Szlengtől betépve
(Szendi Nóra: Zárványok. FISZ Könyvek – Apokrif Könyvek, Budapest, 2015)
Szendi Nóra első regénye Chuck Palahniuk Kísértettek című kötetének nyitányára emlékeztetve, melyben az elátkozott főszereplők begyűjtését, azaz buszra szállását viszi színre az egyik legprovokatívabb kortárs amerikai szerző, egy LSD-tripbe oltott junkie-enumerációval kezdődik, s a szociografikus, leíró drog-elbeszélésekkel ellentétben – az említett Palahniukhoz köthető határfeszegetés jegyében – ötletesen képes maga is túllépni azokat a bizonyos kliséket. Az abszurd jelenetben a sofőr bíztatja a pszichedelikus papírjegy elfogyasztására a paranoiásra tépett főszereplőt: „megkérlek, hogy foglalj helyet az utastérben, és fogyaszd el a jegyed”. (24.)
A kárhozottak útján aztán az elbeszélő Irén felvázolja és előadja, hogy mire is számíthat majd az olvasó: megkísérel ódákat zengeni a férfiakról – bevallottan sikertelenül: „Ódákat írnék a férfiakról, de sajnos nem vagyok az az alkat: a lelkemből kibuggyanó szeretet gyantája gúnnyá kövül a levegőn. (6.) Ez pedig egyfajta rekonstrukció keretében történik meg, (14.) ahogy ő mondja: „szentélyt építek a rajongásaimnak, fűszerszámos palotát, embriópózban kucorgom benne, várom az újjászületést.” (14–15.) Mindezt a regény egészére jellemző, olykor túlhajtott, időnként a modorosság határán egyensúlyozó, művelt szlengben. Ez a fejezet és a magját adó alapötlet, a belső utazás közben megélt visszapillantások és férfivíziók képi-karneváli fejezete a regény címéhez híven azonban zárványszerű szövegdarabként illeszkedik a kötetbe – nem egyedülálló példaként, így részben a saját magának emelt csapdába is beleesik.
Ennek oka, hogy míg a fejezetek egy részét, a Reverz és az Amathunt teljes egészét leszámítva, mely utóbbiban Irén Berzsenyi kitalált nyelvében és költészetében merül el Irén, illetve a zárófejezet bizonyos szakaszai mellett, gondolva itt a porba került emberi hamu abszurd történetére, valóban afféle zárványos bölcsészdrogprózák kerülnek előtérbe, melyek sajnos a kortárs olvasói horizonton innen maradhatnak. Ezek korrektül és következetesen megírt prózát jelentenek – gondolva az egyes szereplők lehetséges nyelvhasználatának modellezésére, azonban sajnálatos módon túlságosan bízik benne a szerző, hogy a drogozás ténye, lazasága és szlengje (betépünk a haverokkal, aztán azon flesselünk, hogy flesselünk) önmagában is elviszi a regényt.
Olvashatósága és nyelvi leleménye elvitathatatlan, ám a kortárs magyar irodalomban viszonylag elhanyagolt témát a Zárványok sem tudja igazán elmélyíteni, és a kihasználatlanság érzetét hagyja maga után abban az értelemben, hogy a szerfogyasztás izgalmán és viszonylagos különcségén túllépve a magából a szerfogyasztásból fakadó gondolati, érzéki, vagy a kifejezés kereteit illető csúszásokat és elmozdulásokat nem írja meg.
Mindemellett jogos Smid Róbert arra vonatkozó megjegyzése is, hogy a Zárványok „a drognarratívák egyik legnagyobb ziccerét is kihagyja, nevezetesen az események nem tudatmódosult állapotból történő bemutatását.” (Műút Online) Nem mellékesen éppen ez volt talán Irvin Welsh Trainspottingjának az egyik sikeres húzása is. Welsh ugyanis úgy írta meg a heroinfüggők történetét, hogy sikerrel rugaszkodott el a szerhasználat kuriózumától, és a spotterek közösségbe ágyazottságát, vagy éppen kívül rekedtségét a perspektíva olyan pontjából ragadta meg, ami a szemlélődő távolságtartás lehetőségét és a keménydrogozás tétjét is folyamatosan fenntartja anélkül, hogy a kívülről jövő bíráló hangneméhez folyamodott volna.
