Archívum
ico impressum ico archiv  ico search ico user

 Támogatók: gyoremblema l  nka little

 

Utazás a határban

 

((Makai Máté: Koriolán dala. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2016)

 

 

makaimate koriolan dalaBevett fordulat azzal kezdeni egy kritikát, hogy nehéz helyzetben van jelen kritika írója. Ezt a nehézséget most nem is feltétlenül a recenzált könyv szerzőjével való barátságom okozza, hanem sokkal inkább az, hogy a kezdetektől olvasója vagyok Makai Máté szövegeinek, vagyis már jóval azelőtt ismertem írásait, hogy a Koriolán dala megjelent volna. Olyanokat is, amelyek soha nem láttak napvilágot, de amelyekről sokat beszéltünk, illetve olyanokat is, amelyek végül a kötetbe nem kerültek be, azonban megjelentek máshol. Vagyis jelen kritika kockázatát az adja, hogy az általam ismert szövegvilág jócskán túlmutat a könyv határain – megelőlegezve ezzel saját benyomásaimat is, melyek szerint érdekes módon éppen ez, a határhelyzetek, határpozíciók tematizálása (s ezek felfejtése) lesz Makai Máté kötetének egyik fő csomópontja.

Mielőtt erre rátérnék, érdemes figyelmet szentelni a novellák elbeszélőjének/elbeszélőinek/szereplőinek. Ezek az elbeszélők nagyon is hasonlítanak egymásra, tulajdonképpen nem is feltétlenül kell több narrátorról beszélni, hanem inkább egyről, vagy egy elbeszélő különböző – eltérő időben és térben létező – variánsairól, ami már egyértelműen a novellaciklus felé mutató gesztus a könyvben. Makai elbeszélőjének és/vagy (fő)szereplőinek egyik legfontosabb jellemzője, hogy megfigyelnek. Ritkán részesei aktívan a cselekményeknek, a történéseknek, vagy minden csak megtörténik velük, vagy szemlélőként vesznek részt az eseményekben. Folytonosan reflektálnak önmagukra és másokra, vagyis olyan, mintha kizárólag egy kívülálló, értelmező pozíciójában tudnának csak mozogni. Ettől egyébként ők maguk is szenvednek, érzik a körülöttük lévő világ (legyen az drog, sport, zene) vonzását, minden hatással van rájuk, dönteni azonban nem vagy csak nagyon ritkán tudnak.

A Tapló című novellában Tamást kiválasztják élsportolónak, illetve bekerül az élsportolókat előállító rendszer előszobájába. A szereplőt azonban nem saját motivációja mozgatja, hanem csupán a megfelelési kényszer, véglegesítése miatt szorong: „Tamásnak kétségi támadtak. Képes lesz ő ennek a kiválóságnak megfelelni? Jónak tud-e majd látszani? El tudja-e hitetni, hogy ő egy tehetség, a KEEAK igazi sztárja, és nem pusztán az eredményei beszélnek helyette, általános megjelenése, karizmája, kisugárzása helyett? Legszívesebben felállt volna, hogy hazamenjen videojátékozni.” (83.) Bukását végül némileg kiszámítható módon önmaga okozza, megfelelési szándéka kényszeressé válik, a sporttársának próbál jó színben feltűnni, miközben nem veszi észre, hogy a közeg, amiben mozog, éppen hogy nem az emberi kapcsolatokon áll vagy bukik. A Makai által felvázolt világok (szinte mindegyik szövegre igaz ez) ugyanis az emberi tényezőt rendre kiiktatják, olyan hatalmi rendszerként működnek, amelyben az egyén csupán egy jól kiszámítható tényező, és akit szabadon lehet használni vagy megsemmisíteni. Ez a rendszer pedig elérhetővé és könnyen hozzáférhetővé tesz bármilyen kábítószert. A novellákban persze mindegyik fiktív névvel szerepel (ismeretlen növényi oldat, autovízió stb.), működésmódjuk kerül előtérbe, nem az lesz fontos, hogy mik is pontosan. A működésmód pedig teljes mértékben általánosítható, a függőség mindenkinél ugyanazt hozza magával – önmaga felszámolását és látásmódjának radikális átalakulását: „– Apa – kezdi Bernárd –, annyit láttatok csak, amennyit az ital látni engedett, nem többet. – Hát pedig én hiszem – vág vissza az öreg –, hogy jól láttuk, meg vagyok róla győződve, hogy csak dolgozni kell és minden a helyére kerül, nem kell gondolkodni, a gondolatok fognak elpusztítani téged – fejezi be végül.” (A ciprusi kísérlet, 45.) Az ismeretlen/megnevezetlen szert használó fiú és a „masszív alkoholista” apa párbeszédéből látszólag aztán a fiú kerül ki nyertesen, de hiába önti ki este a drogot, hogy másnap már nem fogja használni, hiába bújik este oda a barátnőjéhez (aki szintén szerhasználó), végül mégis egy tömegparanoia kellős közepén találja magát, másokat és önmagát is megsemmisíti –történik pedig mindez a Rendszer tudtával. Egyik szerhasználatot tematizáló novella sem válik didaktikussá, Makai Máténak nyilvánvalóan nem szándéka a moralizálás vagy valamiféle összeesküvés-elmélet gyártása a téma kapcsán, a szövegek sokkal inkább ennek a jelenségnek a miértjeire, okozataira és működési mechanizmusaira kérdeznek rá.

