Archívum
ico impressum ico archiv  ico search ico user

 Támogatók: gyoremblema l  nka little

 

Az Újhold-kutatás újabb állomása

 

(Buda Attila ‒ Nemeskéri Luca ‒ Pataky Adrienn szerk.: „…mi szépség volt s csoda”. Az Újhold folyóirat köre. Tanulmányok és szövegközlések. Ráció Kiadó, Budapest, 2015)

 

 

mi szepseg volt s csoda ujholdA „…mi szépség volt s csoda” című kötet egy nagyobb vállalkozás az Újhold-kutatás gyümölcseként az MTA-ELTE Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport Kultúraalkotó médiumok, gyakorlatok és technikák című projektjének köszönhetően jelenhetett meg. Az Újhold szerzőit érintő eddig kiadatlan vagy éppen filológiai még hiányosan vagy alig feldolgozott dokumentumokhoz kutatását és publikálását lehetővé tette továbbá, hogy a Kerek Vera (Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes hagyatékának örököse) tulajdonában lévő kéziratok nagy része 2010-ben a Petőfi Irodalmi Múzeumba kerültek. Az örökös azt a feltételt hagyta, hogy az anyagokat Buda Attila dolgozza fel. Buda azonban némileg ellentmondva a szigorú kitételnek, nem egyedül látott a munkához, hanem pályájuk elején álló fiatal irodalomtörténészeket vont be az egyrészt az életműveket értelmező, másrészt a filológiai-textológiai és szövegkiadásokat is megvalósító munkába. A nagyszabású összefogás eredményeként az Újhold-kutatásban eddig tizenheten vettek részt. 2014‒2016 között pedig három tanulmánykötet is megjelenik a Ráció Kiadó gondozásában, amelyek közül jelen kötet a középső. (Táguló körök. Tanulmányok, dokumentumok az Újholdról és utókorától [2014]; „...mi szépség volt s csoda”. Az Újhold folyóirat köre – tanulmányok és szövegközlések [2015]; Leírás és értekezés. Újholdas szerzők a hagyománnyá válás közben [2016].

Az Újhold-kutatás reprezentatív záróeseménye a 2016. szeptember 29‒30-án megrendezendő Nemes Nagy Ágnes-konferencia lesz, amelyet Buda irányításával a projekt résztvevői közreműködésével szerveznek a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

A kötet nagyjából két, nagyjából egyforma terjedelmű részből áll: ez első részt az Újhold körébe tartozó írókról szóló tanulmányok foglalják el, a második részben pedig Nemes Nagy Ágnes az eddig két ízben korábban már kiadott, ám az eredeti kéziratokkal ezúttal tüzetesen összevetett és részletes tárgyi jegyzetekkel ellátott 1977-es brüsszeli és 1979-es amerikai (úti)naplói kerültek.

A Nyugat irodalmi eszményeit zászlóshajójára tűző, csupán hét számot megélt Újhold folyóirat 1946‒48 között jelent meg, a háborút túlélő fiatal írógeneráció publikációs fórumaként. Az orgánum a Nyugat hagyományát kívánta folytatni, amelyhez nemcsak a minőség elve, a művészeten kívüli szempontoknak soha alá nem rendelhető szigorú szakmabeli igényesség és az ezzel összefüggő erkölcsi tartás kapcsolta őket, hanem a háborús dezillúzió tapasztalata is. (Lásd Hernádi Mária: Az Újhold folyóirat és évkönyv története. In: Táguló körök. Tanulmányok, dokumentumok az Újholdról és utókorától, Ráció, Budapest, 2014, 12.)

Később azonban az újholdas jelző a szakirodalomban metaforikussá vált: egy írói generációval, a Nyugat negyedik generációjával is megfeleltetik, illetve egy olyan művészi nívó védjegyeként is emlegetik, a Nyugat poétikai és esztétikai értékekeit képes volt továbbvinni. Ugyanakkor a kötetből az is kiderül, hogy az Újhold szerzőgárdája sokszor esetleges és véletlen szempontok alapján állt össze. Állandóan forgott 5-6 szerző a neve, de sok más név is bekerülhetett más-más nemzedékek és ideológiák képviselőiből is, hiszen a szereplés, hiszen ami 1948 előtt megszólalási lehetőségként adott volt, az a politikai helyzet megváltozása után már „élet-halálra” ment. (Erről lásd Nemes Nagy Ágnes, idézi Nemeskéri Luca: „Egy meghiúsult folyóiratterv” – A Magyar Orfeusz. In: „...mi szépség volt s csoda.”, 14.)