A Szendi Nóra által kínált perspektívák viszont az említett határátlépő fejezetekben működnek leginkább jól, viszont amikor bátortalanul visszalép, és elmélyed a budapesti junkiealagútban, alibizni kezd és kissé ellaposodik. Ugyanis e fejezetek drogos jelenetei felismerhetőségükben nem hordoznak tragikumot, vagy bármi váratlant, enyhítik az érdeklődést, és ugyan, ha még nem is súlyosan közhelyessé, de viszonylag tét nélkülivé változatják a junkienarratívát. Az underground narkóshely bemutatása legalábbis ezt a benyomást kelti: „Akad itt minden, a belvárosi altergyerekekhez a megszólalásig hasonlító töltelékemberektől a székükhöz gyantásodott rasztákon, zizegő amfetamincsótányokon […] át egészen az állandó bútordarab őskattosokig.” (115.) Emellett a kritikai hangnem valósidejű (azaz jól felismerhetően mai) célpontjainak megszólásai is a könnyelműség látszatát keltik, ennek példája Irén megjegyzése Marci fényképezőgépes hobbijára: „Kapott egy hiper-szuper masinát állvánnyal, teleobjektívvel, ezerféle frincfranccal, amiért végre összeszedte magát vizsgaidőszakra, még egy fotóstanfolyamra is beíratták, hadd örüljön a gyerek.” (369.) Ezzel a túlságosan egyszerűen előállított bíráló megjegyzéssel mindössze annyi a baj, hogy az interneten terjedő mémek sokasága gúnyolta már ki a hirtelenjében fotóművésszé vedlett photoshopozókat, fotóblogszerzőket és autodidakta pillanatvadászokat. Mindez jelen esetben csak a töltelék funkcióját látja el, éppen ezért szükségtelen és sablonos elem. Ugyanakkor az ilyesmi szerencsére viszonylag ritka a Zárványokban. Ám ez a probléma már a mindenkori kortárs irodalmak referenciaviszonyainak kérdésköréhez tartozik. Hogyan lehet úgy megírni a legfrissebb jelent, hogy az ne legyen bántóan ismerős és elnyerje prózapoétikai funkcióját?
A korábban említett olvashatóságot mégis ez esetben a szüntelenül szárnyaló, kiművelt szlengnyelv adja meg a szövegnek, „mely ördögszekérként pörög végig a pesti utcákon, minden kincset és szemetet magára szedve”. (82.) Az asszociatív, narkotikus próza hipnózisa pedig szükségszerű a színre lépő karakterek és atmoszférájuk bemutatásához, és konstitutív eleme tud lenni a Zárványok világának. A nyelv folytonos túlpörgetése, mely egyszerre tartja izgalomban és irritációban az olvasót, ugyanakkor egyfajta búvóhelye is az elbeszélőnek. A nyelv zárványa, mely az egyes szereplők közötti eltéréseket is mutatja, gondolva itt arra, hogy Irén többszörösen fennakadt Csuri szóhasználatán, mindemellett arra is jó, hogy a szövegből folytonosan ki-kibukó bölcsészpróza jellegzetességeit is elrejtve-megmutassa (Erről lásd Smid Róbert hivatkozott kritikáját). Az imitált nyelvezet a nyelvi tudatosság és a hitelesség érzetét kelti, ugyanakkor a túlpörgetettsége folytán, hogy alig hagy pihenőt, vagy nem ad más, merőben eltérő (nyelvi jellegű) nézőpontot az olvasó kezébe, időnként a mesterkéltséggel határos.
A pesti bölcsészkari miliőre való ismétlődő reflexiók, Berzsenyi szelleme a háttérben viszont olyan belterjes humorforrásként működik, mellyel nagy kockázatot vállal a szöveg: a bölcsész olvasók számára vagy kedves anekdotázásként szolgál majd, vagy kínosan ismerős környezetleírásként. Ez utóbbi már csak amiatt is megeshet, hogy számos pályakezdő író írta – és írja – meg újra és újra ezeket az oldalakat, szemezgetve a bölcsészlét még bölcsészszemmel nézve is túlontúl könnyen tipizálható referenciái közül. Az olvasmányélmények és kedves szerzők regénybe emelése egyrészt zavaróan hangsúlyozhatja az elbeszélő olvasottságát, irodalomfüggését, melyet ugyanakkor már eleve bizonyít az írás ténye és performanciája. (Miért kell ezt ezen felül is bizonygatni?) Így, még ha jelen esetben Szendi Nóráé a sikerültebb szövegek közé tartozik is, kiteszi magát annak a veszélynek, hogy egy bennfentes magyar szakos próza marad. Bár éppen az idézetek kapcsán felmerülhet annak a lehetősége, hogy az archaizáló betétek egy spanglizó főhős nyelvi asszociációnak részesévé válhatnak. „Az ég tiszta, falatnyi ködkép sincs a kedély láthatárán” – olvasható a Kemény Zsigmondot párafrazeáló mondat (368.), ami szépen illeszkedik a regény textúrájába, ám a bölcsészolvasóknak azonnal nyilvánvaló, hogy a kötelező olvasmánylistán szereplő Kemény-regényről van szó. Szükség van az irodalomban az effajta az összekacsintásra az olvasottak között? Nem elég már az olvasás ténye maga?
