Archívum
ico impressum ico archiv  ico search ico user

 Támogatók: gyoremblema l  nka little

Ola Hansson: Sensitiva Amorosa

 

V.

 

 

   Mi ez, ez a szüntelen félelem, a lélek e szakadatlan szorongása, lényünk e csúfos kórsága, mely úgy fáj, mint mikor a hús rostjai reszketnek a friss sebben a sebész éles műszere körül, ez az egyetemes létszorongás, amit a jelenkor nemzedékének tagjai közül oly sokan cipelnek magukkal, – mi ez, miben áll lényege és oka? Egy fiziológiai diszpozíció csupán, titokzatos, beteges folyamatok a vérben és az idegekben? Talán igen. De miféle homályos zugok ezek, melyekben lelki szemeink aggódva kutatnak valami sejtett csapda, valami fenyegető után, egész pontosan melyik alkotórésze az ennek az abnormális, de állandó lelkiállapotnak, melyik az a rejtett méregforrás, amiből táplálékát magába szívja, miféle szörnyű parazita ez, ami hozzánőve érzékeink középpontjához vég nélkül ontja magából petéit és ivadékait? Az elmúlás az, mely közelebb került a kor emberéhez, a Halál, aki árnyékként követve riogatja, kinek lopakodó lépteit állandóan hallja maga mögött, s fagyos leheletét a tarkóján érzi, a Kaszás, aki fogatlan fehér állkapcsával és üres fekete szemgödrével az arcába mered? Vagy a sors, az őrült és alattomos sors az, mely felszegi medúzafejét a modern fatalista előtt? Vagy a túlélésért folyó harc konkrét látványa, az idő előregördülő óriásszerelvénye és a milliónyi agyontaposott emberféreg? Vagy talán az univerzum saját beteg esszenciája volna, amit túlfinomult érzékenységével a modern ember magában felfedezni vél?

   A személyben, kinek az életéből alább megosztok egy epizódot, a létszorongás mindazt felemésztette, amin keresztül csakis az ember képes összefonódni az élettel. Mintha egy spóra bújt volna meg az apa magjában és az anya petesejtjében, mely a megtermékenyítés után már az embrióban sarjadni kezdett és később szétterjedt a sejtszöveten keresztül, s olyannyira beléivódott, hogy finom fonalaival behálózta működésének minden egyes rezdülését, minden észlelését, minden érzeményét, minden hangulatát, minden szándékát és erőfeszítését. Gyerekkora lázálomszerű, gyötrődő tépelődés volt, fiatalságában görcsösen és tehetetlenül kapott a jelen után, egész lényével kívánta élvezni, belefészkelve magát békésen megpihenni, mint egy madár, vagy gondtalanul lubickolni benne mint hal a vízben, de az mindig szétmorzsolódott ujjai között, olyan volt mint a medúza, ami elébb még rózsásan ragyogott a mélyben, de most már csak egy nyálkás massza a kezünkben; mivel mindig úgy tűnt számára, mintha megfeledkezett volna valamiről, amit el kell végeznie, de sehogy sem emlékszik, mi lehet az, gyötörje bár magát, míg kiveri a hideg veríték, mintha valami várt volna rá, nem tudta mi, nem tudta hol, de valami ott lebegett kint az életben, a jövőben, valami, ami katasztrófaként sújtja majd, és ez a szinte kínzó előérzet sebként égett a lelkében. Mint pislákoló parázs lüktetett benne, sosem szabadult tőle, egy pillanat töredékéig sem, mert még nem is vált tudatos szorongássá, már súlyosan, reszketve bújt meg tudatalattijának mélyén, mint egy ideges rosszkedv. Bármennyire is akart elveszni a munkában vagy az élvezetekben, bármennyire koncentrált egész lényével az agy vagy az érzékek rezdüléseire, mégis, talán pont abban a pillanatban, mikor a felfokozott gondolatok összefutottak egyetlen metszőfényű csúcsban, mintha elérték volna a gyújtópontot, vagy mintha az anyag áthevítve, megformálásra készen feküdt volna már az agy műhelyében, akár a legintimebb aktusainak közepén is, egyszerre feléledt benne a szorongás és megbénította, s hirtelen üresnek, hidegnek, gyengének érezte magát, nagyjából ahhoz hasonlatosan, mint mikor a láncot feszülésig tekerik a kerékre, de az egyszeriben visszafelé kezd forogni és a lánc meglazul. Éjszakánként arra ébredt, hogy a lelke görcsbe rándul, és ő nyögött a szorongás súlya alatt, hallucinációi felvillantak, majd hangtalanul kialudtak, mint villámok a közelgő vihar előtt, olyan volt mintha ez az egész néma sötétség körülötte egyetlen nyüzsgő massza volna, és mintha a létezés szelleme ülne fejpárnájánál, suttogva, halkan nevetgélve, mint egy tébolyult. Mikor épp egy vidám társaságban üldögélt, egy beszélgetés közepén, melyben teljes figyelmével elmerült, megesett, hogy felütötte fejét a szorongás, és olyan érzés töltötte el, mintha valahol messze valami hívná, siettetné, valami baljóslatú, amivel számolnia kell és kiderítenie, mi is az. Elharapódzott a lelkében, mint a rákfene, megakasztotta és abnormálissá tette érzelmi mechanizmusait, így aztán rettegett a boldogságtól, ami szédülésig hevítette agyát s lecsupaszította idegeit, majd kisvártatva a fonákját mutatta, a szorongást, mely mindig kínzó érzést hagyott maga után, miközben ő fájdalmas gyengédséggel úgy szorította magához a bánatot és balsikereit, mint nőstényállat a beteg kölykeit. Belecsöpögtette mérgét a mindennapi élet bagatelljeibe éppúgy, mint sorsának nagy fordulópontjaiba, beleette magát a szerelemébe, mint ahogy minden másba, és ez az, amiről itt most beszélni fogok.

