Tudósítás
ico impressum ico archiv  ico search ico user

 Támogatók: gyoremblema l  nka little

 

Jelenlét – A 116 éves Szolnoki Művésztelep kiállítása
2019. 01. 09. – 2019. 03. 22.
Kápolnásnyéki Halász-kastély
2475 Kápolnásnyék, Deák Ferenc u. 10.

 

Kiállítók:
Baráth Fábián, Fazekas Magdolna, Király György, Pogány Gábor Benő, Révi Norbert, Soosur Georgius, Szabó György, Verebes György

 

A kiállítást megnyitotta:
Dr. Kállai Mária országgyűlési képviselő

Köszöntőt mondott:
L. SIMON LÁSZLÓ országgyűlési képviselő

A tárlatot méltatta:
WEHNER TIBOR művészettörténész

 

Abafáy-Deák Csillag

 

Ég és Föld között

 

 

A kápolnásnyéki Halász-kastélyban a Jelenlét címet viselő tárlaton a Szolnoki Művésztelep nyolc kortárs művészének alkotásai (szobrok, kisplasztikák, festmények) láthatók. A szolnoki telepen egykor olyan alkotók dolgoztak, mint Deák-Ébner Lajos, Bihari Sándor, Fényes Adolf, Zemplényi Tivadar, Koszta József, Mednyánszky László, Szüle Péter, Zádor István, Aba Novák Vilmos, Borbereki-Kovács Zoltán. A hagyomány kötelez. Átfogó képet kapunk a Művésztelepen alkotók munkájáról, műveiről.

 

szabo gyorgy holdfenygyujto egy

 

Szabó György Éjjeli lovasa holdfény nélküli tájban üget. Szellemlovas? Honnan és hová igyekszik? Ráborul lovára a lovas, kimerültek, bírják az iramot az éjszaka végtelen, kékes, ködös sötétjében? Száguldás közben a ló két mellső lába vízszintesen előre mered, nincs megállás: És megkérdi, míg szép feje kigyúl:/ Hát mi lesz ebből, tekintetes úr? (Ady Endre: A ló kérdez). Eggyé váltak, ha el is tévedtek. Nem tévedtek el, az Éjkirálynő I. vigyáz rájuk. A Holdfénygyűjtő I. merészen az égboltnak feszül, aranyat talált, gazdagnak hiszi magát, vakon is. A Kaori elfelejtett levelei I‒VI. bronz érmék, rajtuk textil- és fonalstruktúrák lenyomatai csomósodnak, összetapadnak, talán olvashatatlanok már, de mégis valaki őrzi, felidézi, akár töredékben (japánul a kaori illatot, aromát, szagot jelent). Apokrif levelek, üzenetek, lehetnek szerelmes levelek. Nem Tatjánától, valaki mástól. Titkos és tiltott levelek, közkincsek, de épp a köz nem fér, nem férhet hozzá. Ez a lényegük, a titkosság, az elzártság. Kvázi-levelek. Búcsú-levelek. Japánból, a világ más részéről. Tarisznya-levelek, könnyedek és súlyosak, vállon lehet őket hordani, de felbontani, elolvasni nem. Ki a címzett? Talán mi írtuk, talán mi adtuk fel, lehet, hogy önmaguknak, de lehet, hogy másvalakinek. A Vademecum ​egy „velemjáró könyvecske”: zsebkönyvszerű útikalauz, zseblexikon. Szabó György állványt épít a feljegyzéseknek, lajtorjáján járni lehet.

Az Usebti figurák sorozatát nézem. Mindegyik alak cselekszik valamit, mintha élő ember lenne. Az usebti szó jelentése egyiptomi nyelven: aki válaszol. A Halottak Könyvében arra kérik az usebtit, hogy jelentkezzen munkára a halott helyett a túlvilágon. Úgy érzem, hogy a nézőnek valamilyen módon empátiával kell lennie a másik ember iránt és egy kicsit úgy fogalmaznék, hogy a készenlétiséget akarom karbantartani ezekkel a figurákkal. Tehát az arra való készenlétiséget, hogy az ember együtt tudjon érezni a másikkal, hogy megérezze a nehéz sorsát, vagy éppen az örömét – jellemezte alkotásait Szabó György.

