Archívum
ico impressum ico archiv  ico search ico user

 Támogatók: gyoremblema l  nka little

A nő, aki legyőzte Don Juant

(részletek)

6. A csábító álruhája

Sara mélyeket lélegzett a reggeli tengeri levegőből, amikor felszállt a 9.58-as buszra. Még egy óra, mire odaér, ha szerencséje van, mert szombaton kicsi a forgalom. A nagy változásra gondolt, amit az élete az utóbbi hónapokban hozott számára. Ha nem volna szenvedélyes olvasó, nem élte volna túl, hogy negyvenöt éves korára ennyi időt elvesztegetett. Foglalkozása: semmi. Trófea-asszony.

Pedig hányan irigyelték az életét. Akik a fodrásznál lapozgatják a magazinokat, úgy képzelik, hogy mindazok a betanult mosolyok valódiak, hogy a luxuslakások, amelyeket egyébként sokszor hitelből fizetnek, felmelegítik majd az üres, látszatra épülő életet. Amikor még csekkel fizettek a mai bankkártyák helyett, a Marquês de Pombalon, az Éva Szalonban volt egy vitrin a fedezetlen csekkeknek. Amikor Lisszabonban járt, és egy újabb bál miatt a szépségszalont is útba kellett ejtenie, hangzatos vezetéknevekről tudta meg, hogy a hitelek mocsarában vergődnek. Az unalom, annak az egyhangúsága, hogy nem kell tennie semmit, vagy mindig ugyanazt kell tennie, főleg télen –fitneszterem, fodrász, vásárlás, délutáni séta egyik vagy másik barátnőjével, egyedül elköltött ebédek, a doktor úr nem tud jönni, mondta a cseléd szenvtelen mosollyal. Még csak nem is maga fáradt azzal, hogy szóljon a feleségének, de amikor hazaért, körbelengte az olcsó vagy drága parfüm szaga, és fürkésző szemeivel nézett a feleségére:

– Van ott egy csúnya ránc, korrigálni kell.

Csend volt a válasz.

– Nem hagyhatom, hogy rossz hírét keltse a Klinikának. A feleségem a fő cégér, nem lehet öreges arca.

Mondta ezt ő nekem, a húsz évvel idősebb, akinek a lánya lehetnék. A megalázási technika napról napra finomodott, gondosan adagolva, addig, amíg már nem tudom megkülönböztetni az általa rám akasztott személyt attól, aki valójában vagyok. Felségsértés lenne smink nélkül mutatkozni előtte. Ezek voltak a még kibírható évek. Aztán… aztán sokkal rosszabb jött.

A busz átkelt a hídon, a nő a folyó feletti pára felé nézett, ami lassanként szállt fel a Prazeres temető mentén, ami, lévén a neve Örömöket jelent, olyannyira nem illik egy temetőhöz. Becsukta a szemét, és megpróbálta elterelni a gondolatait a halálról. Mindezek ellenére, az élete bizonytalansága dacára, még ha egyelőre nem is volt biztos célja, most könnyebbnek érezte magát így, szappannal mosott arccal, szegény ruhában, egy idegen házával foglalkozva. Ez több mint amennyit azzal a házzal törődött, amit az övének neveztek. Nem, senki nem értette meg. Azt az életet kellene élni, amit ő élt, hogy látszódjon a különbség. Hogy érezhető legyen a különbség.

Lágyan megnyomta a csengőt. Senki nem felelt. Kivárta a jólnevelt két percet, amit Gencé Grófnő kézikönyvében olvasott, amit a kollégiumban az apácák olvastattak vele, amikor hibázott az etikett valamelyik pontjában. Semmi. Újra megnyomta a csengőt, most egy kicsit határozottabban. Teljes csend.

Lement öt lépcsőfoknyit a régi épületrészben, és meglátta a teljesen lehúzott redőnyöket. Már 11 óra is elmúlt. Várt még egy kicsit, és újra megnyomta a csengőt. A kaputelefonban egy álmos hang szólalt meg: – Ki az?

Megmondta a nevét, és válaszul működésbe lépett az automata ajtónyitó. A lift lassan felemelkedett vele, az ajtóban a házigazda mezítláb, ráterítve egy régi, feslett háziköntös. A fiatal nő megállt, a lába odaszegeződött a padlóhoz. Még nem szokott hozzá, hogy belép másnak a házába úgy, hogy nem látogatóba jön.

– Elnézést, elaludtam…

Valami meggátolta, hogy bemenjen, és továbbra is az ajtóban állt mereven.

– Valószínűleg vissza akar aludni, jobb, ha egy másik nap visszajövök, és már fordult is vissza a lift felé.

– Nem, nem, legyen szíves, bocsásson meg, hogy ilyen készültségben fogadom, pontosabban készületlenül.

A nő a konyhába ment, észrevette a nappali nyitott ajtaját, mögötte pedig egy idegen arcot a kanapén, egy levetett cipőt a nappali közepén. A mosogatóban egymás hegyén-hátán a tányérok, evőeszközök. Poharak egyensúlyoztak egymáson. Már megnyitotta a csapot, csobogott a víz, amikor beszédet hallott a nappaliból. Lábujjhegyen hallgatózott – szokása annak, aki nem hisz a fülének –, és ekkor meglátta a házigazdát, amint egy arcot paskolgat. Egyre hevesebben vert a szíve, ki lehet az, Istenem?

A házigazda visszatért a konyhába.

– Esmeralda, itt alszik nálam egy kollégám, tegnap egy kicsit többet ivott a kelleténél, és már nem találta a hazautat, főzne nekünk egy kávét, kérem?

