EMLÉK, NYOM, OK (részletek)

Középkorú vidéki költő versei

Talán, amikor majd ötvenéves
leszek, vagyis amikor már elég
öreg hozzá, hogy ne csak a ver-

seimből, az életemből is papír-

hajót hajtogassak, kék fények
közt, borgőzösen, magamhoz
szorítom az idő ezüst szilánkos
tükrében ringatózó holdlabdát.

*

Amikor a kép sarkában már
csupán egyetlen fa áll, vagy
annyi se, amikor ennyi bőven
elég, ahogy ez a kis csenevész

nyírfa itt a kertben, alig látha-
tóan téblábol, araszol a kép
széle felé észrevétlen, mintha
nem találná a helyét, jelzi, ő

nem is látszik, csupán egy
árnyék, az én helye a képen.

*

Mindig is szeretkezni akartam a
tájjal, határozott, ám finom mozdu-
lattal nyúlni az illatos fűszoknya
alá, lassan haladni fölfele, ujjanként

tovább morzsolgatni a föld zsíros
feketeségét, forrásvizet szürcsölni
hozzá, és belefeküdni a langymeleg
porba, feküdni csak hanyatt, érezni,

ahogy átmelegít, és várni a langyos
esőt, ami lemossa majd a port, és sár-

rá változik, de feküdni csak tovább,

miközben gerinced alatt folydogál,

csorog el szép lassan az idő leve.