Szálinger Balázs neve szinte bármilyen művészeti kontextusban felmerülhet. Főleg, mióta a Rájátszás csapatából kilépve Szűcs Krisztiánnal koncertezik. Ezen kívül drámát, és még inkább verset ír, és ő az, akibe feltétlenül belebotlik az, aki a Hévíz folyóiratba készül lírai szöveget küldeni. Büszke Petőfi-rajongó, aki hasonlóképpen szereti felfedezni a legcsendesebb magyarországi falvakat és tájakat. A költővel Ferencz Mónika beszélgetett irodalomról, színházról és az alkotói lét legfontosabb kihívásairól.
—Nemrég mutatták be a Köztársaság című drámádat a Trafóban. Milyen érzés volt külső szemmel nézni a darabot?
— Mindig furcsa kívülről látni, amit valamikor monitoron láttam. De azért annyira nem volt új az élmény, már inkább van viszonyom az előadáshoz magához, mint a saját szövegemhez.
— Hogyan állsz neki egy hasonló dráma megírásának? Kosztolányi például, állítása szerint, a Néró, a véres költő megírása előtt nem végzett komolyabb kutatómunkát.
—Hú, hát én nagyon belefolytam. Másfél évig szinte csak antik történelmet olvastam. Elsősorban hogy ne vesszek el a korban - aztán ha már megvan az a klíma, és tudom, mondjuk hány óra a hajóút honnan hova, hol lehet pénzt váltani, hogy kellett szólítani egy katonát stb., stb. - akkor már jöhet a történet. Az elég hamar meg is lett.
—Volt esetleg olyan epizód, amit a felkészülés alatt nagyon izgalmasnak találtál, de végül egyáltalán nem került be a darabba?
— Szerintem beleírtam mindent, amit tudtam erről a történetről. De tény, Marcus Antonius személyében olyan figurát ismertem meg az anyaggyűjtés alatt, aki legalább annyira izgalmas, mint Iulius Caesar. Olyan lendületben voltam és annyira benne voltam a korszakban, hogy simán össze tudtam volna rántani egy darabot róla is, aztán viszont ellustultam, és ebből már valószínűleg semmi se lesz.
— Ha lehet ilyet kérdezni, melyik drámán dolgoztál a legszívesebben és melyik megvalósítása tetszett a legjobban?
— A Becsvölgye a kedvenc darabom, öröm volt írni, öröm volt látni a színpadon jó kezekben. Kicsit szerencsétlen sorsú darab, sajnálnám, ha végleg elaludna. A tiszta méz Horváth Csaba-rendezése a József Attila Színházban, a két Budapest Bábszínházbeli mesedarab és a Horváth Illés-féle zsámbéki Köztársaság állt hozzám a legközelebb.
— A Köztársaság után négy év szünet következett, mielőtt megjelent az új köteted, a 360°, és ez idő alatt főként különböző drámák kapcsán került elő a neved, pedig van egy másik műnem is, amelyben előszeretettel szólalsz meg, és ez a líra. Mi volt ennek a hallgatásnak az oka?
Ha egy műfajt kéne megneveznem mint legfontosabbat, akkor mindenképp a vers lenne az. Vagy felfoghatjuk úgy is, hogy minden, amit csinálok, ennek a leágazása, a színház is. Legutóbb 5 éve jelent meg kötetem, a Köztársaság, és hát abban szerintem minden benne volt, amit addig tudtam. Egy kolosszus, vastag (360 oldalas) kötetről van szó, amiben van egy dráma és egy verses epikai mű is, a versek mellett. Ezek után érthető a pihenő. Zenekarok ilyenkor mindig besztoffal jelentkeznek, ez tényleg afféle határ a pályán. A kötet után bármilyen verssel próbálkoztam, olyan volt, mint amit már írtam előtte. Kapóra jöttek a színházi felkérések, mert mégis csak szinten tartottak technikailag, gondolkodni meg nagyon nem kellett. Aztán kb. az történt, amire számítottam: egyre nyomasztóbb lett, hogy nincs vers, és hogy a legfiatalabbaknak én már szerkesztő bácsi vagyok, nem költő. És akkor egy kis erőltetés után hirtelen elkezdtek jönni a versek.
— Ezek szerint van egy pont, amikor az ember megijed, hogy már inkább szerkesztő, mint költő?
— Hát én megijedtem.
— Valahol meglepő ez a fajta félelem, valahol pedig úgy érzem jellemez is téged az örök "költőség". Egy vagy azok közül az alkotók közül, akik sohasem közelítettek a próza felé, és úgy tudom nincs is benned ilyen szándék, sőt. Hol gyökeredzik benned ez a költészet iránti leküzdhetetlen vágy? Már fiatal korodban tudtad, hogy költő szeretnél majd lenni?
— Bevallom, egyszer egy meghívásos novellapályázatra írtam valamit, meg se merem mondani, hova, de máig szégyellem. Azokkal szemben is, akik felkértek. Hát nem tudom, biztos valami népmesei mélységből jön. Valahonnan onnan, ahol minden költő Sándor névre hallgat, és minden költő királyfi is egyben és csillagszemű juhász. És néha én is gondolkodom, mennyire gyermeki/gyermekes ez, mennyire játszom rá és játszom vele, de szerintem ez van, és most már marad is, és jó is, hogy marad.
