Judith Wright: Városi napkelte; Halva született; Fájdalom
Városi napkelte
(Joyce Wildingnak)
City Sunrise(for Joyce Wilding)
A hajnal láthatatlan kútja
kudarcaink
foltmentes forrásaiból
összegyűjti kutató együttérzésedet,
a füstön keresztül fényed gyásza
szürkén és vádlón sugárzik.
A sarkokból már kisöpörve az éj;
sötét törmelékként, alattomosan
guggol a szemeteskukákban,
mocskos ágyak alatt, szekrényekben –
egy hónaljban lapuló titok,
egy összevont szemöldökű pillantás.
Harmattalan, izzadt éj
kuporog a koromtetők alatt,
a fény felragyogó forrása
tisztára mosni még erőtlen;
a könnyek lerakódnak a szemhéjakon,
akár egy kimerítő álom.
És a fény megkeményedik.
A hajnal áldást hozó ujjai
hegyes tűkké válnak,
és megmérik az arcokat.
Ki néz az égre? Ki látja
saját félelmét a másik arcán?
Senki. Senki nem tud duzzogó
sebétől, mohóságától elszakadni.
S az elnyomottak, akik azt kiáltják,
hogy kegyetlen az ember és a kor,
sose tanulják meg, hogy a beléjük szúró
tűbe mások sebeiből került a méreg.
A hajnal kútjából a nap dicsőséges ujja
részrehajlás nélkül simítja végig
a kormos ablakokat, a vodkásüvegeket,
a szemhéjakra rakódott könnyeket.
Ő felkelt – az éjszaka vereséget szenvedett.
Valaki visszanéz rá; valaki feltétlenül hisz
a pillantásában, elhiszi a régi jó képtelen történetet
az örökké-kutató, örökké-megbocsátó hajnalról.
Halva született
Stillborn
Akik egyszer a saját pulzusukban
és vérükben érezték a kihűlő meleget,
a legszeretettebb gyermek
kétségbeejtő hidegségét,
azok tudják az elmondhatatlant,
a sarkövi anti-isten,
az örök fagy titkát.
Akik egyszer szembekerültek
a fájdalommal, a sötét szülés kínjával,
amely nem ad, csak elvesz,
így kétszeres veszteség a vége –
ők azóta is kezüket nyújtják
a virágzó földről a sírgödörig,
hullámzó ruhájukból a halotti lepel alá.
Élnek, pedig halottnak kellene lenniük,
élnek, akik a saját halálukkal csaltak,
azóta hallom feltörő zokogásukat
a mozdulatlan éji csend közepén:
„Ó, én itt fent járok-kelek,
amíg te fekszel lent a mélyben.”
Az ilyen nők annak szeretetéért
sírnak, aki többé már nem vesz levegőt,
és csak fekszenek az éjszakában
és mellüket a halálnak adják.
Fájdalom
Pain
Senki János hazatérve a háborúból az utcán sétált –
a teste begörbült hatalmas sebe körül, akár egy íj –
de a fejét egyenesen tartotta. Láttam lángoló,
mozdulatlan szemét, akárha tigris vagy csillag sír.
Fájdalom, mi az? Megforgatott kasza a bordák alatt,
puha robbanás a hasban, ami halált jelent,
lódarázs a málnásban, kígyó a virágok között,
jég a szív körül, a tüdő, mely átereszti lélegzeted –
az, ami szerelmet, éhséget, szomjat, gyűlölséget vezet;
a ránk váró csapda, a reményen túli szakadék,
milyen finoman sétálunk fölötte –
a szöges ostor elől nincs az a váll, hol menedék…
Fájdalom, mi az? Ami életben tartja az osztódó amőbát
a savban; fájdalom, ami a zsigereket
bölcsességre kényszeríti: kardokból kerítés,
mely a protoplazmától az emberig vezet.
Fájdalom: a kegyetlenül rádtörő sötétség, és az is, ami
napfényre visz; fájdalom a sikátorokban késelő fekete Nem;
fájdalom, ami csak azt tudja mondani:
Rosszul választottam, innen nincs hová mennem.
Senki János hazatérve a háborúból az utcán sétált,
testét látomások tüze égette szinte a csontig.
Éhség gyötörte, a szikrázó szemű halál -
hogyan őrizzük meg magunkat az utolsó Fájdalom-pontig?
Turczi István fordítása
Bruce Beaver: Levelek kortárs költőkhöz
Levelek kortárs költőkhöz
Letters to Live Poets
IV.levél
Letter IV
A tető fölött tévéantennák, hát persze,
és a felhők. Egész nap hatalmas,
szakadozott, pamacsos felhők
töltik be az eget, de nem gyűrik le
a napot, melyet érzünk és látunk,
ha nem is korongját, de homályos fényét
a hátsó udvar szürkésfehér cementjén,
a harmatos fű zöld ragyogásában.