Nemeskéri Luca, a kötet szerkesztője, egy az Újholdhoz részben kapcsolódó, de végül megjelenésre sajnos nem kerülő folyóirattal, a Magyar Orfeusszal foglalkozik. Különösen izgalmas Nemeskéri Luca feltételezése, mely szerint a Kenyeres által említett poétikatörténeti metaforához „némileg közelebb áll” a Magyar Orfeusz, mint egykor az Újhold, lévén az Újhold egy heterogén fórum volt, így tehát nehéz, sőt lehetetlen a teljes korpuszon babitsi esztétikai elveket számon kérni. Az 1957-ben indulni tervezett Magyar Orfeusz tervezett szerzőgárdának az Újholdhoz való viszonyulása részleges volt, a folyóirat tehát a kommunista időszakban peremre szorult írókat, illetve fiatal szerzőket fogta volna össze volna, az eredetileg több mint hetven szerzős Újhold köréből csak Kolozsvári Grandpierre Emil, Jánosy István, Kálnoky László, Komlós Aladár, Lakatos István, Lengyel Balázs, Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Rába György, Szabó Magda, Vajda Endre és Vidor Miklós kerültek volna be a lap írói közé. Nemeskéri Luca azt feltételezi, hogy a Magyar Orfeusz az Újholdnál egyrészt egy tudatosabb, fókuszáltabb irodalmi kezdeményezés másrészt egy nagyívűbb, nagyobb példányszámú vállalkozás lett volna. A szerkesztők (Lengyel, Pilinszky, Weöres) különösen nagy hangsúlyt fektettek volna 20. századi világirodalmi tájékozódásra is.

Lénárt Tamás Előtt, között, után című írásában Nemes Nagy Ágnes Balaton című versének értelmezését nyújtja az olvasóknak. A tömör, feszes elemzés a vers iterációs eljárásainak ismertetésével kezdődik, felhívva a figyelmet a versszakok motívumainak „képszerű” halmozódásos ismétlésére, s rámutatva Nemes Nagy Ágnes költészetének egyik vonására, melyben a szerző szerint a kép nem retorikai vagy szimbólumszerű alakzat, hanem „egy mediális forma, amely szinkronizálja a látvány és befogadó viszonyát.” (Lénárt, 19. A kerek, álló zárójelben lévő oldalszámok a „…mi szépség volt s csoda” című kötetre vonatkoznak.)

A Nemes Nagy-művekben a lírai én és a látvány kapcsolatát pedig a később költői programmá váló „köz(öt)tiség” (mint ahogyan azt a Napforduló-kötet nyitóversében olvassuk) folyamatos feszültségét éri ér, például a látvány szuggerációjában és elidenegenítésében, melyet például a pontos, mély leírások és az absztrakt képi motívumok, együttes jelenlétével. Lénárt kijelentése szerint a vers képei, melyek nyelvi-retorikai elemek mediatizálásából jönnek létre, temporális struktúrákat fejeznek ki. Ezeknek a struktúrának nincs világos lineáris narratív szerkezete, inkább az idősíkok egyesítéséről van szó, melyben a képek „villámszerűen” (Blitzhalf – Walter Benjamin) villannak fel, („a volt a Mosttal áll össze”) feltárva folyamatos megragadhatatlanságukat, elillanásukat – Nemes Nagy kifejezésével élve folyékonyságukat.” (Lénárt, 21.) Lénárt Nemes Nagy Ágnes esszéjét (A költői kép) is idézi, melyben a költői látványalkotást egy olyan metaforizációs folyamatként észleli, melyen metafora születésekor egy a fényképezésre emlékeztető jelenség figyelhető meg ‒ a „képi-érzékletes” és a „nyelvi-értelmi” fénykép-síkok egy pillanatban egymásra vetítődnek, s ez a „a rögzített folyékonyság csodája.” (Lénárt, 21.)