   Úgy hitte, már eljutott odáig, hogy kritikusan fölül tudjon emelkedni valamennyi gyengéjén a másik nem iránt, és időben vissza tud vonulni, hisz igen korán belekóstolt az életbe, s már harminc felé közeledett, mikor egyik nyaralása alkalmával, egy kis eldugott smålandi fürdőhelyen fiatal nő keresztezte útját, csak hogy még egyszer megtanítsa neki, hogy Ámor isten útjai kifürkészhetetlenek, s hogy még egyszer felélessze halottaiból, a fényre, az életbe kicsalogassa ezt az egész, fájdalmakban dúskáló érzelmi zsongást, amit igazi szenvedélynek hívunk.

   Egy pszichológiai jelenséggel összhangban, mely bár furcsa és megmagyarázatlan, mégis elég általánosnak tekinthető, a nő, akivel a vágy oly szorosan összefűzte, mind belsőleg, mind külsőleg szöges ellentéte volt. Ő maga, karcsú alkatával, keskeny arcával, pedánsan ápolt öltözékével egy finom, szász porcelánból készült figurára emlékeztetett, míg a nő abba a bizonyos tömény erőt és elfojtott szenvedélyt sugárzó típusba tartozott, olyan idomokkal, melyek csaknem az acél kemény ruganyosságával bírtak, egyszerre voltak teltek és feszesek, egy nemes fővel az erős nyakon, mely különös finomsággal megformálva ült a kissé felhúzott vállak között, melyek szinte robosztus jelleget kölcsönöztek kebleinek. Fénytelen fekete haja oldalt volt elválasztva egy, a nőkre oly jellemző alacsony, szépmívű homlok fölött, az arc alsó része különösen erőteljes, a felsőajkat finom pihék árnyékolták, és végül, egy pár sötétszürke, nem túl nagy szem, melyek opálos izzása intenzív nemi életre utalt, csakúgy, mint a rá jellemző érzéki lassúság járásában és mozdulataiban, szavaiban és pillantásában. Nem telt persze sok időbe, mire a férfi, szakavatott szemével és kifinomult gondolkodásával felfogta, hogy a másik mindent lát, ami benne végbemegy, s hogy a maga részéről kedveli őt, és már most, a kapcsolat eme korai stádiumában, mielőtt még egyetlen szó, pillantás vagy bátorító kézszorítás jelt adhatott volna az érzés kölcsönösségéről, az általános kedélyállapota mögött meghúzódó félelem és kedvetlenség érzésével, ami ilyen alkalmakkor előtört és átcikázott egész lényén, és ami a meleg fényhez, a hirtelen kitisztuló éghez hasonlított, minden újabb alkalommal megállapította, hogy ők ketten, férfi és nő, közelebb kerültek egymáshoz, mint egy pillanattal korábban voltak.
   Egy forró napon a fürdővendégek közül vagy tízen szokásos délelőtti sétájukra indultak a legnagyobb kánikulában. Elhagyták az erdő szélén húzódó kerítést, letértek a főcsapásról és cél nélkül őgyelegtek, keresztül-kasul a fenyvesen, párosával vagy kisebb csapatokra szakadva. A férfi és a nő kissé lemaradt a többiektől, mint mindig, ösztönösen, mintha kimondatlan egyezség lett volna közöttük, hogy magukban lehessenek, és elkerüljék, hogy valaki a hátuk mögött leskelődjön. Rövidesen mindenki szétszéledt, ők pedig magukra maradva sétáltak a fák között tekergő ösvényen. Minden oldalról körülvette őket a végtelen erdő, mint egy hatalmas kunyhó, alacsony mennyezettel és fojtogató levegővel, a fatörzsek vaskos oszloppillérekként tartották ezt az óriástetőt, melyen keresztül beszökött a játszi napfény, foltokat és csíkokat vetve a fák barna kérgére és a földet borító tűlevelek puha, sűrű szőnyegére. Sokáig mentek, forrongó, zaklatott érzésekbe merülve anélkül, hogy csak egy szót is váltottak volna, míg