Felnézve oly nagy madarat láttam,
oly magasan és oly kicsinek, száz
méterekkel fölöttem lebegett és csapdosott
szárnyaival, átszelte a felhők mögé
rejtőző eget, oda tarthatott,
ahol már járt valamikor,
oly biztosan követte az irányt,
mintha radar vezérelné.
A hátsó udvari gyep göröngyein
és a ruhaszárító alatt verebek csipegetnek,
csivitelnek, fürdőznek a napban és a porban
az ágyásokban, csapkodva
bebújnak az apró földhányásokba.
Galambok a kerítésen, seregélyek a szárítón,
a macskák most valahol máshol. Még
nem érkeztek meg a bibicek, akik örökké éhes,
sivalkodó fiókáikkal nagy lépésekben
föl-le masíroznak a füvön,
ahol a barázdabillegető kokettál és vadászik.
A fenyők mögött az égbolt
kékesszürke és ütött-kopott.
A tengerpartot eső, szél
és hullámtörés csapkodja. Múlt héten
végigsétáltunk a parton, miután a nagy dagály
levonult. Végig a part mentén
néhol három méter széles sávról vonult el az ár.
Ekkora moszathalmokat még sohasem láttam:
hosszú, vastag levelek és apró hínárlemezkék,
XII.levél
Letter XII
Napi három pirula depresszió ellen,
és egy vízhajtó ment meg, heti hétszer
illetve háromszor, a sírgödörtől.
Imádkozom, míg beveszem őket, és az adagok között is,
mert ahogy Dylan Thomas mondja:Láttam a pokol kapuit.
Egyszer undorral húzódtam el egy alkoholistától,
és vizenyős szemű hölgyétől – mindenki ismeri
ezt a nemlétező autókat kerülgető típust.
A püffedt képű férfi, kinek hátsó felébe
rúgott a keményebbek által életnek nevezett valami.
A nő, borzalmas veterán baba Pantagruel bölcsődéjéből.
Hagyjuk őket elmenni a békés holocaustba.
A Zsombékos parkban gyűltek össze üvegeik fölött.
Séta közben kerültük őket, mint az aknamezőt,
félve, hogy robbanásaik vérbe borítják a napunkat.
Később annyira megutáltam magam, hogy
irigyeltem őket. Gondolataim tintahalként
keringtek elsüllyedt roncsaik körül.
Felhorkanó alámerülésük elől
a tinta halotti leple alá menekültem.
Bármit is mondok,
elhangzott már korábban is.
Eszembe jutott Swift,
akit úgy elbűvölt az elmebaj. A Callan Park
kormos falain kívül fütyörésztem, hogy
Roland gyerek a sötét toronyhoz ért.
A falakon belül – il miglior fabbro -
mindannyiunk közt a legjobb, öklét véresre rágva,
könnyek nélkül sírt, őrjöngve, mint
a lefejezett csirke a szemétdombon.
Hol vannak az imák őérte és a parkbeli szörnyűségért?
Valaki imádkozott értünk, tudom. Még itt vagyok,
ha csak részben is, próbálok elszigetelten élni.
Vajon csak a kivételesek, a megtört küzdők
dobtak félre, mint használhatatlant? Azt jelenti ez,
hogy válogathatok a pokolban? Vagy diszkrimináció?
Akár egy tüzelő kutya – nem,
önmagam lealacsonyítása kizárva. Az önelégültség is.
Valószínüleg sose felejtem el
a napot, mikor négykézláb másztam,
mint Blake Nabukodonozorja, a sír szagát érezve.
Vagyis egyszerre csak egy napig vesszük számba
énünk állatseregletét; látjuk,
hogy a kétfejű embernek mindenből feleannyi van,
mint a kétszerese; megzabolázzuk a tigrist;
tűző napra tesszük a kígyót; leltározzuk
Maki, Röfi, Morzsi trófeagyűjteményét.
XIX. levél
Letter XIX
Örömmel üdvözlöm a középkor névtelenségét,
a széles körben terjedő,
bőséges és terjengős társalgás éveit,
mikor egész lényünk meglazítja
a harmincas évek korlátait és éles szemű
megfigyelésekkel teli bekezdésekben
bontja ki azt, ami azelőtt egy találó mondat volt.
És a másik lehetőség, az egyszerűen csak unalmas
anekdotázó, aki fölöslegesen beszél; aki se nem fiatal,
se nem öreg, de önmagát ismétli; a pocakos,
felékszerezett dupla tokájú fontoskodó.
