• Soós Brigitta

megkülönböztetni a valóságokat

 

minden nap levetsz egy réteg ártatlanságot
ablakodnak csapódó sárga fénynél a hús
a zsír a váladék egyre igazibb
minden nap más szagú
a belopódzó konyhagőz

 

ízeltlábú haldokol a sarokban
felkerül egy regény a polcra
leesik egy darab vakolat
tiszta az ágynemű
már nincs ott aki rajta feküdt
megint beragad a távirányító gombja

 

jó lenne egy érintetlen szigeten megtörténni
kinő utánad az erdő és a disznófejet
többé senki se látja

 

 

lenti fények

 

és lepisiled a tüzet. inkább már csak parázs, puffog
és füstöl. nekem a parázs tatabányát idézi éjszaka,
a szédítőről néztem, az m1-es zúgott alattam. sokáig
ültem ott; szereted, ahogy mesélek, mintha ott lennél,

 

kiállnál a sziklára, elfordulnék, amíg a dolgod végzed.
belebámulnék a sötétbe. valami motozna a fák között.
nem messze a szelim-barlang tátongana, kifordított
vénusz-szobor, fent, a lyukon át kilátnánk
az égre, talán a tejút is meglenne,

 

de lépcső csak a városba vezet, állott vizeletszagba,
füstbe. panelházak rogyadoznak, izzó ágak csapódnak
az aszfaltba, recseg, roskad az egész halom. elszabadul
a pánik, válladra kapsz, átlépsz rajtam, én rajtad, tömeg
rajtunk, még mondanánk valami frappánsat, ha tudnánk.
idős hölgy üvölt, a macska bent maradt. tűzfal dől
kaszáspókra. anyuka rángat gyereket, a kis rohadék
unottan néz, már látta a tévében, pislákoló tűzmaradék

 

és kuss.
fogok egy gallyat és megpiszkálom. régóta ülünk itt.
szeretem, ahogy mesélsz. belebámulsz a sötétbe.
valami motoz a fák között. menjünk be,
csöpög az eső

 

törékeny

 

szobámat pókokkal osztom meg, bár te hálóznál be.
kár, hogy az apám nem engedi, hogy itt aludj,
bérelünk egy lakást a belvárosban, megeszed
a maradék rántottámat, reggeli után megkívánlak,
tehetnél az asztalra, a melleim közé suttogod,

 

most nem lehet. szürcsölünk és füstölünk a gangon,
egy részünk mindig elvágyik, és ez jobban zavar,
mint a morzsás konyharuha, a közepén nyomott tubus,
a porcelán a járólapon. a megállóban jut idő csókra,
a másik irányba megyek, és arra gondolok, mennyi
búcsúzást lát egy buszsofőr. a híd közepén ér az eső,
az állam alatt folyik össze két folyó, megtelnek vízzel
az utcák, látom épülni a lebontott városfalakat,
a duna-bástyáról zuhanó halott katonák arca csattan

 

a térkövön. randizunk a bécsi kapu téren, a mozi helyén
várlak, innen nem látszik az attika mögött a galambszar.
mire megérkezel, középkori várrá kövesedem, elmész
mellettem, mert bennem élsz, repedésben nyíló
pipacsra lépsz, kiserken cserepes kézfejemen