Pataky Adrienn, aki a modern és kortárs magyar szonett műfajtörténetének és esztétikájának kutatója, s a kötet szerkesztője is, Nemes Nagy Ágnes és a szonett kapcsolatának szentelt egy hosszabb tanulmányt. Tanulmányából megtudhatjuk, hogy habár Nemes Nagy egyáltalán nem volt gyakori szonettíró, de fordítóként, vagy akár a költői mesterségről gondolkodó esszéistaként egyaránt foglalkozott ezzel a versformával. Nemes Nagy költészetében illetve az újholdas lírában is, elhalványul a vallomástevő szubjektum szerepe és előtérbe kerülnek a vers metapoétikai, önreflexív jegyei: a versszövegek megalkotottságának és nyelv által határolt voltának kérdései illetve általában a versben és általában a nyelvben is: a kimondhatóság kérdése válik fontossá. A tanulmány legérdekesebb részében az életműben sajnos valóban csekély számú szonett részletes elemzésékor Pataky rámutat a Nemes Nagy-i költészet egyik fő jellegzetességére: a természeti képek antropomorfizálására. Az említett verseknél különösképpen a testi vágy kerül szinekdochikus antropológiai illetve botanikai kontextusba. Az érzékszervek által közvetített tapasztalatokat is sorra veszi a tanulmány, például a szem vagy a kéz szerepét. A Virág (virág, levél, bimbó, csíra) című versben a növény részeit az emberi testrészekkel (váll, kéz, derék, száj, szem) felelteti meg a költő. „A fény-foltból, csírából, bimbóból folyton kibomló sötét virágok lesznek, s ezek minden testrészből áramlanak […] már nem csak epifánikus feltűnésről, hanem folytonos áramlásról van szó.” (Pataky, 37.) Élvezetesek továbbá a tanulmány motívumelemző részei, képet kapunk például a rózsa, rózsafa vagy éppen a szomjmetafora specifikus jelentésrétegeiről is a Nemes Nagy-lírában.

Lengyel Valéria a Között című vers – Nemes Nagy-i költészet egy kulcsversének is tartott főmű – újabb olvasatát prezentálja. A tanulmány nagyobbrészt Schein Gábor megállapításaival lép párbeszédbe, aki a vers szimbólummá váló tárgyairól azt állítja, hogy azok saját maguk, (neveik) és a meg nem nevezhető helyén egyszerre állnak. A versben szereplő létszférák viszonyait a tükrözés és a visszatérés fogalmaival ragadhatjuk meg: a nem kimondható kimondásával, s az ég katakretikus újraalkotása valósul meg, ám Scheintől eltérően Lengyel szerint nem egy nyelv által teremtett szubjektum szavaiként. (Lengyel, 57.) A vers legelső mondata is az égre utal, a „levegő nagy ruhaujjait” mutatja fel, majd az utolsó sor visszatér az éghez: „Az ég s az ég között.” A vers működési mechanizmusainak feltárásában végül a vers írásképének vizuális hatására, a sorok illetve a versszakok közötti tér, azaz a versképben, a szöveg konkrét anyagiságára irányítja a figyelmet, mely érzékelhetővé teszi az ég és a föld, az éjszaka és a nappal, illetve a különböző érzetek, mint például különösen a hőmérséklet, a hideg-meleg, bizonyos fizikai tulajdonságok, látványok közötti feszültségeket: mind a költői képek oppozícióival, mind például a szófaji váltásokkal, például az igék intenzívebb használatával. A költemény nehezebben kibontható koherenciájú szemantikai jelzései, gyakori jelentésszóródások egy hermetikus versnyelvet hoznak létre – s ez Nemes Nagy poétikájának egyik fő jellegzetessége ‒ asszociatív olvasatokat kínálva. (Lengyel, 61.) A vers teleologikus szerkesztésű, s az önmagát többnyire tükrözéssel újraalkotó, saját másához visszatérő eget jeleníti meg. Nemes Nagy poétikája Schein Gábor megfogalmazásában, mintha képes volna megszüntetni a dolgok megnevezéséből adódó kettősségeket: a dolog és név kettősségét. (Lengyel idézi Scheint, 62.) Ha elfogadjuk azt a Schein-féle interpretációt, hogy a vers a ’két ég’egységét állítja helyre, vagyis a „közöttiség” megszűntetését végzi el, akkor a vers utolsó sorában Lengyel szerint már csak vers önnön materialitásában, azaz a verssorok, a szavak közötti szóközökben és betűkben illetve a felolvasás temporális jegyeiben megnyilatkozó elválasztottság, közöttiség marad meg (Lengyel, 63.).