Pogány Gábor Benő Garabonciás szobra a tudást, a könyvet jelképezi, a vándorlást, az információ begyűjtését és valaminek a megtapasztalását, elsajátítását. Az otthontalanságot, az idegenbe vetődést, egyben a bátorságot, hogy képesek vagyunk másokkal, idegenekkel kommunikálni, gondolatot és érzést megosztani. Lobog a köpeny, a testmaszk. Előttem áll, mégis megfoghatatlan, hiába látok két figurát, az egyik előre, a másik visszafelé néz, mintha Janus-arcot látnánk.

 

pogany gabor beno saman

 

A spirituális alkotás kettőssége visszaköszön József Attila szobrában. Mintha kettéhasadt volna a világ és az ember lelke. A tér és az idő viszont egybeolvad, ebben a világban a különbségek elmosódnak, nincsenek határok. Hintaként foroghatunk át a hinta korlátján. Fejre is állhatunk, lábunk a semmibe lóg. Fejünkbe szállhat a vér, és pörgünk és pörgünk saját tengelyünk körül. Ez a végtelen magány pillanata. A tér minden szegletében abszurd módon önmagunkra bukkanunk és bukkanhatunk.

 

pogany gabor beno cantata profana

 

Szintén a kettősséget sugározza a Cantata Profana. A szarvast és a vadászt egy alakban; átváltozás ez, saját lényegük elvesztése és a másik természetének magukba olvasztása. Az áldozat lesz az üldöző. Nincs különbség jó és rossz között, nincs csak fekete és csak fehér. Az átváltozás alkalmazkodás is, a túlélés záloga. A Sámán is szarvas, kereket görget, hajt, szárnyai az égbe emelik, nem a túlvilágba, hanem fel, a felhők közé. A világ fölött lebeg, megfellebbezhetetlenül.

Révi Norbert a Napút-at I-II. járja, Csontváry útját. Révi napja akár egy diszkosz, repülni fog, csak még nem tudjuk, ki dobja el. A plasztikák – köztük a Napkapu I-II. is – a gravitációt sugározzák, a nap (tüzes korong) is fogoly, egy nálánál is nagyobb erő foglya. A Jármű I. magába olvasztja a napútat és a napkaput is, csónakformája önellentmondás, a nap mint vitorla, mozdíthatja a csónakot, talán napszél, de véges világ.

 

revi norbert napkapu ketto

 

Verebes György festményeit látva mintha egy templom szentélyében lennék. Nincs templom, nincs szentély. A kéz szimbólumként van jelen (Megtisztuló, Stigma, Ítélő, Elrejtő, Tisztelgő). Emberi kezekre nézek, amelyek nem Bibliát lapoznak, nem rózsafüzért morzsolnak, hanem az ujjak, tenyerek párbeszédét hordozzák. Érintések. Erő van bennük, de az erő visszafogása is, azaz töprengés, a döntés kényszere, végzete, elodázhatatlansága. A nagyméretű alkotások az emberi kéz gesztusával a belső én világát fejezik ki. A kéz így válik emberi arccá. Egy testrész lesz a teljesség hordozója.

 

 versebes gyorgy stigma

 

A hegyek születése a magára maradt ember küzdelme, vesződése, hogy önmagával azonos lehessen. Finom karcolások az arcon: Földillatú, mintha varrások lennének. Bevarrták a szemét? Nemcsak a szemnél van varrás. Az átlényegülés paradoxona, nem lehetsz ártatlan, nem úszhatod meg seb nélkül a világot. Alvó titánok (Boreas) mozdulatlan, nyugalmat árasztó világa a mítoszok világába viszi a kép nézőjét. Hatalmukat végtelennek hiszik, legyőzhetetlenek. A világ sorsa kezükben van. De meddig?

 

 versbesgyorgy alvo titanok

 

Király György csendjei is látomások, homályos előérzetekkel teliek. Látszanak, homálylanak. A létezés bizonytalansága, a kiválás és elkülönülés formái, a határok megléte és nemléte, a tudás és a látás végessége. Mit is látunk, mit is veszünk észre, és hogyan? Árnyékvilág – a földön. A fákban. Hollán Sándor rajzai, festményei jutnak eszembe, ahogy a fa-motívumokban a teljes elsötétedés felé hajló színekkel egy mély, belső világot tár elénk.

