Gyere vissza, kicsi Séba

Tule takaisin, pikku Sheba

 

Gyere vissza kicsi Séba.

Gondolok rád szüntelenül.

Szemem a semmibe merül, arcom,

            miként éjre vált az est, lassan megfakul.

Nekem vörösfenyő vagy a park fáinak közepén,

            testtartásod nyugalmat áraszt,

            s láthatatlan fényt kötöz.

Mint ahogy szívem láthatatlan bánatot.

            Éjszaka van, árnyak súrolják a földet,

            ezüstbe burkolóztak a fák, s én fogolyként írom ezt

                        szívem börtönében.

            Szép ívű füleid, mint lesben

                        a vadállaté,

            ismerős jelre várva megfeszülnek.

Séba, szólít a szívem,

                        azt dobogja fáradhatatlanul:

            Gyere vissza, kicsi Séba.

 

 

Tőled távolodóban

Erossa sinusta

 

Tőled távolodóban. Az ősz elválaszt minket.

            Azok az aranyszínű gabonaföldek.

Ágaik súlya alatt görnyednek az almafák, berkenyék.

                        Könnyes a víz,

és a folyók, a kedves, régi folyók:

                        most valóban sírnak.

            És a sötét, titkokkal teli mohatenger,

              erdő-emlékek puha takarója.

                        Mikor a föld sír így,

            az áttetsző ég cipeli

                                   bánatát.

A félénk rén is, mely eliszkol,

                        mielőtt felfedeznéd,

                          már egyre távolabb tőled.

                        Sárga lepke köröz a vadszőlők között,

csak épp tőled mind távolabb.

  És a napraforgók, mint megfáradt öregemberek,

            lehajtják fejüket, búcsúznak a naptól.

  Életem, minden, távolodik tőled,

            most erőtlen a halál birodalma:

                        az élet választ el tőled.

De a dolgok fölé szivárványív feszül,

            hogy megáldja frigyünket, melyről nem tudom:

miért, s amelyet, tőled távolodóban,

                        már végképp nem értek.

 

 

Bánom is én

Mitä siitä...

 

Bánom is én, hogy egyszer el fogsz hagyni,

  azt nem bánom. A fény is elhagyja

a földet, ilyen a világ.

            Csak az örök mosolyért kár,

                        mi arcodon fennakad.

Eliramlik az ősz, ne bánkódj: nekünk is

                        juttat színeiből.

Adj valamit enni a kutyának,

            öröm nézni, ahogy fel és alá

            rohangál önfeledten.

Felhő-báránykák szaladnak az erdő szegélye

                        fölött az ég ezüstjében.

Hozz nekem nyarat, tiszta szívből, hosszú

            nyáréjszakákat, bogárszemű sötétséget.

Meg kell adni a világnak, ami az övé.

  Miért ne: ráncos férfinak

                        állottsört.

Még nem ez a világ vége.

Ez nem játék. Fejezd be.

Légy jó és türelmes,

            ne játssz velem.

Ha mégis, és elunnád a játszadozást,

  ne félj, az élet megy tovább.

El fogsz hagyni, nem ugyanúgy, ahogy jöttél,

                        azt nem bánom,

de most adj valamit enni a kutyának.

 

 

 

Mert a szerelem maga az idegenség

Sillä rakkaus on muukalainen vain

 

Mert a szerelem maga az idegenség.

  Ürességem, mely rád feszül,

mint a bőr, és magamba zárulásom,

            egész súlyával és dübörgésével.

Már ajtónknál toporog a tél s bámul,

                        mancsával szelíden ütöget,

            mint a vámos Rousseau oroszlánja.

És innen a halál árnyékának földjéről,

  a hó árnyékának földjéről, hozzád kiáltok,

            nem úgy mint Istenhez,

                hanem, mint az egyedülihez,

                        ki megmaradt nekem,

kiáltok a madárcsontú testre, mely elrejti

            mégis a fakó estéli fényben szendergő

               élőlényeket, és a szívet, e rángatózó rózsát.

Nézd: amint kinyílik a rózsa, robbannak szirmai,

                        és a vér naplemente-vöröse

                  a földre hull.

                        A tél eljött,

                                   de még éber az éj.

 

 

A kertben nyúlmancsot találtam

Pihalta löysin jäniksen kapalan

 

A kertben nyúlmancsot találtam

            fehéret és hangtalant

  mint egy síron nyílt virág.

Találtam az úton egy agancsot,

                        épphogy kisarjadtat,

és az erdőben egy bénult mókust,

  aki apró hátsó lábait imára kulcsolta,

mielőtt átsegítettem innen az ürességbe.

  Találtam a madárbirs tövében

            egy kivájt testű sólymot,

szárnyai széttárva a szélben.

  Zsebemben hordtam árva, megnyomorodott

köveket, vállaimon annyi állat halálát.

            Tudtam: hamarosan esni fog a néma hó,

akár a liliomok, és hamarosan megadatik nekünk a béke,

            és a szeretet jeléül összetört kereszt

hull a tél kapujába,

                        akár egy fekete ág.

 

                                                 

                                                Turczi István fordításai