Éppen a régi gép gombjaival volt elfoglalva, amikor belépett a konyhába az idegen a kanapéról, gyűrött ruhában, abban aludt, szép kis társaság, gondolta.

– Jó reggelt, kislány, micsoda szép látvány rögtön a nap kezdetén!

Jó napot, felelte szárazon a nő, és továbbra is a kávéfőző tanulmányozásával volt elfoglalva. Az idegen készségesen, kedvesen:

– Segítek, ezeknek a régi masinériáknak lelkük van, a kollégám nagyon fukar, már rég vennie kellett volna egy újat.

Csend volt a válasz.

A házigazda újra bejött, működésbe hozta a gépet. Vissza az edényhalomhoz.

A kettő letelepszik a konyhában, hogy kiszürcsöljék a kávéjukat, ő pedig érzi a súlyos tekintetüket a hátán. (Istenem, bárcsak elfuthatnék, micsoda felelőtlenség volt bejönni, de honnan gondolhattam volna, hogy ennek az embernek látogatója van?)

Végül a már üres csészék magukra maradtak a konyhaasztalon. Huh!, gondolta. A Vulcano intelligens bojler, talán a legintelligensebb darab a házban, zúgni kezdett, akkor valaki fürdik, de vajon melyikük? A válasz rögtön meg is érkezett a látogatótól:

– Hogy is hívják a kisasszonyt?

– Esmeralda.

Azért kellett a drágakövet jelentő név, hogy ellentétben álljon a szerény jelenséggel.

– De hadd lássam – és közeledett –, az ön szemei nem is zöldek.

Barátságtalan arcot vágott, és megfordult, hogy kiemeljen egy lábost a konyha másik felén levő halomból. (Nincs jobb dolga ennek az alaknak? Mi köze van ennek a szemem színéhez?)

– A barátom nagyon elismerően szólt magáról, de azt nem mondta, hogy ilyen szép – a legcsábítóbb mosolyát vetette be.

Súlyos csend. (Beszélgetni akarsz? Mást ne is akarj!)

Újabb piruettek közeledés gyanánt a látogatótól. (De az a másik már soha nem akarja abbahagyni a fürdést? Miért kell elviselnem ezt a ragadós alakot?)

– Elnézést, talán zavarom. Ne haragudjon.

A nő hűvös tekintettel nézett rá. Manaças erőltetett mosolya nem szűnt, elnézést, Esmeralda kisasszony.

Csend. A bojler csak nem állt le. Ha legalább az a másik gyorsan végezne a fürdőben… Végre, kijött. A várakozás egy örökkévalóságnak tűnt a számára.

– Luís doktor úr, látogatója van, nem szeretném zavarni a jelenlétemmel.

– Már megy is. Nem harap.

Még mosolyogni is megpróbált a viccen, de amint a mosoly átfutott az arcán, a nő tekintete lehűtötte.

– Nyugodjon meg, Esmeralda, csak megfürdik, és már megy is haza. Szükségem lesz ezekre – és rámutatott egy halom ingre, amelyek a múlt hét óta várakoztak.

Kinyitotta a vasalóállványt, és egyenként kirázta, végigsimította őket az ujjaival. A másik már kijött a fürdőből. A nappali ajtaja nagy robajjal becsukódott. Még kihallatszott néhány elfojtott hang, a látogató mondott valamit, Megteszem!, aztán a házigazda ordította: Ne merészeld! Szó sem lehet róla!

– Szó sem lehet miről? – gondolta a nő, de nem talált választ.

Egyre idegesebben kereste a vasalót. Végül az üvegezett verandán találta meg egy halom műanyag zacskó alatt és egy kosár ruhacsipesz mellett, amiket múlt héten keresett. Ez a lakás egy kupleráj – gondolta, mialatt kibogozta a feltekeredett vasalózsinórt. Látszik, hogy jó sok ideje nem használták. Kinyílik a nappali ajtaja, a nő bizonytalanul kiles az előszobába, és megpillantja a látogatót, aki besiet a konyhába, a házigazda pedig utána. Már mindketten futnak a szűk előszobában, a házigazda rákiabál a látogatóra:

– Tűnj el innen!

A látogató belép a konyhába, tesz egy piruettet, akár egy jégtáncos, gyere csak ide, szépségem, a megdöbbent nő arrébblép, a férfi pedig közeledik, és megragadja a derekát. Megöleli, nem szöksz meg, szépasszony, most én vasallak ki, de ingyen!, a nő sikít: Eresszen el, maga undorító alak! És a férfi: most megmutatom neked…

A házigazda hátulról megragadja a karját: te aljas szemétláda, kifelé veled innen!, és a lány, amint kiszabadul, gyilkos pillantásokat lövell rá, egy gyors mozdulat, most felemeli a vasalódeszkán nyugvó vasalót, és a hegyét a férfi homlokának vágja. A házigazda egy szempillantás alatt elereszti, és megragadja a nő karját. A látogató görnyedten fut ki az előszobába, az ujjával mutogat, ordít: Rohadt kurva, én megölöm ezt a nőszemélyt, én megölöm!

Pánikban, könnyekben úszó arccal bezárkózik a fürdőszobába. Az egész testében harag és gyűlölet. Remeg, mint a nyárfalevél, hallja, hogy nagy robajjal tárgyak esnek a földre, a házigazda ordítása:

– Hogy is van ez, ez az a lassú víz partot mos, te szemét disznó? Kotródj innen, a kurva anyádat!

Az erőszakos Manaças távozás közben gyorsan felocsúdik a rettegésből, hogy elveszítheti a szeme világát, és most vészjóslóan mennydörgi:

– Ezt még megkeserüli! De meg ám!

Fordította: Hargitai Evelin Gabriella

 

hargitai evelin gabriella180