutottam egy huszonnyolc fokos őszi dél­utánon. Ha kézzel írnék a címlapjára, akkor megtörne a fénye, mint ennek a hártyával borított, organikus lámpának, ami alatt írok. Ez mégsem egy papírboltban vásárolt kockás spirálfüzet.
A legkönnyebb lenne kinyomtatni a nevem és a címet, de a szavak kereséséből gyűjtő szenvedély lett, mint aki alattomos névtelen levelet ír, és ahhoz keresi az újságokban a megfelelő szavakat, úgy ragasztja össze, akár betűnként.
Előbb a szerző, aztán a mű címe, amely természetét tekintve a színpadra húz, opera lesz belőle, írják a zenéjét. És akkor már tudtam, hogy minden dal belekerül ebbe a könyvbe, valamelyik oldalán itt kezdenek áriák lenni a versszakok, szembeuszítások lenni a konfliktusok, aztán úgy is történt, mint a sok véletlent halmozó mesékben: jöttek egymás után a refrének, megszólaltak a kórusok és duettek, átvezetések és idő­síkok. Ahhoz kellett a próbakönyv, hogy ne papírdarabok borítsák a szobát, mert soronként jutott eszembe minden újabb belépő, hanem egy helyen legyen minden megkezdett részlet, mert maga a műfaj annyira elütött mind korábbitól, amit addig írtam. A librettó együtt íródik és változik a zenével. Nem versek egymásutánja volt, nem rímelt sehol, engem mindig a történetek miatt szoktak felkeresni.
Egy hónap múlva elkészült a zene a háromnegyedéig, amikor újra visszapergettem a próba­könyv lapjait, szamárfülei lettek, mint a rossz tanuló matekkönyvének, leginkább a refrének közé rajzolt arcoktól, akik majd hősök lesz­nek, vagy legalábbis áldozatok, melyek zenébe kívánkoz­tak, vagy éppen kimaradtak a történetből, mert mégsem lettek eléggé alakok. Nem a nevek koordináta rendszerét vázolom fel. Miközben az egyik szereplő megformálásán gondolkodtam, nem írtam, hanem rajzolom, hogy el tudjam képzelni a gesztusait, a ruháját. Nem én találtam fel ezt a módszert: Csáth Géza legtöbbször lerajzolta előbb a karakteres figuráit tetőtől talpig, aztán írta bele őket a történetbe.
De a borító még mindig üresen maradt. Már kezdtem a betűket összeszedni hozzá, amikor egy hosszú szalagcím közepén feltűnt az eső, éppen kis­betűvel, ahogyan a mű címében szerepelnie kell, fogtam az ollót, és kiemeltem kontextusából, egyenletesen szét­kentem a ragasztót a hátoldalán, elhelyeztem a címoldalon a nevem alatt az aranymetszés szabályainak megfelelően. Segédvonalak és vonalzó nélkül. Ahogy másnap reggel elnéztem, alig csal a szemmértékem. És akkor valaki megkérdezte mellettem, hogy azt az esőt miért ragasztottad a tetejére. Akkor jöttem rá, hogy el­árultam magam, vagy legalábbis részben, mert aztán talál­gatni kezdték, hogy vajon milyen eső lehet. Arra gondol­tam, nem magyarázkodom tovább, legyen könnyű nekem az olló: „Egyszerre csak félünk a fecsegéstől, mindenek­előtt az úgynevezett ismert és híres, ám annál ellenszen­vesebb tárcaírók szakadatlan fecsegésétől. Pedig éveken, évtizedeken keresztül hagyjuk, hogy elborítson bennünket ez az ellenszenves fecsegés” – ez is olyan faltól falig szöveg lesz, mint Thomas Bernhard önkritikus Betonja, ahonnan az idézet való, és kitölti éppen azt a helyet, melynek széleihez elég egy ujjhegynyi ragasztó. Babonás vagyok: csak azoktól veszek át bármit is, akiket szívesen olvasok. És megtalálom végül – egyáltalán nem véletlenül – éppen itt a hiányzó szót, olyan gyámoltalanul és kicsiben az egyik oldal közepén, ami­lyeneknek általában a jelzőket képzeljük. Fogom az ollót és kivágom. Most már mindenki megtudhatja, hogy a Hideg eső elkészült.