 

kiraylgyorgykulonosfak

 

Soosur Georgius (Sós György) profán és pop-artos világot idéző képeiben is ott a titáni világ (Perseus, Industrialismus, Athleta Christi), a mítoszok világa, amely egyben az emberi lét múltja is. Ebből a világból mai világ profán világába érkezünk, pikáns, szatirikus rajzok, a nők kiszolgáltatottságát, a férfi uralta teret látjuk, de a nők is meglovagolják a helyzetet (Picantia II.: Hatalom, Picantia III.: Szigorlat, Picantia I.: Uralom). A gúnyt érzem, az álszentség kigúnyolását. A nagy porcelán űrhajó is groteszkségével tűnik ki a többi képek közül. Repülő csészealj? A nő viseli a kalapot. Hollywood mindenek felett.

 

soosur georgius a nagy porcelan urhajo

 

A divat és a trendnélküliség is jelen van, az egymástól eltérő művészi törekvések közös jellemzője: a humánum tisztelete és képviselete. Verebes György megfogalmazásában: a tapasztalt világ szimbólumként való megélése, a jelenségek mozgatóinak meglátása, a természeti analógiák felfedezése, mindezeken keresztül pedig önmagunk feltárása. Rátalálni a világra magunkban. Teremről teremre járva a néző is meggyőződhet Verebes György mondatainak hitelességéről. Miként is válik egy hely szelleme, hagyománya, alkotó munkája más emberek örömévé, esztétikai élményévé, akár idegen földön is.

Fazekas Magdolna elvarázsolt tájképei között járok-kelek, érzékeny, invenciózus képei látomások is a tájról, a fényről, a színről. Nyáresti fények, Alkonyi csend – a lélek tükrei, titkok hordozói, a vágyott harmóniát kereső ember részletekbe merő pillantását és emlékezetét rögzítik. A tél számos arcát mutatja meg. Nem érezzük a hideget, nem borzongunk meg a Téli alkony láttán, ebbe a tájba tartozunk, gyökeret eresztettünk benne, a sajátunk. Tavasszal minden megváltozik, újjáéled a természet, Virágzó kertben, Virágzó gesztenyefa alatt járunk. A Téli ablak előtt állva lelkünk mélyére látva, a békét kívánjuk, a csendet, és mosolygunk a múló időn, amely Hívogató, és a közelgő elmúlásra figyelmeztet bennünket.

 

fazekas magdolna nyaresti fenyek

 

Baráth Fábián eszköztelen, töredezett, egytömbű formái a természet lenyomatát őrzik. A Tardosi táj mészköve tálcán kínálja az erózió mintáit. Nem kell lehajolni a humuszhoz, a táj az emberhez szegődik, mint egy hűséges kutya. Hol várja, hol követi. A Tájkép III. – Árok, mint egy kiszuperált autómotor-öntvény, hibás, használhatatlan. Megnyílik az árok, látszanak a repedései. Elfolyt a víz, minden száraz. Az árok mégis erőt sejtet, nyugalmat, biztonságot. Időtlen.

 

barath fabian tajkep egy siksag

 

A Tájkép I. – Síkság is mélyedést (térhajlatot) hordoz, nincsenek hegyek, a szemhatár a végtelenbe fut. Nincs folyó, erdő se. Lakatlan a táj. Állat sem tűnik fel. Felhő sincs az égen, vagy épp esni készül? Az üresség metaforáját látom, a nyugalom és csend földjét? Elmúlt a harc? Vértelen a világ, látjuk a sebeket, a hiányokat. Ez a jövő?

