• Nagy-Horváth Bernadett

 

Ismerős, egyetemes, nagyon magyar

 

(Hidas Judit: Seb. Kalligram Kiadó, Budapest, 2016)

 

 

Sétáljunk az ablakhoz, húzzuk el kicsit a függönyt és kukkantsunk át a szomszédba, vagy a szemben lévő házba, lakásba. Biztosan találunk valami érdekeset, ha mást nem akkor elégedetten konstatáljuk, hogy ezeknek az erkélyen bagózó szomszédoknak semmi dolguk sincsen egész nap. Vagy talán ők is bennünket vizslatnak, hiszen így működünk, előszeretettel ítélkezünk és tipizálunk. Ezt az alapvető emberi tulajdonságot mutatja be Hidas Judit második könyvében, a Seb című regényben.

A szerző első prózakötete, a Hotel Havanna után kitágítja látókörét és a női sorsok mellett a magyarországi társadalmi problémákat veszi górcső alá. A Seb a 2008-as gazdasági válság idején játszódó krízisregény, mely a felső középosztály. a kisvállalkozások és a létminimum alatt élők mindennapjairól szól. A regényben három szál fonódik össze, a jómódú Alex és Emma és a napi megélhetésért küzdő Betti, a család bébiszittere és Gyalu, illetve Ildi és az alkalmi munkás Flóri története. Míg Emma és Alex karaktere, az önmegvalósítás nehézségét mutatja be, addig a többi szereplőnél az alapvető szükségetek étel és biztonságot adó otthon megtartása is komoly nehézségekbe ütközik. Alex étteremtulajdonos, jólszituált vállalkozó, aki nyugalmat és családi békét remél, így találkozik Emmával, aki pedig elszántan keresi az igazit.

 

A belvárosi bárban taposták egymást az emberek, ő is bepréselődött a barátnőivel a tömegbe minden hétvégén. Egymással viháncoltak, miközben kitartóan figyelték a terepet, és rögtön szétváltak, ha összeakadtak valakivel. Másnap ismét összegyűltek, ki-ki elmesélte, mi történt vele. (14.)

 

Az ismerkedés, összeköltözés után a gyermekvárás és az anyaszületés időszaka következik, amikor az újdonsült anyuka együtt sír a csecsemővel. A monotonitásnál és egyedüllétnél már csak egy rosszabb lehet: az anyós a szabályos kockákra vágott meggyes süteményével és remek tanácsaival. De van olyan nő, aki számára az anyaság nem önként vállalt szerep, hanem elvárás, hiszen Flóri szerint a „nőknek akarniuk kell a gyereket.” (84.) „Ildi végül belement, egye fene, ha ennyire akarja, gondolta, de jeges rémület futott át rajta, amikor másodszor is elmaradt a vérzése.” (85.) Viszont a férfi sem maradhat ki a döntésből, ha pedig csak úgy megtörténnek a dolgok, akkor az öröm helyett csak teher lesz a gyermek, így volt ez Gyalu esetében is. „Kitti lassan tizennégy, és nem fogok egész életemben egy rosszul sikerült éjszaka miatt bűnhődni.”(228.)

Tehát az apaság nem csak móka és kacagás. Ha anya nincs otthon, akkor mindig elszabadul a pokol, szörnyű dolgok történnek, egyes családokban ragasztó és vattabáránykák kerülnek a gyapjúszőnyegre, máshol csecsemő a füstös kocsmába. De lehet még ennél is rosszabb, amikor a szülők részegen dőlnek be a gyerek mellé az ágyba, ez pedig éppen úgy előfordulhat Flóriéknál és Emmánál is.

Ezt a helyzetet árnyalja a regresszió a magyar rögvalóságban: ügyeskedés az építőiparban és a vendéglátásban. Gyalu nyolc hónapja nem kap fizetést sógorától, az önrész nélkül vásárolt Corsát viszi a bank, Ildikót pedig kirúgják, amikor a nyugdíjkártyáról érdeklődik. Alex sem kivétel ez alól, ő viszont a másik oldalon áll.

 

Az éttermet sem tudná úgy működtetni, hogy ne számolna utána mindennek, a pénz egyszer csak elfogy, hiába hazudna magának, vagy normális esetben, azt kellene elküldeni, aki nem jól dolgozik […] két napja vette fel, az előzőt elküldte, hogy ne kelljen a bérét kifizetni. (193.

