Légüres térben lobog a nyár

 

Ketten fekszünk a réten, ibolyák nőnek hajunkra.

Félek, a merész maszkulinmagányba,

a protokollcsöndbe kérsz helyet, s ami jön,

nem a szenteltvíz tengermélyi csöndje.

 

Métely és áhítat nélküli hétköznapok,

pedig a lélek örökkön énekel.

Nem tudom, mit csinál még

az öntudatlan sötétkékben,

a szentélyben,

 

ahol az extázis születik,

ahol megátalkodott istentagadás és vértanúság születik,

ahol cinizmus és nihil születik,

ahol a stigmák és hangtalan meghalások születnek.

 

a fakó és szűz testek föllobognak az éjben,

Isten látja, jó, amit alkotott,

és látja, mennyi szentséges bájt adott a nőnek,

akit a férfi mindörökké áhít.

 

könnyen fogan, nehezen marad az ember,

ám, aki megkapaszkodik,

őrzi üres szekrények dohos hidegét,

barna és sárga képeket szorít mellkasához:

holdkőből készült gyöngyöket és tarkabarka tarisznyákat.

 

                         megnyílt

        mintha                        nem is

                           virág

lenne                                            minden

                          az ég

   nem is                                   mintha

                       rohadna el

 

 

Valami készül. Az utolsó vacsora termében

gőzölgő bárányhús, a korsókban fekete bor.

Szűz héber leányok keverik a keserű salátát.

 

Lassan minden a helyére kerül.

 

Birsalmavirág

 

Ha szavam birsalmavirág lenne,

letépném neked, mielőtt termését

a nyár kénye megaszalná,

és darazsak lepnék be.

mit adhat, kinek semmije,

és mit kapott is: kegyelem?

ki visszaadott mindent,

s ha tudna, még többet…

de a mozdulat fönnakadt a fényen:

birsalmavirág: fehér,

mint a szüzek, mint a fájás.

vadon nőtt, de ragyogó sövény óvja már.

 

 

Virágzás hava

 

Ismét elaggott este,

lassú, iszamos, elnyeli arcodat:

Tűnjek el, mint Hénoch!

Ha imára tisztulna szám,

takarjon el az este:

nászunkat senki se lássa!

a „hit hallásból ered”,

de inkább bámulni, markolni

kíván a test:  a csöndbe fülelést kerüli.

alélt, cseresznyevirágos hónapok:

a fákban megeredtek a nedvek,

a templom hűs még, akár a virradat.

 

 

Lányok fekszenek

 

Lányok fekszenek az égen

senki lányai könnyeik csillagok

ha sírnak de csak ritkán sírnak

bebújnak csigaház-magukba és

torz lények sugdosására alszanak

el míg a hó hidegsubát lök a házra

a senki lányai félnek és mindenféle

dalokkal altatják magukat.

Anyegin vár az űrben lekéste a teret

az időt ahol boldog lehetett volna

kívül került minden lehetőségen.