A Tájkép II. – Meder – mintha egy modern ülőalkalmatosság lenne, kényelmetlen, funkció-hibás. Tájról van szó, a hiányról, a mélységről. A kanyarog a meder, oldalirányban eltolódott, túlfejlődött, átszakadt, megrövidült. Nem látok vizet, de odaképzelem. Látszanak a változások jelei, a hordalék-emlékek, miként is kopik el a felület, hull alá a föld, vésődik bele az idő, lépcsőzetesen, mintha a víz szintjét jelezné. Görögnek a durvább kőzetdarabok, a kisebb kőzetdarabkák fel-le ugrálnak, a legfinomabb szemcséjű hordalékok lebegnek. Medermélyítők.

 

barath fabian tajkep ketto meder

 

A festmények líraiak és álomszerűek, bennük a természet, a lelki-pszichológiai-érzelmi történések iránti ihletett vonzalom és harmónia vágy mély gondolatisággal párosul, a fény-árnyék keveredik a tompa, meleg, szelíd, mégis a szivárványt idéző színekkel. Spirituális és profán szobrok néznek ránk, nézőkre, a plasztikákban a táj eróziója, az ember belső világa-medre, szakadéka nyílik meg előttünk. Emelkedettség és az élet bódult, vaskos öröme, szenvedélye hatja át az alkotásokat.

 

 

Kölüs Lajos

 

A metafizikán innen és a profánon túl

 

 

Barokkba oltott heroizmustól, futurizmustól a kézjelek metafizikájáig tartó világot látunk, a lét csodás, titokzatos, mágikus, éles, vibráló, derűs, borongós, tünékeny, fájdalmas, váratlan, karakteres pillanatait, amelyekben a születés és a múlandóság egyszerisége, egyedülisége, a természet örök körforgása egyaránt megjelenik. Az alkotók a látvány közhelyeit is felhasználva éppen a nyilvánvalót (a látszatot, a megszokottat) teszik zárójelbe a képek optikailag összetett kompozíciós rendje, szerkezete által, amely egyben a teljesség igényét rejti, őrzi, és a láthatatlan küzdelmes felfedezésére, felismerésére, befogadására ösztönzi a látogatót.

Fazekas Magdolna oldott színeit virágkorként fogom fel. Nála a táj az öröm kiapadhatatlan forrása. Legyen tél vagy tavasz, a színekre, a színek változására figyel. A képi kontúrok összemosódnak, homályosak, mintha erdőben járnánk, fától fáig látunk, és a napfény füstködben éri el a földet, szivárog a fény, ezüstösen csillámlik. Halk szavú tájakat látok, bennük a suttogás elhaló csendjét. A Téli alkony Shakespeare világát hozza elém, minden olyan álomszerű, az idő megfoghatatlan, miként az élet, amely történik épp és múlik is, visszahozhatatlanná válik, bár pillanata örökre belénk ég.

 

fazekas magdolna gymlcsszedok

 

Király Györgynél a csend kiáltását hallom, a képkeret üvegén homályosan látszó formák, tárgyak és a természetet idéző fák kiáltását, zenéjét, amely fogva tart, még ne lépjek tovább, lássak, ne csak nézzek. Az éjjeli lovas ügetése a múltba repít bennünket. Az Apokalipszis lovasát látnánk? Vagy csak annak szimbolikus jele, hogy az éjjel soha nem érhet véget, az éjjel és a szerelem?
Ki menti meg a világot, a felejtő embert? Soosur Georgius szerint egy katona (Athleta Christi)? Mindnyájan Krisztus tanaiért küzdő emberek lennénk, akik ismerjük az öröm és fájdalom kezdetét és végét? A tárgyak rejtett nyelvét keressük, miként is szólítható meg általuk az ember, azaz önmagunk. A látott képek és szobrok meghökkentenek, lenyűgöznek, mintha valamilyen mágiát sugároznának, az élet szeretetét, hűséget, kitartást, kegyelmet, mások elfogadását.

 

kiraly gyorgy attetszo csend

 

A természet, a tárgyak és az emberek arca változik. Az élet hol lassú, hol gyors, az ember egyszerre gonosz és jóságos, nevetni, gúnyolódni is képes, másokon, önmagán, épít és rombol is, sőt pusztít, mert arra is képes, jóvátehetetlenül. A bronzplasztikák filozofikus éllel vetik fel a kérdést, milyen is az ember, ha szeret, ha gyűlöl, ha harag él szívében.