— Kicsit kanyarodjunk még vissza a kötethez. Engem kicsit meglepett, hogy ez a fajta természeti, falusi látkép most mutatkozott meg először ilyen koncepcionálisan egy kötetedben, hiszen köztudott, hogy szereted felfedezni a kisebb falvakat, a kevésbé forgalmas helyeket vagy a természetet járni, a madarakat figyelni, ez utóbbi pedig nem feltétlenül egy szokványos hobbi. Az a fajta tájlíra, amit valamikor Petőfi elkezdett valahol kezd elveszni és kuriózummá válni, annak ellenére is, hogy szívesen használnak a friss generációs írók természeti képeket önmaguk kifejezésére. Te, mint akinek fontos egy olyan világ, ahol „minden költő Sándor névre hallgat”, mennyire tartod fontosnak ennek a Petőfi-hagyománynak a megőrzését és továbbadását? Van-e egyáltalán bármi hasonló szándék a versek megírása mögött?
— Petőfi nekem tényleg fontos, de sosem éreztem, hogy ez a fajta érdeklődésem kapcsolatba hozható vele. És ami ijesztő: ha most felidézem ezt meg azt a versét, nem a Tiszát, nem a Kiskunságot, hanem mondjuk A koldús sírját, hát… arra jutok, hogy tényleg sok tekintetben hasonló dolgokat nézhettünk/láthattunk/kereshettünk egy panorámában. Ez tényleg eszembe se jutott eddig. A táj neki történelem, szokások és ember is egyben, egy alaprajz, amin élet folyik. Az is tájvers, hogy a vers végén hazamennek a legények. Ha meg a hagyomány… szerintem a szakmának baromira gyorsan össze kéne ülnie egy tábortűzhöz, hogy Petőfiről beszélgessen, mert fontos évtizedek jönnek. Az az alap, hogy a gimnazistákat nem érdekli Petőfi, mert egyrészt az ikon, a Nemzeti dal szerzője nem érdekes, ha meg mint költőről, irodalmárról, versek szerzőjéről, az irodalmi élet szereplőjéről beszél róla a tankönyv, sajnos 1.0-ás, kétakkordos slágerszerzőt ismernek meg benne. Petőfi humora, az Útirajzok, a személyisége, a vagánysága, a makacssága, az emberszeretete, a játékossága mintha nem is létezne. Van egy költőnk, aki ma is érthető, emellett mint személyiség, mint karrier, mint jelenség a reformkor legfőbb társadalmi programja, a polgárosodás első nagy remekművének is felfogható, és a humorától, a személyiségétől meg néhány ismeretlen versétől simán nyitva maradna a fiatalok szája - de az irodalomoktatásunk megelégszik azzal, hogy március 15. meg hogy Júlia. Egyenesen vele lehetne megszerettetni a versolvasást kilencedikben, és mégis az van, hogy egyetlen rendhagyó magyarórámon se tette fel egy diák se a kezét, hogy szereti. És ha visszaemlékszem bármelyik gimnáziumi tankönyvre, ami a kezemben volt: tényleg, mégis mit szeretne egy mai tizenéves Petőfiben? Azért jön most egy rázós időszak, mert nemsokára kiderül, hogy a nyelv porosodása mennyire árt a költészetének. Nagyon hamar ki kéne találni valamit, mert pont hogy a csodafegyverünket veszítjük el, azt a csodafegyvert, amit sose használtunk okosan.
— Lehet, elegendő lenne az is, ha mindenkit segítenének már iskolában eljutni olyan versekhez, amik elragadtatják, és ebben benne vannak a kortársak is, meg az is, amit te mondasz, hogy jobban vagy máshogy tudjon eljutni egy-egy szerző a fiatalokhoz, megmutatva azt, amilyen valójában és ami miatt tényleg ütősek a szövegei. Mindenképpen fontos szerinted egy ilyen csodafegyver? Látsz még amúgy a régiek közül esetleg mást is annak?
— Fontos, mert a legtöbb ember utoljára középiskolás korában vesz a kezébe verseket. Ekkor lehetne megfogni őket utoljára. Persze, ha ez cél. De világos, hogy nem társadalmi cél. Verseket olvasni a köztudatban csak olyan, mint hogy ne bántsuk egymást, legyünk jólneveltek, meg hogy szeressük a természetet. Pedig ennél több is lehetne - segíthet bizonyos életszakaszokban stb., stb. Ennyire univerzális, mint Petőfi, talán tényleg nincs: rajta keresztül egész váratlan dolgokat be lehet mutatni.
— Zárásként kérlek, mesélj még egy kicsit a Szűcsinger nevű formációról, amit Szűcs Krisztiánnal együtt alapítottatok. Egyre többször futni belétek a Hunnia Bisztróban, és ha jól tudom, már vannak elszánt rajongóitok is.
— Vagy három éve ülünk Krisztiánnal az ekhós szekéren, nekem pedig régi álmom volt, hogy vele dolgozzam. Jobban teljesült a kívánság, mint gondoltam. A műsor kezdi túlnőni egy est kereteit, lassan le kéne csapolni, és lemezre menekíteni. Már egy éve beszélünk róla, hátha egyszer meg is valósul.
A Trafóban műsoron lévő előadás fotóit Albert Kinga készítette