Hernádi Mária Pataky Adriennhez hasonlóan a műfajiság felől közelít a Nemes Nagy-lírához. A költőnő életművében négy nagyobb kompozíciós sémát különít el: a dalszerű, a példázatos, a dramatikus illetve a szonátaformát. A példázatos verstípus is két nagyobb kategóriába rendezhető, a szentenciaszerű illetve az allegorikus típusba. A példázatvers Hernádi értelmezésében az elvont fogalmak, gondolati tartalmak (mint felejtés, bűn, szenvedés, feltámadás, megvilágosodás) versszervező hasonlattal való, definitív megragadását, megvilágítását jelenti. A rövidebb típust képviselő szentenciaszerű példázatversek inkább enigmatikusak megfejtésre váró csattanóval zárulnak. Az allegorikus típusban egy hosszabb gondolatsoron át kibomló képi komponens lesz meghatározó. A fogalmak, belső lelki folyamatok, állapotok, egzisztenciális létélmények elbeszélésének egy külső képi jelölője lesz, amely a gondolati, fogalmi jegyeket lassan elrejti, magába szívja, így a szöveg beszédmódja hermetikussá válik. Az elemzés részletesen megmutatja mindkét példázatvers-típus formai és tartalmi jellegzetességeit, feltárva a Nemes Nagy-költészet belső képvilágát, mint például a ló- angyal-, madár-, szobormetaforikát.

Z. Urbán Péter, a könyvsorozatban többször is foglalkozik az Újhold másik jeles képviselőjének, Lakatos Istvánnak a műveivel. A költő 1970-ben az ÉS-ben publikálta a Száz arcod című versciklust, mely az életmű talán egyik legjobb darabja, s a keletkezéstörténetére vonatkozó anyagok is számosak. A tanulmány a vers már-már close reading-jét is megvalósítja, de mellékletként közli a szöveg létrejöttére vonatkozó levélformájú írói napló szövegét is. Az emlékképek rögzítése és a rájuk való emlékezés a versben a mozilámpa, a filmvetítés képeit hívja elő, mely a befogadó passzivitását, az emlékezést irányítani nem tudó kiszolgáltatottságát is érzékelteti. A szöveg gyakran tematizálja saját irodalmiságát, és annak a célnak a leleplezését, hogy szerelmét, a megszólott múzsától független szinten az irodalomban őrizze meg. Lakatos gondolatai olykor párhuzamot mutatnak Nemes Nagy Ágneséivel, például az ihletről mondottakban, mely érzeteket erősít, s a tárgyakat önmaguk ideája felé közelíti, megmutatva tökéletesebb, tipikusabb arcukat: „mi sötét volt, sötétebb, / fénylőbb lesz, ami fénylett” olvassuk az elemzett versben, (egyébként a kötet címe is ebből a versből származik) majd a Nemes Nagy-esszében: „Az édes édesebb, a keserű, keserűbb.” Az ihlet pillanatában az immár átlényegült kedves fiktív képe, arca a tudatban pergő film homályából egy igazibbnál igazibb arc versbe zárt, látomásszerű változatává válik.