 

Ebben a kilátástalanságban mindenki máshol keresi a megoldást, Flóri munkaadói házát akarja kirámolni, Gyalu pedig gyermekrablást tervez.

A szereplők méregetik, minősítik egymást, a másikban látják meg igazán önmagukat: „Betti lopva nézett Emmára […] látta a frissen festett, élénkpiros körmét, amely olyan sima volt, mintha vizet cseppentettek volna az ujjára. Szeretett volna egyszer ő is ilyen szép manikűrt, de hiába kérte, a sarki kozmetikában nem tudtak ilyet csinálni.” (235.) Az olvasó is gyorsan ítélkezik, Emmát unatkozó, problémagyártó úriasszonyként könyveljük el, egészen addig, amíg meg nem látjuk egy más perspektívából. Így lesz az irigylésre méltó újgazdagból depressziós, elhanyagolt feleség: „Észrevette, hogy a nő mindig sápadt, sokszor, mint az alvajáró, kisírt szemmel botorkál a lakásban, valami nincs rendben vele.” (227.) Van azonban egy olyan réteg, aki nem akarja látni a másik nyomorát, az egész család tud arról, hogy Pisti, Gyalu veje nyolc havi bérrel tartozik a férfinak, mégis úgy ad neki egy kis előleget, mintha hitelezne. A hiba természetesen Gyaluban van, hiszen nincsen spórolt pénze és „tiszta apa” (25.) állapítja meg anya és lánya.

A regény erőssége ez a plasztikus ábrázolás; megértjük a szereplők motivációját és egy kicsit meg is sajnáljuk őket. Bár az első benyomás megmarad, mindez kiegészül egy másik nézőponttal, vagy magyarázattal. Ezt leginkább Flóri alakján keresztül tudjuk bemutatni. Először Alex nézőpontjából látjuk a férfit: „Te, és ez a fekete, ezzel nem lesz gond, nem mintha rasszista lennék.” (39.) Majd a feleség korholását hallgatjuk: „Nem zavar, hogy pusztul melletted a gyerek.” (83.) Látjuk a hódítót, aki az „Amore Miót” (126.) bömböltetve furikázza barátnőjét és az alkalmi munkást, aki a kertben végzi a dolgát, mert nem akar bent koszt csinálni. Az együgyű, kiszolgáltatott ember pedig pillantatok alatt ellenség lesz, amikor Alexék kislánya, Berta molesztálással vádolja. Működnek az előítéletek, és a közös ellenség újra közelebb hozza a házastársakat. Rengeteg érzés kavarog az olvasóban, szörnyülködünk, bíráskodunk, de a főszereplők közül senkit nem tudunk elítélni. Nem így van ez a szülőkkel, akiknek talán egyetlen jó tulajdonsága az, hogy Budapesten, tisztes távolságban élnek, és ritkán verekednek át a városon, hogy láthassák gyermeküket. Erőszakosak, önzők és álszentek. Emma szülei első vidéki vendégeskedésük alkalmával átrendezik a sziklakertet, a terítést és megállás nélkül kritizálják lányukat. Gyalu anyja pedig tudomást sem vesz arról, hogy fiát ő kergette bele a kábítószerüzletbe, hiszen az iskolás kamasz csak így tudta finanszírozni Kati néni szőkített, bodorított haját, új kanapéját, fürdőszobáját.

A regény szerkezete átgondolt, jól felépített, a lineáris történetvezetést flashbackek szakítják meg, melyek többletjelentést, magyarázatot adhatnak az adott szituációra. Egy érzés vagy egy jól eltalált szókapcsolat is elegendő-„erőszakos egy dög” (29.), és felvillan a kép az ifjú Siposról (Emma apjáról) ahogy keményen leckézteti az akkor még pelenkás öcsit, aki futkározás közben összetört egy kínai vázát. Az egyes fejezetek eltérő színvonalúak, jellemzően Emma és Alex történetei nyelvi megvalósításukban és érzelmi hatásukban gyengébbek. A nő hosszúra nyúló önmarcangolását, közhelyekkel teli sopánkodását nehezen viseljük: „minek felkelni, enni, inni, aludni, az egész csupán átvágás, az életet csak túlélni lehet.” (16.) Az első két fejezet el is rémisztheti az olvasót a túlságosan pátoszos, klisékkel teli események miatt. Nagy családi veszekedés, ordítás, apa lelkiismert-furdalása, ajándék kutya a gyereknek, majd néhány év múlva felnőtt férfiként, kutyával telekvásárlás közben visszagondolni erre a perpatvarra. A regényben nem történik társadalmi mélyfúrás, a felszínen maradunk, a helyzetek ismerősek, néha az volt az érzésem, hogy egy jó magyar szappanoperában vagyunk. Tipikusnak mondható férfi‒női konfliktusok, gyerekszületés, elhidegülés, csalás, rettenetes főnökök, hazugságok.