Szabó György mitológiája profán mitológia, ha az égbe is tekint, ha meg is építi lajtorjáját, azon halandó ember jár, aki néha a földre pottyan, de újra próbálkozik. A küzdelem hevét látjuk, groteszken megjelenítve, mert a kudarcot sem tagadja a boldogságkeresésben (Holdfénygyűjtő I.). Tenyérnyi plasztikák, sorozatban az élet ábécéjét adják, humorral, iróniával.

 

szabo gyorgy ejjeli bozotlako titkos kertje egy negy

 

Király György a csend néma harsonásaként a látvány határait feszegeti. Műveiben a csend áttetsző, leheletszerű, fel-felragyogó, homályba vesző csend. A kirajzolódó kontúrok szabta határok elmosódnak ugyan, de mégis a rend képzetét keltik bennem. Nem a nyelv hiányát érzem, nem is a hallgatás csendjét, hanem a megszólítás erejét, a kihívást, a létezés csábítását, az egymáshoz tartozást. Az emlékezés útját járjuk, mit is őrzünk meg a jelenből, a múltból. A fák csendje is az elmúlást idézi meg. Vigasztaló várakozással, minden apró változás egyben megtartás, megőrzés is, a végső elmúlás így lesz gazdag és lezárt.

 

kiraly gyorgy kulonos csendek kekcsend

 

Baráth Fábián bronzba öntött meder és árok szobrai, akár a nyomok az erdőben, olvashatók, megfejtésre várnak. A létezés lenyomatai, gyűrődések, árulkodó sebek és forradások. Az erő hatása. Az emberi lélekben is így hagy nyomot a sors, a véletlen.

 

barath fabian sztele negy

 

Révi Norbert ősi csapdákat állít, Napút és Napkapu alkotásai toposzok; fény- és gravitációs csapdák, búvóhelyek, a tétlenség, a várakozás, az erőfeszítés, a kitörés elleni pillanat, a lelki vívódás csapdái, búvóhelyei, egyben metafizikus zárványok. Mintha csak szimbólumokként, ösztöneinkre hagyatkozva kapcsolódnánk az egyetemes világhoz.

 

revi norbert jarmu egy

 

Verebes György festményein titánok ébrednek, földillattal. Metaforák és hasonlatok zeneiségét érzem. Valami egyszerre távoli és a jelenben ható, monumentális és misztikus. A kézjel arcnélküli emberé. Lehet férfié vagy nőé. A gesztus számít. Az égbe és önmaga felé irányuló gesztusé. Ki az Ítélő, a mindenség ura Verebes Györgynél? Krisztus (a Pantokrátor), aki felemeli áldást osztó jobb kezét és bal kezében a nyitott evangéliumot? Nem az ortodox templomokban megszokott ábrázolást látjuk. Csak két kézfej egymásba kapaszkodását, két kézfej egymást szorító és feszítő mozdulatát. Az ítélő maga az ember. Az ítélet lehet elfogadó vagy elutasító. Legyen bármelyik is, az ítélő aggódó, töprengő, szorongó gesztusát látjuk. A mulandó ember ítéletét, aki elrejti Stigmáját.

 

verebes gyorgy tisztelgo

 

Soosur Georgius (alias Sós György) ünnepel: Prosit! – olvassuk a kép címét. Egy pillanat, és halljuk a pezsgős üveg durranását. A harmincas évek német filmvilágában vagyunk, az UFA jelenik meg előttünk, meg Willie Fritsch csupaszív mosolya, amely egyszerre édes és szemérmes. Olyan hangosfilmben játszott, mint a Mese a benzinkútról (Die Drei von der Tankstelle, 1930). A 20. század a romantikus holdat stílszerűen a benzinkúttal helyettesítette. Soosur Georgius vaskos humorú grafikái nem kiáltanak cenzúráért, a befogadó nyitottságán múlik, mosolyog-e rajtuk, vagy sem, a régi időket idéző rajzok láttán felteszi-e a kérdést, vajon mi változott nő és férfi viszonyában a 18. század óta? Perseus ül, szoborrá meredve, mindenek feletti, keze diszkoszán pihen. Nem tudjuk, a jóslat (egyszer megöli nagyapját, az argoszi királyt) beteljesülése előtt vagy után látjuk a héroszt. Színes kockás alakja lehetne egy számítógépes játék szereplője is.

