• Horváth Veronika

beszélgetünk

 

az indiánnyárban, mikor hosszú a fény,
időt hagyunk a folyónak és a parti homokba
ágyazódott széknek. hadd vessen árnyékot.
egy irányba nyúlunk: két folt összeér.
ujjamat futtatom szélein, hallgatásod
leképezem a nedves anyagba,
az indiánnyárban, mikor hosszú a fény.
jobb így, mintha volnál.
                                mintha léteznél.

 

 

a csöndnek nincs neve

 

eldobható káoszom, engedlek.
csöndesülj. semleges ponttá –
nem jön számra más. pont te vagy.

 

pont. pont.

szűkülés. tágulás.

 

hazudjam vagy tagadjam azt,
hogy szeretlek?

 

nincs gravitáció.
a testek lebegnek.

 

 

szalagkorlát

 

elképzelem ahogy megcsúszom a kanyarban
ellen tartok és kifarol a gép

 

lábam összeroncsolódik
a százkilós fémtest alatt
karomba vágott kövek fúródnak
vér szivárog a műbőr dzseki hasadékain
de istennel kötött alkum értelmében
a hátizsákban épen marad a telefon

 

tudok beszélni csak nem bírom
kicsatolni a bukósisakot
bőven elég ha a túloldalon hallanak
már nem fontos mit mondanak a mentők
ideérnek-e az ígért időben
történetem innentől végtelen

 

sikertelen hallgatás helyett inkább
neked kellene megmondanom hogy
nem
én vagyok az
semmi közöd hozzám
csak véletlenül hívtalak
pont téged pont most
tévedés volt

 

hazugság
ne félj