Ezt a leegyszerűsített világot erősítette a regény nyelvezete. A hosszabb leíró részekben metaforákat találunk, melyek stílusukban elütnek környezetüktől. „»Szűkölve ugranak szét, ha közelít feléjük a terepjáró«, állapította meg olyan fölényesen, mint egy várúr, aki ostorral csap szét az őrjöngő alattvalók között.” (7.) Néha egy-egy szó okoz stílustörést: „Utána elhajtott egy közeli bevásárlóközpontba, hogy megvegye az élelmiszereket a következő hétre.” (100.) A párbeszédek pedig néha életidegenek: „Gondolod, nekem mindegy, öt millám van nála.” (94.) A veszekedések, konfliktusok azonban vérmesek és nyelvileg is jól működnek. „Megmondtam, hogy nem fogok többet hóban-fagyban gürizni.”; „Április van ember.” (85.) A párbeszédeket a szokványostól eltérően idézőjelesen jelennek meg, ezzel lendületet, lüktetést adnak a szövegtestnek. És így szinte fel sem tűnik, hogy a mondatvégi írásjelek közül kizárólag a pontot használja a szerző.

Az időnként sablonos fordulatoktól, és nyelvi allűröktől eltekintve átérezhetjük azokat az emberi sorsokat, melyről a történet beszél. Együtt lépünk a játékkockára Emmával és együtt is ordítunk fel, ismerjük Flórit és mindenki olyan óvónőt akart magának, amilyen Betti lett volna. Ismerős, egyetemes, mégis nagyon magyar.

A regény végére érve azt reméljük, hogy a rend helyreáll, Emma és Alex jól bevacsoráznak, nagyokat hallgatnak, jobban szeretnek, eközben Betti vigyáz a házra és Bertára. Flóri a fészerben lopakodva felborítja a szín szerint különválogatott tulipánhagymákat, halálra rémítve ezzel a szintén sötétben ólálkodó Gyalut. A tragédiát sikerül ugyan elhárítani, a virághagymák visszakerülnek valamelyik ládába, de megoldás nem születik, az alapprobléma megmarad. Szép közhellyel élve, csak a szegénység örök.

 

Használati útmutató a gondolkodó felhasználónak

 

(Bán Zsófia: Turul és dínó. Magvető Könyvkiadó, Budpest, 2016)

 

 

Bizonyos könyveknek az a sorsuk, hogy azért jelenjenek meg, hogy a szó szoros értelmében mások szolgálatába álljanak. Valószínűleg ez inspirálta Bán Zsófia 2009-től 2016-ig megjelent írásainak könyv formájában való kiadatását is. Mondhatnánk úgy is, hogy a Turul és dínó című esszékötet hiánypótló, amit használati útmutatóként is definiálhatnánk. Használati útmutató olvasáshoz (az értelmezői olvasáshoz), beszédhez (a múlt, a történelem feldolgozásához, véleménynyilvánításhoz), látáshoz (kiemelni, felnagyítani dolgokat, kényszeríteni valami szignifikáns meglátásához) és nézéshez (amikor a kulturális-politikai szűrőn keresztül történő látás tekintetté válik és identitás meghatározó szerepe is kiemelkedő).