 

soosur georgius perseus

 

Pogány Gábor Benő szobrában, József Attila megkettőzött alakjában a fent és a lent viszonyát, a tükörképet és a valóságot látjuk. "Az idő lassan elszivárog, / nem lógok a mesék tején, / hörpintek valódi világot, / habzó éggel a tetején" (Ars poetica) – írta a költő. A magasból néz önmagára, és vissza, meggörbült a világ gyémánttengelye. A víztükör fölé hajol, játszik szellemalakjával, árnyékával. Nevet, ingerlőn, ironikusan. Te is én vagyok? Téged is szeretnek úgy, mint engemet? Mintha most születne meg a Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben. A pólusok és a fókuszok felcserélhetők, valaki egyszerre van kint is, bent is, itt is, ott is. Schrödinger macskája létezik, vagyis a részecskék egyidejűleg több helyen, különféle állapotokban lehetnek. Abszurd helyzet, amit nem tudunk felfogni.

 

pogany gabor beno jozsefattila

 

A formák kidolgozottsága, mívessége adja meg mindegyik mű hitelét, közvetíti a művészi gondolatot, látásmódot. Látszatra csendesebb világot látunk a kiállítóterekben, mint a valóságban, de csak látszatra. A metafizikai kérdéseket felvető művek az ember belső tartására, világhoz való viszonyára kérdeznek, mutatnak rá. Jaj, hogy csörömpöl, zajlik a dagadt ár, / ropog a jég és elreped fönn és lenn – írta Kosztolányi Dezső Negyven pillanatkép című versciklusában. A tárlatra is jellemzőek ezek a sorok, csak másként.

Király György, Soosur Georgius, Szabó György, Verebes György formai rítusokkal, a műbe rejtett szubtilis lelki finomsággal, a bűntudat fetisizálása nélkül erkölcsi kérdéseket vetnek fel (miként is változott meg az ember gondolkodásmódja, értékítélete önmagához, környezetéhez és a világ szellemi princípiumaihoz viszonyítva, létezik-e tartalmában kiüresedett szeretet és szolidaritás vagy sem), a látható láthatatlanságára kérdeznek rá, a sors kényszerére, a véletlen játékára, kiszámíthatatlanságára. Nyitva hagyva a kérdést, hogy mi a teendő. Életünkben semmi sem fejeződik be, az ember egyediségének rejtélye, súlya, csodája, tragikuma, káosza abban rejlik, hogy társas lényként végig tud-e élni valamit és hogyan, egy órát, egy napot, egy tavaszt, egy telet, egy évet, évtizedeket, egy korszakot, hol fent, hol lent, elhagyottan, magányosan, hol némán, hol beszédesen (világra nyitottan), szövetségeseket keresve.

Zajlik az élet, csendesen, szokott mederben, nagyobb lárma nélkül, de küzdelmekkel, fordulatokkal, hol jót, hol rosszat hozva magával, folyik, akár a Tisza, amely az emberéletet is példázza. Sorsunk nem a valószerűtlensége miatt irtóztató; azért irtóztató, mert visszafordíthatatlan és vastörvényű. Az idő anyagából vagyok. Az idő folyó, mely magával ragad, ám én vagyok az a folyó. A világ, sajnos, valóságos; én, sajnos, Borges vagyok – írta Borges Az idő újabb cáfolatában).

A nyolc művész alkotásaiban, eltérő súllyal, vallomásokat látunk a művészi önmegvalósításról, a természet és az ember viszonyában (körforgásában) jelen lévő katarzis (fájdalom, szenvedés, lemondás, küzdelem és öröm) mibenlétéről, és arról, hogy a természeti és emberi energiákból miként születik valami más, valami új-régi, valami régi-új, ami magával ragadja, felemeli az embert, az élethez köti, és az örömre már nem tabuként tekint. Ez a kiállítás nem csak nyolc művész kiállítása, hanem művészi közösségként való megjelenésük is, közös kiállás és felmutatás. Szelíd és karcos.