Örömmel üdvözlöm őket, és a megfigyelőt is,
aki észrevétlenül húzódik meg
az ifjúság verandájának sarkában,
hálásan,hogy a szőlő savanyú utóíze
elmúlt, s ő már nem részese a belsőnkben növő titoknak,
az évek halálos, visszafojtott lélegzeteinek,
a jeges és égető önvádaknak. Akik alig ismerik
a gyermekkor ősi maszkjait, az anyukákat és apukákat,
a nővérkéket és a doktor bácsikat, a pantomimszerű
rutint, amellyel beletanulunk az életbe
és a korai halálba. Nem, a gyermekkor jól el van téve
egy fiókba valahol a lejárt fizetőeszközök között,
a tudatalattiban. A tizenéves kor drámája az,
ami néha megborzongat még mindig érzékeny
velőmig, a létezés lángjai közé vet és beletaszít
egy vákuumba, ahol kiégett kilenctől-ötig
rémálmok kisértenek alacsony fizetéssel,
a felnőttség és fel-nem-nőttség között,
ahol a magányos hetvenkedő vérfarkasként
lopakodik el a leázott poszterek
elérhetetlen modelljei mellett,
a lángoló lányok mellett, akik csúnyák,
de hajlandók, és a határtalan legvégsőkig,
ahol az egyént teljességgel és ténylegesen
a magány rabszolgaságába hajtják a szomorú király
csontvárában, a kezdetek keserű vége
és a kutató étvágyak kezdete
és a kezdődő férfikor milliárd ítélete
(ami az én esetemben sajnos egy hosszúra nyúlt,
őrült serdülőkor látszata).
Csak most, fejemet kínzó migrénnel
és renyhülő belekkel, amikor szívem úgy teli van töltve,
mint egy doboz kutyaeledel, csak most tarthatok szünetet
a versek és a nektek, alteregoimnak írott levelek között,
és mondhatom ki: béke legyen néhanap veletek,
és bármi áron, míg itt vagyok,
többé (könyörgöm) ne legyetek teljes haragban
magatokkal és a világgal, ahogy szobáról szobára,
lassan elfoglaljátok, mint egy szegényes panziót, az
öregséget.
Turczi István fordításai
Ivan Ahmetyev: Versek 2014
Versek 2014
a Moszkva szálló homlokzata
mint Sztálin idejében
épp olyan
(aszimmetrikus)
* * *
haszontalan a kioktatás:
nekünk nem lehet, nálunk kényszer van
* * *
meg akarom látogatni
és a rendre rászoktatni
* * *
a veszélytelenség technikája
az előrelátás teóriája
* * *
az églakó
kibabrál velünk
* * *
ő óvatos
nem mozdulós
* * *
az élőknek ez fontos dolog
de egy halott fütyöl rá
* * *
éneke nem fülrontó
de untató
* * *
másodrangú polgár
egy harmadrangú korban
* * *
megy az idő gyorsan
az ügyek meg lassan
* * *
ez az író
bármit mond
minden épp aktuális
* * *
tűnj aludni,
zsarnok
* * *
lépés jobbra lépés balra
időzavar
* * *
ne nyugtalankodjatok
minden elenyészik
* * *
mennyi hiányosságot
látunk elfogulatlan szemmel!
de ha élesre állítjuk a szemünk
akkor valójában élni lesz nehéz
* * *
a modernség
félreértése
* * *
bolhának a köntös
legtöbbször lidércnyomás
* * *
ezekből − gyeplőt
azokból viszont −
kötelet fonnak
* * *
az utak jönnek
s hova tűnnek
teszik tovább
a dolgukat
* * *
azt hiszik
ha sötét van
akkor mindent szabad
* * *
olyan volt mint egy angyal
vagy nem
olyan volt mint egy mama
az angyal pedig − én vagyok
* * *
prózában gondolkodom
a részletek
legyenek csak
versben
* * *
nem
nem kell forradalom
ha van
internet
* * *
addig haladjunk
ameddig a ceruzánk elér
* * *
poklok kínja
és mennyek áldása
* * *
széthulló világ
micsoda lágy szavak
* * *
…miféle öregség ez -
mindössze… 23 óra 33 perc
* * *
különösen illetékesek
ott ahol a hadititkaik vannak
* * *
a szovjet ember
egy időre összehúzta magát
görbén nézett
görcsbe rándult
és visszarendeződött
* * *
szeszélyes
érzékeny
sértődékeny gyerek voltam
no de most
* * *
Lángi Péter fordítása