Ezek azok a gócpontok, amelyek köré az egyes szövegek fejezetenként csoportosultak. A kötet a legösszetettebb problémával indít: hogyan lehetséges a nemzeti történelem traumáit feldolgozni – egyáltalában véve szavakba önteni, vagy valamilyen formában megjeleníteni. Merthogy Bán Zsófia szerint ez a legnagyobb probléma, hogy magáról a konkrét eseményről nem beszélünk, nem dolgozzuk fel, hanem pótcselekedetekkel próbáljuk meg kitölteni a hiányukat. Ünnepségeket szervezünk, a populáris kultúra tárgyává tesszük a témát, és imitáljuk a megemlékezést. Így viszont pusztán ideiglenesen összekovácsolódott csoportok bólogatnak együtt nagyokat a nemzeti összetartozás jegyében, hiszen te is magyar vagy, én is magyar vagyok, neked is Trianon a Trianon, akkor vigyük együtt a koszorút és ordítsuk vállvetve, hogy vesszen Trianon! Ezzel a hozzáállással azonban nem lehet a történelmi emlékezetet működtetni. S Bán Zsófia ezen a ponton veszi a fáradságot és kezd bele az elemzésbe. Variálja a nézőpontokat: kulturális, történelmi, társadalmi vagy éppen aktuálpolitikai szűrőt használ attól függően, hogy szépirodalmi művet, filmet, színházi előadást, architekturális emléket vagy tüntetést tanulmányoz-e. A végeredmény minden esetben szembeötlően evidens: valami h i á n y z i k, aminek nekünk, gondolkodó egyéneknek fel kellene tűnnie! Viszont, hogy nekünk, olvasóknak ne legyen hiányérzetünk, és hogy megszüntesse a nem-tudást (82.), Bán több oldalról is elkezdi építeni a megismerést összekötő hidakat (79.). Személyes életnarratívát ötvöz különböző nemzetek történelmi-társadalmi narratíváival, s ezen idővonulatokból világít rá egy-egy kiemelkedően fontos pontra különböző műfaji reflektorokkal. Ámde: miért kell nekünk azon személyes és családi momentumokról olvasnunk, hogy a gyereknek mennyi plüssállata van? Hát kérem azért, mert az itt és a most nagyon sokszor összemosódik az ott és az akkor történéseivel. Bán Zsófia a saját, személyes tapasztalatait, világnézetét, élményeit és érzéseit közvetíti az aktuálpolitikai helyzeten keresztül, például a migránskérdésre reagálva stílusosan a Költözés és búcsúra keresztelt előszóban. A bevezető Berlinben íródik, s ugyanez a fővonulat köszön vissza a demo-kritikákban is, amelyek már Budapesten készülnek az aktív és kritikus (nyomozói? kereső?, 102.) megfigyelői jelenlétnek köszönhetően. Ebből jön létre a keretezés paraaktusa (111.), amikor a magán-valóság összeér a társadalmi valósággal (113.), mint például a családi fényképek esetében Lengyel Péter két művének (Búcsú két szólamban; Cseréptörés) interpretálása közben.

Kiemelt probléma, hogy egyre kevesebbet beszélünk olyan dolgokról, amelyekről igazán kellene. Ebben a könyvben nemcsak azon szerzők kényszerítenek a látásra és nézésre (141.), mint kiemelkedően fontos kulturális tettre, akiket Bán Zsófia megidéz, hanem a kötetszerző maga is poentírozza, hogy melyek az egyéni magyar, s a kollektív emlékezetből aktualizálatlanul maradt történelmi és kulturális pillanatok. Hiszen a feldolgozott múlt abban is segít, hogy eme tapasztalatok immáron átörökíthetőek legyenek. Amíg ez nem történik meg, addig a történelem ciklikusan újraismétli önmagát az elkövetett hibákkal és bűnökkel egyaránt. Ha valamilyen okból kifolyólag gátolt a visszatérés, a visszaemlékezés, akkor folyamatos káoszban és bizonytalanságban fogunk működni, hiányozni fog a rend. (7.) A statikus megőrzés helyett az emlékezetet permanensen generálni kell – tanácsolja a használati útmutató –, hogy a sokféle emlékezetnek és feldolgozásmódnak helyet tudjon adni. (213.) Az esszékben ennélfogva a mindannyiunk személyes életében kísértetiesen meglapuló hiányok tematizálódnak, amelyeket fel kellene hozni a felszínre. (137.) Ennek kontextusában hasonlítja össze például Nádas Péter és Forgács Péter munkáját a szövegben megbúvó és vizuálisan jelentkező hiány kapcsán. Itt már azonban produktívan idéződik meg az ismétlődés: Freud „kísérteties” jelenlétével és Hoffmann „ráláttatásával” az ismeretlen ismerősre próbálja meg kitölteni a hiányt. A kulturális, illetve közösségi traumáról szóló kibeszélés a szépirodalomnak is egyik szignifikáns szegmense.