Az egyik kulcsszó a mechanizmus a Koriolán dalában, mert miközben minden kiszámíthatónak tűnik (még a szerhasználat vagy a művészet is), valójában a kiszámíthatatlanság és az abszolút automatizáltság közötti határmezsgyét is képesek megmutatni a novellák – és ez mindenképpen a kötet erőssége. Amennyiben ez a határpontot átlépik, abból mindig pusztulás következik. Ami ritkán következik be (például a már idézett A ciprusi kísérletben), általában a szövegek csak felvillantják ennek lehetőségét, és az utolsó pillanat előtt fejeződik be a novella. Ez éppenséggel időnként kicsit kiszámíthatóvá is teszi a történetek menetét, például a kötetkezdő Csapda ennek jó példája, hiszen az olvasó nagyjából a szöveg felétől már sejti, hogy a végén a mesterlövész válik a célszeméllyé: „– Én vagyok az – mondja döbbenten, elhaló hangon, majd egy hatalmas lökést érez a mellkasán, éppen ott, ahol az imént még egy vörös pontot látott. A háttérben az óra elüti a nyolcat.” (12.) Ennek pozitív ellenpéldája az Aurél a vászon előtt című szöveg, amelyben az elbeszélő értelmezését követhetjük nyomon barátja alkotói attitűdjéről, aki soha nem fejezi be egyik művét sem, viszont annál többet beszél a művészetről. A narrátor értetlensége végül egy megvilágosodásszerű pillanatban oldódik fel, amikor is rádöbben, hogy Aurél barátjának egyetlen befejezett műalkotása az öngyilkossága lesz. Az előbb említett novellával ellentétben a felismerés pillanata felfüggesztődik, és egy jövőbeli elképzelt leírással zárul a történet, melyből nem derül ki, hogy a rádöbbenés és az öngyilkosság, a művészetet beteljesítő pillanat egybeesett-e: „Aztán be a liftbe, fel a negyedikre, hogy végigcsörtessek a folyosón, kopogjak, rázzam a rácsot, aztán türelmetlenségemben, mert Aurél nem nyit azonnal ajtót, csöngessek is, s mikor végül megkönyörül rajtam, lihegve és bal kezemmel az ajtófélfának támaszkodva kinyögjem: – Mesélj! – és közben zihálok. [...] Aurél pedig mosolyog, kitárja az ajtót, és annyit mond, még mindig széles vigyorral az arcán, hogy »mesélek«.” (80.)

Vagyis, visszatérve ismételten a narrátor(ok)ra, főszereplőkre, nem csupán az lesz az egyik igen fontos jellemzőjük, hogy nem vagy csak néha lépik át közegük határait, hanem az is, hogy a határ-át-nem-lépései tulajdonképpen tekinthetők saját megfigyelő, kívülálló pozíciójuk kivetüléseinek is. A víziók egyszerre jelennek meg belső és külső képekként, egyszerre képződnek meg a technicista világokban mesterségesen, és jelennek meg a szereplők tudatkivetüléseiként – pontosabban fogalmazva az ezek közötti határok számolódnak fel. Ahogy azt Urbán Bálint, a fülszöveg írója is megjegyzi, a „teremtő paranoia birodalma ez, ahol az ógörög maxima szerint minden mindennel összefügg, minden mindennel kapcsolatban áll.”

Érdemes még röviden kitérni arra a már részben említett művészet-felfogásra, amely Makainál rendre előtérbe kerül. A novellák szereplőinek történeteiben meghatározó szerep jut az alkotóművészet több ágának: film, irodalom, zene, képzőművészet. A határok itt is egybemosódnak: nem lehet szétválasztani a műalkotásokat a szereplők életétől, több ízben az életet teszik valamilyen formában művészetté. Ennek a felfogásnak azonban semmi köze nincsen bármiféle metafizikához, vagy akár az irodalom romantikus felfogásához – noha ez a fajta nosztalgikus odafordulás több ízben megfigyelhető. Ez a jelenlétre koncentráló művészet-felfogás az Országúton című novellában csúcsosodik ki, és ez a rövid idézet mindegyik szövegre vonatkoztatható: „– Hát, ennyi, ilyen az egész. Az utazás. Hogy várom a titkot, aztán csak annyi a vége, hogy ott vagyok és kész, semmi titok és varázslat. De mit mondjak még?” (116.)

Összességében izgalmas kezdésnek tekinthető Makai Máté első kötete. Az értelmező és sodródó pozíciók egymásba folynak, vagyis mindig megtapasztalható egy olyan bizonytalansági tényező, amely a szó legklasszikusabb értelmében izgalmassá teszi a novellákat. Olyan szövegvilággal találkozhat az olvasó, amelyben éppen annyira lehet elmerülni, mint távolságot tartani, határon belül maradni, és túllépni minden határon – ez tekinthető véleményem szerint a Makai-próza legérdekesebb jellegzetességének, és talán ez az az irány, amely a későbbiekben is folytatható lesz.