végül, mintegy önkéntelenül megálltak egy hangával benőtt kerek tisztás szélén, egy kis domb tetején, mely úgy emelkedett ott a napfényben úszva az erdő sötétjének közepén, mint egy kopasz fejtető; csend honolt körülöttük és egyedül voltak ők ketten; ezt érezték is: mintha a világon minden kihalt volna, és nem maradt volna más ember, csak ők, egy férfi és egy nő, mint Ádám és Éva a paradicsomban; a csend, a forróság és a hanga száraz, édeskés illata vastag takaróként borult rájuk, még szorosabban egymáshoz vonva őket; a civilizációs beidegződések komplikált gépezete szédítő sebességgel pörgött, mint egy propeller a levegőben, míg az őslét egyszerű készüléke súlyosan zihálva munkálkodott a mélyben, ahonnan valami felkúszott bennük, valami forró sóvárgás, az állat mohó nemi éhsége, a hímé és a nőstényé, őseinké, akik az erdők mélyén párosodtak. Nem is vette észre, hogy átölelte a nőt, hogy szenvedélyes odaadással a nevét suttogta, csak miután már megtette, és egy feszes, telt női test simult a testéhez, egy arc az arcához, egy száj a szájához, s egy opálosan izzó szempárt látott maga előtt; csupán egyetlen másodpercnyi szédület kellett volna még, egyetlen fokkal erősebben lobogó hév, egyetlen apró rezdülés a hullám remegő csúcsán, hogy a földre vetve magukat állatias vadsággal kielégítsék egymást. Valami azonban egyszerre szétoszlatta az agyára települt ködöt és meghátrálásra késztette, majd miután később elgondolkozott, mi is lehetett ez, és analizálta lelkiállapotát abban a döntő pillanatban és visszaútjukon, miközben szorosan összebújva mentek s a nő néma elragadtatással pillantott rá, és minduntalan megállt, hogy karját a nyaka köré fonja, remegő, nedves ajkait felkínálja, úgy találta, legbelül az állapot szíve, magja nem más, mint a félelem – mitől? Mindentől és semmitől, a hangtól, amely közvetlen közelről, kimérten, figyelmeztetőleg a nevén szólítja, a létszorongástól.

   Hasonlóképp történt később is, mikor újra együtt voltak a többiekkel: a kéj időnként hirtelen belényilallt s finom borzongás járta át, ahogy ott ült némán hallgatva fecsegésüket, s tudta, a birtokában van valaminek, amit ők nem is sejtettek, és amit egyikük sem birtokolt, egyedül volt közöttük ezzel a nagy, titkos boldogsággal; de vidám gondtalanságuk láttán valami mégis rágta belülről, a kedvtelenség érzése, a kínzó tudata annak, hogy ő nem szabad ember, örökre meg van kötve, mindig egy meghatározott módon kell cselekednie, nem tehet másképp, ha úgy akarná sem; s gyakran, ha elkapta a nő ujjongással vagy álmodozással teli pillantását, feléledt lelkében a harag, s fájdalommal töltötte el, amit a nő szemében látott, ez az őszinte meggyőződés, hogy az élete visszavonhatatlanul összefonódott az övével, – ott ült, s természetesnek vette, nem létezett számára más eshetőség, minthogy ő is így érez, – s erre a férfi úgy húzta össze magát védelmet adó szorongásában, mint egy ijedt sündisznó. Esténként, a bűvös, hideg holdfényben hűs nyugalommá szelídült ez a kínos hangulat, de mikor aztán éjszaka igazán magára maradt, minden visszaütött, váratlanul, hevesen, hogy szinte földre rogyott jeges rémületében ez alatt a tomboló szorongás alatt, mely vergődött benne – mint mikor az ember egy sötét éjjelen szobájában fel s alá járkál gondolataiba merülve, és ahogy megfordul, az ablaküveg mögül egy idegen arc mered rá.

