Maya naplója
(regényrészlet)
A Chilében töltött első napomon térképpel a kezemben sétálgattam Santiagóban, nyomasztó, száraz meleg volt, és vártam, mikor szállhatok fel a délre tartó autóbuszra. Modern város, nincs benne semmi egzotikus vagy festői, nincsenek népviseletbe öltözött indiánok, sem rikító színű városnegyedek a gyarmatosítók korából, amilyet a nagyszüleimmel Guatemalában vagy Mexikóban láttam. Siklóval felmentem egy hegycsúcsra, ez minden turistának kötelező, onnan felmérhettem, mekkora is ez a város, amely mintha sehol sem akarna véget érni, akárcsak a mindent beterítő szmog. Estefelé fölszálltam egy dél felé, Chiloéra tartó sárgabarackszínű autóbuszra.
A zötykölődés, a motorzúgás és a többi utas horkolása közben hiába próbáltam elaludni, de én sosem tudtam könnyen elaludni, most meg pláne nem, amikor még a vénámban éreztem a rossz élet hatását. Hajnalban egy zöld, dombos, tehenekkel tarkított idilli tájon álltunk meg, hogy egy vendéglőben elmehessünk vécére és megigyunk egy kávét, aztán többórás utazás következett egy nagyobb megállóhelyig, ahol kinyújtóztathattuk elgémberedett tagjainkat, és fehér köpenybe bújt asszonyoktól sajtos és halas táskát vásárolhattunk. A Chacao-szoroson való átkeléshez a busz felhajtott egy kompra: fél órát hajókáztunk csendben a csillogó tengeren. A többi utassal együtt, akik hozzám hasonlóan hosszú órák óta gubbasztottak az ülőhelyükön, kiszálltam a buszból, hogy kihajoljak a fedélzeti korláton. Nem törődtünk a metsző széllel, bámultuk az égbolton zsebkendőként feltűnő fecskerajokat, a tonhalakat, a kikötőig a hajót táncolva kísérő fehér hasú delfineket.
A busz a Nagy Szigeten lévő Ancudban, a szigetcsoport második legjelentősebb városában tett le. Ott át kellett szállnom egy másik buszra, az vitt abba a faluba, ahol Manuel Arias várt, de felfedeztem, hogy nincs meg a pénztárcám. Nini figyelmeztetett a chilei zsebmetszőkre és káprázatos ügyességükre: kedvesen ellopják még a lelkedet is. Szerencsére Pipo fényképét és az útlevelemet nem vitték el, mert a hátizsákom másik zsebében volt. Ott álltam egyedül, egy árva fitying nélkül, egy idegen országban, de az elmúlt év rémes kalandjai arra legalább megtanítottak, hogy ne essek kétségbe holmi apró kellemetlenség miatt.
A téren lévő egyik aprócska népművészeti boltban, ahol chilota szőtteseket árultak, három asszony ült körben, beszélgettek és szőttek, arra gondoltam, ha hasonlítanak Ninire, akkor kisegítenek; a chilei nők segítenek minden bajbajutotton, főleg, ha külföldi az illető. Hibás spanyolommal elmagyaráztam nekik a gondomat, mire rögtön letették a szövőpálcájukat és odahúztak nekem egy széket, megkínáltak narancsos üdítővel, közben pedig egymás szájából véve a szót az esetemet taglalták. Egy mobilról többször telefonáltak, s megszervezték az utazásomat az egyik unokaöccsükkel, aki éppen arrafelé megy, mint én; néhány órán belül elvisz, és nem okoz neki nehézséget, hogy némi kitérővel eljuttasson a célba.
Amíg várakoztam, megnéztem a falut és a chilota templomok múzeumát, ezeket az épületeket háromszáz évvel ezelőtt a jezsuiták tervezték és deszkánként építették fel a chiloták, akik a fa és a hajóépítés mesterei. Az építményeket ügyes csapos illesztéssel, egyetlen szeg nélkül állítják fel, a boltíves tetők pedig fordított csónakok. A múzeumból kijövet találkoztam a kutyával. Középtermetű, sánta, szürkés színű, sprőd bundájú, ronda farkú állat volt, de a viselkedéséért pedigrét érdemelt volna. Odaadtam neki a hátizsákomban őrzött sajtos-halas táskát, sárga fogaival finoman elvette, letette a földre, rám nézett, és tekintetével azt mondta, hogy nem kenyérre, hanem társaságra vágyik. Susan, a mostohaanyám kutyakiképző volt, megtanított rá, hogy addig ne érjek hozzá egy állathoz, amíg az nem közeledik felém, az a jele, hogy biztonságban érzi magát, de ezzel a kutyával megszegtük a szabályt és az első pillanattól fogva jól kijöttünk egymással. Együtt sétáltunk tovább, és a megbeszélt időre visszamentem a szövő asszonyokhoz. A kutya a bolton kívül maradt, illedelmesen csak az egyik mancsát tette rá a küszöbre.
