• Kiss Dávid

Masszáda

Mikor alászállsz a mélyföldre,
hallani véled lent
az első szavak csendjét,
megfürdesz benne és
vörösre csípi a szemed,

iszappal burkolod be a tested, hogy
hasonló légy ahhoz,
akit sárból gyúrt világra az Isten.

A nap és a szél megaszalnak,
hárfázni kezdesz és lassan

         re-pe-dé-sek je-len-nek meg
         bő-rö-dön, ve-rej-té-ked-ből
         só-kris-tá-lyok vál-nak ki, de
te újjászületni készülsz és
pengeted tovább a húrokat.

A megszokott pont alól nézve
minden síkság hegymagas.
Fent aztán rájössz, hogy Masszáda
tengerszinten fekszik és
csak oda értél vissza végül,
ahonnan elindultál.

Tündöklő palotát
vártál, romok közt állsz:
készen, hogy megmászhass
igazi csúcsokat.


Seregélyek

Permetszagú ruháin több
volt a lyuk, mint az anyag,

zokniját is évi tízszer
stoppolta meg a mama,

régi smasszer-zubbonyán nyarakat
unatkoztunk végig a fűben,

rendszeresen
lepisiltük a snidlinget
és jelzéseket küldtünk
az univerzumnak
egy indiánkürttel,
amibe sok-sok éve
fészket rakott a fecske,

szóval
bizonyítékot találtunk rá,
hogy van élet
a szőlőn kívül is.

Közben
a padlásra bevette magát
a rohadtnyest és a kurvaseregélyek
megdézsmálták a cseresznyét,

háború dúlt,

de öregapám sosem
hagyta, hogy összeomoljon
a rendszer: a káosz
szőlőindaként
fonta körbe
a saját magának
kijelölt börtönkörletet,
mert a szőlő felett
ő őrködött,

reggelente szemlét tartott
és kiáltott, hogy
heh
és a szomszédból
visszaszólt a Kelemen, hogy
heh
és több szóra
nem is volt szükség,
mert ebben minden
benne volt,
amit az életről
tudni érdemes:

heh.

Aztán a mama kiáltott,
mert az öreg megint kirotálta
a virágokat,
és a gazzal együtt kihúzkodta
az epret,
idén sem lesz már belőle semmi,
ahogy eddig sem volt soha,
hiába
próbálkozott és ez fájt neki,
ahogy valószínűleg mindig is
fájt, ezért kiáltott.

A kunyhó mellett
régen még egy egész
hordó állt,
nekem így mondták legalábbis,
mert én már csak
egy törött darabra
emlékszem,
de kezdetektől fogva
tudni véltem, hogy
mint a mesében, egy madárka,
talán pont egy seregély,
minden évben rászáll
és lecsippent belőle egy kicsit,
ezért cikkcakkos a széle
és ezért ér már csak bokáig.

Azóta is így mérem
az örökkévalóságot, sokszor
álmodom a permetszagról,
hogy szívesen körbevesz újra,
mint régen, egy másik világban,
mikor még fickó voltam
és nem szégyen,

csakhogy mostanában mintha
már gyakrabban csippentene
az a madár és én
félek, hogy ezúttal
túl korán
jön a szüret és más viszi a puttonyt
helyettem: a szőlőt
kivágják,
és nem jönnek többet a seregélyek,
és akkor
az űr mély
útján egy
kétütemű
motor
örökre

leáll.

• Kovács Márton

Szervek vaksága

Bízom a figyelmetlenségemben.
Rosszul mértem fel a súlyom. Könnyebb vagyok
egy üres doboznál, amiről azt hittem tele van.
Nehezebb egy testnél, amit végül a hátára kell fordítani.

Az egészséges férfi súlyát mutatja a mérleg.

A szíve akkora, mint az ökle. Kiterített bőrén
elférne hat nő, aki magáénak mondta valaha. Szorosan,
kényelem nélkül. Csalódottan masszírozza izmait,
ha reggeli nyújtózkodás közben beáll a görcs.

Szétszedem és összerakom, csak a végeredmény
nem pontos. A belső szervek vaksága rokon még
csukott szemeim sötétjével.

Szemétdombon

A kutya nem figyel, örül minden idegennek, átvert
vele a hentes. Előtte a vágóhidat őrizte, hiába
gyanakodtam, hergeltem napokig. A kapuba kellett
parkolnom felkapcsolt reflektorokkal, fényük körberajzolta
a kertet, inkább udvart. A telepen a szemétkontinensek
kerítéstől kerítésig vándoroltak. Patkányok hasították felszínük,
mint messzi tengerekben úszó turisták a langyos vizet.
Az elterülő szagban régi otthonok illatát kerestem,
amikor három alak átugrott a palánkon.
Leállítottam a motort, felhangosítottam a rádiót.