Gagyi Mikós Ottlik Géza Iskola a határon című regényének forgatókönyv-tervének és a filmkészítés kudarcának történetét írta meg. A kudarc szó talán túlzás is, hiszen alighanem az Iskola a megfilmesíthetetlen művek közé tartozik. (Igaz, hogy például még az író életében 1985-ben, a Hajnali háztetők című kisregényről Dömölky János rendezésében készült filmes adaptáció.) Ottlik sokáig határozottan ellenezte a megfilmesítést habár művészi és a politikai körök egyaránt bombázták terveikkel. (Jancsó Miklós, Ádám Ottó, Fábri Zoltán is terveket dédelgettek, de maga Aczél György kifejezetten is ragaszkodott a film elkészüléséhez). Ottlik ellenérzése a megfilmesítéssel kapcsolatban többrétegű volt: politikai, de főképp esztétikai megfontolások. Olyan regénynek tartotta az Iskolát, amelyet nem lehet szó szerint leképezni anélkül, hogy a szöveg utalásai, jelentésrétegei ne sikkadnának el. Végül az író Gothár Péterrel mégis kivételt tett, és a Nemeskürty István vezette MAFILM-mel szerződést kötött. A két évig készülő, rendkívül részletgazdag szöveget a kőszegi alreáliskola termeiről, növendékeiről, Ottlikról készült fényképekkel gazdagították s összeállítói arra törekedtek, hogy több nézőpontból is megrendezhető legyen. Gagyi elemzésében részletesen bemutatja a regény és a szkript közötti különbségeket, s a forgatókönyv azon törekvéseit, hogy a filmkockák az emlékezet működését imitálják, de rámutat, hogy a múlt, jelen, jövő sűrű szövedékének, vagy a gyakori nézőpontváltásoknak, vagy az emlékezés ívének megszakítottsága végül mégis elsikkadt, s erről forgatókönyvben írói megjegyzések is tanúskodnak: „Közbe kell szendvicselni egy vagy két más szálat és témát.” (136.) Összességében tehát Gagyi feltételezése alapján az Iskola megfilmesítése, sűrű szövésű jelentéssíkjainak adaptálhatatlansága miatt hiúsulhatott meg.

Végül pedig Urbanik Tímea Mészöly Miklós prózájának magyar poétikatörténeti jelentőségét, paradigmaváltó jellegzetességeit mutatja be, a recepció elemzésének segítségével. Az Újhold a prózaírói a hitelesség illúzióját főképp az atmoszférában, az ábrázolás mikéntjében teremtik meg, méghozzá Béládi Miklós szerint a hagyományos ok-okozatiság felbontásával, a korhangulat elemeivel felruházott lélekállapot illetve emberi döntéshelyzetek sokszor jelképszerű, atmoszférikus mozaikdarabjaiban. A Film illetve azt Átalakulások egyszerre jelentik a Mészöly-próza illetve a magyar irodalomtörténet egymással egybeeső fordulatát, mely utat tört, az ún. valóságtükröző próza konvencióival szemben, az önmagát alkotó, „önreferenciális szövegirodalom” alternatívája (Kulcsár Szabó Ernő) és a posztmodernség szemléletformái felé. Ez az állomás Mészöly életművében „az ontológiai létezés és az ábrázolás megkísértése” volt, „ahonnan már nincs visszaút.” (143.) A fordulat jelentőségének és lefolyásának irányaival kapcsolatban megoszlanak a vélemények, ám Mészöly „zsilip” illetve „kánontörő” szerepét azonban a szakirodalom minden képviselője elismeri.

A szövegközléseken túl a szerkesztőknek arra is volt gondjuk, hogy képanyag gazdagítsa a könyvet. Mint például Nemes Nagy Ágnest és Lakatos Istvánt ábrázoló portrék; vagy Nemes Nagy iowai íróprogramon való részvételt igazoló oklevele; vers- illetve naplókéziratok, de még a költőnő nyelvgyakorló füzetének egyik lapja is bekerült a válogatásba. A kötet centrumába egyértelműen Nemes Nagy Ágnes került, hiszen a tanulmányok zöme az ő életművével foglalkozik. A könyvet változatos a módszertani és tematikai szempontok jellemzik: már-már szoros olvasatú szövegközlés, verselemzés, vagy tematikus, műfajtörténeti szempontú megközelítések, vagy meghiúsult irodalmi, művészeti vállalkozások dokumentumainak elemző bemutatása egyaránt bekerülhettek a kötetbe.