Ifj. Szlávics László szobrászművész kiállítása

Marcali, Múzeum köz 5.

A kiállítás 2015. július 17-ig tekinthető meg.

Kedves Közönség!

Ifjabb Szlávics László művészete biztos alapokon nyugszik.

Ezt a talapzatot egyfelől édesapja, id. Szlávics László építette, akitől a szobrász- és ötvösmesterség alapjait, fogásait, fortélyait tanulta el. Másfelől másik mestere, Makrisz Agamemnon szobrászművész járult hozzá a fundamentum megépítéséhez, aki mintegy az atyai szigort ellenpontozva azt örökítette ifjabb Szlávicsra, hogy az alkalmazott anyagoknál, technikáknál, eljárásoknál fontosabb a gondolat szabadsága, az elképzelés szárnyalása.

Erről a startkőről elrugaszkodva alakította ki ifjabb Szlávics László a maga egyéni világát, világképét, amelyben szellemi gyökérként az avantgarde örökségét jelölhetjük meg. A maga fogalmazta vallomásban Man Ray, Mondrian, Malevics neveit említi ihlető elődökként. A kortárs magyar alkotók közül Haraszty István törekvései állnak hozzá legközelebb.

Jelen kiállításon legújabb törekvéseiből mutat be egy válogatást. Az itt látható kollekciót jellemezve ‒ egész eddigi életművével összhangban ‒, én úgy fogalmaznék, hogy ifjabb Szlávics László munkásságában kéz a kézben jár a mérnöki tudatosság és az invenciózus, ötletgazdag, alkotói szemléletmód.

A bemutatott anyag két részre tagolódik: egyfelől a falakon elhelyezett síkplasztikákból, másfelől a térbe állított térplasztikákból áll.

Jelen válogatásban a síkplasztikák a festészettel, még inkább az éremművészettel tartanak rokonságot, amelyet ifjabb Szlávics legfőbb alkotói területének tekint. A festészethez a gazdag felületek és a visszafogottan, de jelenlévő színek, az éremművészethez a relief-szerűség, a sík alapból alig-alig kilépő plasztika köti.

A konstruáló-mérnöki szemlélet is elsősorban a síkplasztikákon jelenik meg. A négyzetbe alkotott kompozíciókat uralja – az elsősorban a derékszögekre épített – mértani rend. A szigorú rendet a közbeiktatott átlós irányok dinamikája oldja, valamint a megválasztott anyagok különböző mérete, az alkalmazott anyagok színe és felülete.

A képeken megjelenő elemeket tekinthetjük talált tárgyaknak, amelyek alkalmazása szintén a modernség örökségéhez tartozik.

Ezeket legtöbbször az adott formában alkalmazza, gondosan megkeresve a kompozícióban elfoglalt helyüket, más elemeket viszont szándékosan öregbít, koptat, éget, roncsol. A hátterek tükrözik leginkább ennek a beavatkozásnak a nyomait. A kiállított domborművek egyik fajtáján így teremt izgalmas kontrasztot a háttér elszenesedett, megrepedezett felülete és az előtte megjelenő fém - és fa tárgyak kis csokra között.

„A költő […] (az adott világ varázsainak mérnöke)” ‒ mondja József Attila A város pereménben. Átfordítva a költő szavait, a mi esetünkre alkalmazva azt mondhatjuk: szobrászunk a talált anyagok varázsainak mérnöke.

„Mit jelentenek ezek a művek?” –  kérdezheti a néző, megállva egy-egy feszes kompozíció előtt. Nem jutunk közelebb a művek megfejtéséhez, ha így tesszük föl a kérdést. Absztrakt kompozíciók esetében (hiszen ezekkel állunk szemben) ne keressünk olyan jelentést, ami történetté, cselekménnyé, elbeszéléssé formálható! Esetünkben a zenei megközelítés adhat kulcsot a művekbe kódolt üzenet megfejtéséhez. Nézzünk úgy ezekre a művekre, ahogy zeneműveket szoktunk hallgatni! Akkor a hátterek üszkösödött, vagy rozsdás, patinázódott, karakteres színezetű felületét tekinthetjük kíséretnek, harmóniáknak, amelyek előtt megjelenik a dallam, esetünkben a háttér előtt lebegő formák rajzolata. A dinamikát (halkítást és erősítést, ritmusváltásokat), az elemek méret-, anyag- és felületkülönbségei, valamint irányváltásai adják. Ezek a komponensek hozzák a konstruáló szemlélet mellett az inspiratív elemeket.

A kiállított darabok sorozatokká rendeződnek (ezt tükrözi a címadás is: Dombormű I.; Dombormű II. és így tovább), hiszen minden alkotó ismeri azt a törekvést, amikor újra és újra nekilendülve megpróbáljuk megkeresni a lehető legjobb megoldást a lehetséges és az ideális fellelhető metszéspontjain.

Hasonló a helyzet a térplasztikák esetében is bár itt a szerző tágabb asszociációs mezőt kínál a nézőnek.

Míg a síkplasztikák egy nézőpontra készültek, addig a kisplasztikák körbejárva kínálnak élményt a befogadónak, a kevés elemből épült tárgyakat ablakszerű nyílások, hasadékok teszik változatosabbá.

A talált, vagy találtnak tűnő fa-objektek megszenesedett felületén itt-ott még átdereng az eredeti szín. A szobrász vegykonyhájának titkaihoz tartozik, meddig roncsolja az anyagot, mennyit őriz meg az anyag eredeti tulajdonságaiból. Ráadásul az elért állapotot konzerválni is tudni kell, a megteremtett színt és felületet meg kell őrizni.

E műveket szemlélve a nézőt óhatatlanul megérinti az idő múlásának érzete. A fahasábok szándékos öregbítése az égetés által megidézi a romlás-pusztulás képzetét. Ezt a benyomást erősíti, hogy az egymáshoz illesztett elemeket látszólag tűzőgép kapcsaival rögzíti a szerző. Ez a provizórikusnak tűnő megoldás, mintha egy pillanatra megállítaná az idő múlását. A rohanó idő hullámaiba vetve a címek segítségével eltűnődhetünk egy-egy város történelmi, vagy szakrális jelentőségén (Torí; Rodostó), megidézhetjük irodalmi, vagy zenei élményeinket (Kastély; A felkelő nap háza), vagy emelkedhetünk a transzcendencia magaslatába (Kápolna; Áthallás).

Kérem, fogadják szeretettel ifjabb Szlávics László líraian konstruktív műveit!