• Áfra János

A kérő

Újholdkor végy magadhoz téglát
vagy más porhanyós vörös követ,
hasíts le belőle két ökölnyi darabot,
majd mozsárban törd apróra őket.
Hosszú, körkörös mozdulatokkal
porlaszd el, s a színt egy tyúktojás
sárgájával keverd össze, csepegtess
hozzá háromkortynyi disznózsírt
a szádból, vonulj el a vízeséshez,
vetkőzz meztelenre, és tested
százhúsz percre engedd tisztulni
az örökmozgó sziklaszéli vízsugárban.
Szárítkozz meg, aztán a víz fel-
színét figyelve a kapcsolódás jelét
mázold melleidre. Engedd dolgozni
a mozdulatok ösztönét. Vörösbe
mártva kezed, gyorsan formáld
a szent növény szimmetrikus íveit.
Majd a nap felé fordítva arcod
és mellkasod, szárítsd meg tested
ábráját, égjen bőrödre a festék,
hogy mikor fekélyes sebeidhez érsz,
a fertőzés veszélyével együtt
vállalni tudd a kínt is, és amikor
minden szín lekopott rólad,
látni lehessen legnagyobb szerved,
a bőröd hol nem pirította szét
a nap. Az eljövő hámos barnaság
háttérül szolgál majd az ábrának,
amit újra meg kell erősítened.
A következő újhold éjjelén
ismét érlelj szeretetet tégla-
poros oldatban, s fesd át más-
nap a világosabb bőrrészeket,
szárítsd úgy, ahogy elsőre tetted.
Addig ismételj így, amíg a követ-
kező év reggeleinek egyikén a ki-
szemelt férfi meg nem kéri kezed.

Az elhagyás

Ha életéből kizár a férfi, akit akartál,
és már nem érdemel több kegyelmet,
rajzold arcát rég elégett tüzek hamujába
erősen, frissen szakajtott akácfaággal.
A fej tetejéhez szórd megtalált hajszálait,
ezzel pontosan azonosíthatóvá teszed.
Magvaitól száraz zsebkendőket rakj
a szemgödrök helyére, s ha nem találsz,
szerezz tőle más konzervált testnedvet.
Két tojást törj fel, és öntsd arcára,
majd gyűjts házad közeléből száraz ágakat,
támaszd őket sátorszerűen egymásnak,
elzárva hamuba rajzolt vonásait.
Amint tüzed fellobogott, égesd el ott
a férfitól valaha kapott kedves tárgyakat.
Vesd lángra a kézzel írt leveleket,
vesd lángra a kiszárított virágokat,
vesd lángra a behempergett ágyhuzatot,
aztán utolsónak sírd tele zsebkendődet,
s a férfi arcképével együtt dobd tűzbe azt is,
majd hagyd szétperegni kimerült vágyaid.
Hetek telnek el, mire méh szállja meg tested,
de onnantól ismét készen állsz az érkezőre.

• Zalán Tibor

Bobó, a delfingyerek

Ma a tengeren hajókázva
delfint láttunk. Kényesen
emelkedett ki a vízből, és
kényelmes ívvel merült
a hullámokba. Izgalmat
éreztem és kíváncsiságot.
De ő már visszalebbent
víz alatti birodalmába,
és nem dobta fel magát
többé. Később egy kis
delfint láttam előtáncolni
a hullámokból. Ami elsőre
feltűnt, hogy sehogy sem volt
delfin formája. A második,
hogy rám nevetett négy
foggal és teli szájjal. Bizony
Bobó, ki nem találod, épp
téged vizionált oda a képzelet
és a vágyakozás a képre;
fekete fürdőnadrágban,
amilyenben úszás közben
látni szoktalak, kedd
délutánonként, a szálloda
tanmedencéjében. Te
fickándoztál, mókáztál,
mutatványoztál a delfines
vízen! Na jó, ez most csak
egy villanás. Amúgy meg,
vigyázz magadra, kis
delfinünk, és fürgén vedd
a tempókat, hogy előttünk
érj haza zöldfalú szobádba!
S ha jól figyelsz, álmodban
fürge, vidám kis halak ,
talán épp delfinek, fognak
fickándozni plafonod magasában…

Bobó Vordernbergben

Egész éjjel hó esett,
fehérek mind a hegyek,
kinéz Bobó az ablakon,
felhő csúszkál hegyoldalon –
ez a fehér biztos a hó! –
töpreng el egy percig Bobó:
ki kéne próbálni!

A magasba felviszik,
kis szánkóra ültetik,
huzigálják jobbra-balra,
hidegtől piros az arca;
ne oly gyorsan, ne oly vadul,
mindez kiüthet még balul,
visít, s kacag rajta.

Első havam megőrzöm,
a zsebemet megtöltöm
a legtisztább, puha hóval,
fehérnél is ragyogóbbal,
otthon aztán egy marékkal
adok rokonnak, szomszédnak,
a rászorulóknak.

Egész éjjel hó esik,
itt az égből kitelik,
ébred Bobó, esik a hó?
Lesz-e egy-két zsebre való?
Attól, aki külföldön jár,
mindenki ajándékot vár,
én viszek, ahogy illik!