   Minden egyes elmúló nappal kínzóbbá vált ez a szorongató érzés, kiváltképp az eljegyzés bejelentése után és az esküvő napjának kitűzésekor. Mindkét alkalommal óriási hullámmá dagadt benne, mely bár megtört s visszahúzódott, de ott maradt lelkében ez a viharos kavargás, s újra felcsapott egyre magasabban, mindig mikor menyasszonyával vagy mással találkozva szembesült valamivel – legyen az egy jelentőségteljes pillantás, egy apró utalás, kíváncsian fürkésző szemek, a kelengye egy újabb darabja, bármilyen bagatell – ami szorosabbra húzta a csomót, közelebb vonta hozzá a végső, felbonthatatlan kötelék rémképét. Szerelmének veleje apránként felemésztődött; nem maradt számára más, csak a fixa idea, hogy hozzá van láncolva a nőhöz és hogy katasztrófa közeleg, ezért ki kell szabadulnia; azokban a pillanatokban pedig, mikor már szorongani sem volt ereje, és meggyötört lelke összeroppant, úgy tűnt számára, hogy mindenen kívül áll, mintha ez az egész valami olyan dolog lenne, ami nem is őt érinti, amivel neki semmi dolga; s annak a tudata, hogy a bomlasztó mechanizmusok ily módon saját maguktól is végbemennének, enyhet hozott lelke számára, mely már csak egyetlen merő seb volt, amit láthatatlan karmok tépdestek.

   A nyár a végéhez közeledett és eljött az utolsó este, amit együtt tölthettek, ültek a veranda előtti padon, a szobából zongoraszó hallatszott, lent a föld kicsiny sötét félköre húzódott, míg fent az égbolt hatalmas fényes boltíve feszült, a vörös telihold kormos korongja kibukkant az erdő fölött, s a tájat megülte ez a súlyos csend, ami olyan, mint az emberi lélek legmélyén megbúvó névtelen fájdalom. A zene elhallgatott és pár másodpercre süket csend támadt, s e csendben ott lüktetett a kín; a nő hirtelen a férfira vetette magát, karjait nyaka köré fonta, miközben a vágytól, az odaadástól, a fájdalomtól előtört belőle a zokogás, mely vad volt, szenvedélyes és követelőző, mint a nőstényállat sivítása az erdőben, az őslét eme öntudatlan megnyilvánulásában.
Ebben a pillanatban érezte, hogy átjárja őt a létezés egész feloldatlan, titokzatos fájdalma, és ez, mint leküzdhetetlen részvét áramlott a nő felé, de akkor, a következő másodpercben egyetlen óriási körképként tárult elé az élet és a világ, nőttön - nőve, gigantikus méreteket öltve, látta az erdők fölé magasodó hegyek gránitcsúcsait, az óceánok felé robogó folyók hatalmas víztömegét, a hangyabolyként nyüzsgő világvárosokat, saját magát kereste, de nem lelte sehol; mire a látomás egy szempillantás alatt megváltozott, s egy szakadék mélyén tajtékzó vízörvény lett, amibe nekik ketten együtt kell beleesniük, hogy átjussanak a másik oldalra, és egyszerre a háta mögött termett a lopakodó fantom, s ő tudta, azért bukkant fel, hogy közéjük álljon, s figyelmeztetőleg, rekedt suttogással nevén szólítsa; mire ő elengedte a nőt, elhúzódott, s összecsuklott tompán, ernyedten, erőtlenül.

   – Mi lelt téged?

   – Ó, csak az, hogy ez az utolsó este.

Kis idő múlva visszaküldte a gyűrűt s az ajándékokat, tudatva a nővel, hogy bizonyos okokból, amiket ő sosem tudna megérteni, véget kell vetnie kapcsolatuknak, s hogy bocsánatáért esedezik. Válaszul visszakapta gyűrűjét és jegyajándékait, egyetlen sor nélkül.

 

Murányi Eszter fordítása