Az unokaöcs a jelzetthez képest késett egy órát, a furgonja a tetőig meg volt tömve, és vele volt a felesége meg egy csecsemő. Köszönetet mondtam a jótevőimnek, akik még a mobiljukat is kölcsönadták, hogy felhívhassam Manuel Ariast, elbúcsúztam a kutyától, de neki más tervei voltak velem: farkával a földet söpörve leült a lábamhoz és úgy vigyorgott, mint egy hiéna; kitüntetett a figyelmével, úgyhogy szerencsésnek kellett éreznem magam. Taktikát váltottam.
– Shoo! Shoo! Fucking dog – kiáltottam rá angolul.
Meg se moccant, mialatt az unokaöcs szánakozva figyelte a jelenetet.
– Ne aggódjon, kisasszony, Fákint is magunkkal visszük – bökte ki végül.
És így kapott új nevet ez a hamuszürke állat, előző életében talán Hercegnek hívták. Nagy nehezen bepréselődtünk a dugig megrakott járműbe, és egy óra múlva megérkeztünk abba a faluba, ahol találkoznom kellett a nagymamám barátjával. A templomhoz beszéltük meg a randevút, a tengerrel szemközt.
A falut a spanyolok alapították 1567-ben, és a szigetcsoport egyik legrégibb települése volt, kétezer lakossal, arról persze fogalmam sem volt, hol bujkálnak, mert több tyúkot és birkát láttam, mint embert. Sokat vártam Manuelre egy kékre és fehérre festett templom lépcsőjén ücsörögve, Fákinnal a lábamnál, kicsit távolabbról négy gyerkőc bámult, némán, komoly képpel. Házigazdámról csak annyit tudtam, hogy a nagymamám barátja, és a hatvanas évek óta nem látták egymást, de olykor-olykor felvették a kapcsolatot egymással, kezdetben levélben, mint az őskorban, később e-mailben.
Végre felbukkant Manuel Arias, és Nini telefonon adott leírása alapján megismert. Vajon mit mondott neki? Hogy egy szivárványszínűre festett hajú obeliszk vagyok, karikával az orrában? Kezet nyújtott és egy röpke pillantással végigmért, szemrevételezte lerágott körmeimen a kék lakkmaradványt, a kopott farmeremet és a rózsaszín spray-vel befújt bakancsomat, amire az üdvhadsereg boltjában tettem szert, amikor hajléktalan voltam.
– Manuel Arias vagyok – mutatkozott be angolul.
– Jó napot. Köröz az FBI, az Interpol és egy Las Vegas-i bűnbanda – daráltam el egy szuszra a félreértések elkerülése végett.
– Rendben – mondta.
– Nem öltem meg senkit, és azt hiszem, nem strapálják magukat, hogy itt a világ végén keressenek.
– Köszönöm.
– Bocs, nem akartam megbántani a hazádat. Tulajdonképpen szép itt, sok a zöld, sok a víz, de pokoli messze van.
– Mihez képest?
– Kaliforniához, a civilizációhoz, a világ többi részéhez. Nini nem említette, hogy itt hideg van.
– Nyár van – adta tudtomra.
– Nahát! Januárban nyár?!
– Ez a déli félteke – tette hozzá kimérten.
Ez rossz jel, gondoltam, ennek a pasasnak nincsen humorérzéke. Meghívott egy teára, közben azt a teherautót vártuk, amelyik egy hűtőszekrényt szállított neki és már vagy három órája meg kellett volna jönnie. Bementünk a megadást jelző zászlóra emlékeztető, botra tűzött fehér ronggyal megjelölt házba, ott árulták a friss kenyeret. Négy viaszosvászon abroszos asztal állt bent, négy különböző szék, egy pult, egy kályha, azon sistergett egy kormos teáskanna. Egy kövér asszonyság – a nevetése szinte megfertőzte az embert – üdvözölte és arcon csókolta Manuel Ariast, engem némi bizalmatlansággal méregetett, mielőtt rászánta magát, hogy megpusziljon.
– Amerikai? – kérdezte Manuelt.
– Nem látszik? – felelte amaz.
– És mi történt a fejével? – tette hozzá a nő és a csiricsáré hajamra mutatott.
– Így születtem – jegyeztem meg pikírten.
– Ó, a kis gringó tud keresztény nyelven! – ujjongott elégedetten a nő. – Foglaljanak helyet, máris hozom a teácskát.
Azzal karon ragadott és ellentmondást nem tűrve leültetett az egyik székre, Manuel pedig közben azt magyarázta, hogy Chilében gringónak hívják a szőke, angolul beszélő idegent, de ha a kicsinyítő képzős alakját használják, az kedveskedést jelent.
A regény magyarul a Geopen Könyvkiadó gondozásában jelenik meg.