Az Amathunt fejezet mégis bájos formában menti fel e vádak alól a Zárványokat, Berzsenyi ugyanis nem puszta költőeszmény, előzményszöveg, vagy műveltségfitogtatás keretében bukkan fel ebben a szakaszban. A képzelt beszélgetés bravúrja egyrészt nyelvi, amennyiben szórakoztató imitációját adja a niklai remete korának szép nyelvéről: „Megendedjen, ha ugy csörteték, mint ártán a makkra, de midőn meghallám ezen angyali zengzetet, mellyre még a sivatag vadom és kiderűtt viránnyá bajlódik, mellyem nem maradhata hideg!” (350.) A pszichonauta Irén berzsenyis utazásai ebből fakadóan az egykori költő nyelvében való alámerülésként is érthetők, erre vonatkozhat Berzsenyi megszólalása: „De lássa, szép Kaména, e kies tájíkon mindent magam csinálgatík poétai kitételekbül, s azír még tetemes fogyakozások vagynak.” (351.) A nyelviségben való elmerülésnek azonban már erotikus felhangjai vannak. Nem is véletlen, ugyanis még az álmodozás előtt idealizálódik a költő: „Nézem Berzsenyit, és arra gondolok, miért nem gyártanak már manapság ilyen limitált szériás nagyvadakat.” (335.) Irén aztán részben célhoz is ér, és a nyelvi „nyájaskodások” végül nyelvi „tettlegességig fajulnak”, és Irén megcsókolhatja álmodott költőjét. (358., 361.)
A nyelvi heterogenitás felemeli és komollyá teszi a szöveget, ám legerősebb összetartó eleme a cím marad, mely egymás mellé illesztett, ám egymástól elhatárolt és különböző elemeket sejtet. A metanyelvi, sőt szociografikus felhangú zárványok azonban túlzottan erős ellentétet képez a szlengből és költői képekből építkező elbeszélő prózával, amennyiben az antropológiai nézőpont lehetőségét tartja fenn Ezt azonban a regény, Irén bukdácsoló férfielemzéseit leszámítva, nem igazán visszahangozza. Mindemellett a Zárványok elején és végén felmerülő futás hasonlata, keretezve a szpidezéseket és egyéb belső utazásokat, a junkie- és bölcsészzsargon sodró lendületére is reflektálva, szépen átszőhette volna és feszesebbé tehette volna még a zárvány-létükből fakadóan széttartó fejezeteket, ám végül nem válik annyira hangsúlyossá, esetleges vezérmotívummá. Mindez persze beteljesíti a regény tételmondataként is olvasható, egyébként könnyen elintézett záró sorokat, melyek ugyanakkor egy narkós nézőpontból indokoltnak vehetők: „Nem maradunk semmiben. Majd valami úgyis lesz.” (424.)
Szendi Nóra regénye a maga körülhatároltságában egy szubkultúra működőképes és koherens bemutatását végzi el, melyben fel-felbukkannak az írás nullfokának példái, egy saját írói stílus lehetősége, melyben a szerző folytonosan tematizálja a nemiség elbeszélhetőségének paneleit, illetve az alternatív bölcsészkultúra előadásmódját . („Legpárnázottabb korszakomat élem, Szerelemszalonnákat növesztek.” [51.]) Ugyanakkor a zárványszerűként felvonultatott szövegrészek olyan nyelvi tudatosságra is következtetni engednek, amely a személyes stílus megmutatása felett álló valós-nyelv, vagyis egyfajta realista szándék mellett teszi le a voksát. Ez a fajta írásmód egy meghatározó írói döntés eredménye lehet, ám az még kérdéses, hogy jelen regényből kiindulva mindez csak álca, vagy egy következetes prózakoncepció szervezőeleme. Mindent együttvéve úgy tűnik, hogy Szendi Nórát, elsősorban következetessége és olykor meg-megcsillanó leíró nyelve miatt érdemes figyelemmel kísérni a továbbiakban.