A kötetet átjáró feldolgozatlan trauma kulturális neurózisként (162.) jelentkezik a film műfajában is Forgács Péter újrahangszerelt A dunai exodus című munkájában. Itt Bán a vizuális és aurális kifejeződés mellett a nyelv problematikájára is felhívja a figyelmet: hogyan lehetne elmondani az elmondhatatlant. A könyvben olyan kérdéseket feszeget, vajon miért okoz nehézséget másod- és harmadgenerációs leszármazottaknak beszélni olyan történelmi eseményekről, melyeket nem éltek át? Nem tudjuk, vagy nem akarjuk ezeket a történéseket meg- és kibeszélni? Képeket vagy szavakat használjunk-e e művelethez? Hogy tegyük láthatóvá a hiányt okozó dolgokat? A test visszavétele című fejezetben Bán Zsófia újfent egyfajta belső, szubjektív nézőponthoz tér vissza a Saul fia elemzésekor, hiszen számos trauma az egyén perspektívájából sincs feldolgozva, nemhogy a külső, történelmi tapasztalat alapján identifikálva és fixálva a kollektív emlékezetbe. A trauma feldolgozhatóságának szempontjából releváns az elhallgatás, az identitáskeresés motívuma, mintegy a hiányt pótolandó. Ezen jelenségek fragmentalizáltsága permanensen lassítja, sőt gátolja a történelmi emlékezet működését. Az utóemlékezet (postmemory; Marianne Hirsch fogalma) alapján az emlékezést minden esetben ki kellene vetíteni, bele kellene helyezkedni és természetesen újra kellene alkotni.

Viszont ma, amikor a média használata csúcsra járatott, elfelejtettünk kommunikálni („Nota bene: a retorika és a vitakultúra oktatását már alapfokon kötelezővé tenném a felsőoktatásig bezárólag, minden szakon.” [222.]), nem jól használjuk a szavakat, ahogy arra a könyv utolsó fejezete is rámutat a demo-kritikákban. Bán Zsófia különböző budapesti tüntetésekre, demonstrációkra járt azzal a céllal, hogy megfigyelje, hogyan használja a kétezres évek eleji polgár, egy közszereplő, egy politikus, egy művészember a szavakat, hogyan szól le a pódiumról az összegyűltekhez. A demonstrációk vizuális oldala is hiányos, hiszen Bán szerint a logók, a zászlók, a prezentált jelszavak sem igazán kifejezőek. És akkor ott van még a manipulatív hatalom által irányított cenzúra esete, amellyel a kritikus értelmiséginek meg kell küzdenie. A korlátozott, valamint kezdetleges kommunikációhasználatot Bán olyan kulturális-társadalmi jelenségekre vezeti vissza, amelyekből generációk táplálkoznak és épülnek ingatag táptalajukra, s hiányosan, szó nélkül hagyva, interpretálás nélkül rögzülnek az emlékezetben. Bán Zsófia ezt a holtpontot próbálja meg elmozdítani: e könyv tehát „hiánypótló”, egy kézzelfogható médium, amely megpróbálja kitölteni a réseket. A kimaradt dolgok helye az arra fogékonyak számára sokszor nyomokban érzékelhető, a hiány néha kirívó, elviselhetetlen módon előtüremkedő, más alkalommal viszont csak akkor kapjuk fel a fejünket, ha valaki direkt módon mutat rá arra, hogy itt ugyan valami igencsak kimaradt. Ezért pozitív, hogy az esszékötetbe a szöveget kísérendő fekete-fehér fényképek is kerültek, hiszen több aspektusból egészítik ki a textust: illusztratív, informatív, dokumentum jelleggel, s így hozva létre olyan privát Bán-albumot, amely arra hivatott a használati-kezelési útmutató szerint, hogy beépüljön a közösség albumába. A képek általános tulajdonsága, hogy nagyon erős emlékgeneráló hatásuk van: a múltat visszatérő kísértetként jelenítik meg. Tehát a kötetnek, mint tárgyi formában megjelenő szellemi örökségnek a befogadása a képek felől szintén a hiányt próbálja meg ellensúlyozni. Ahogy Bán által idézett George Lakoff kognitív nyelvész is állítja: metaforákban, képekben, narratívákban, érzelmekben gondolkodunk. (259.) A fotók az ismerősség mentén hívják elő az együttérzést, az azonosulást, az interszubjektív, nemzedékek közötti kapcsolódás módozatait, melyeknek azt kellene előidézniük, hogy nyitottakká váljunk mások és a múlt történeteire, ugyanis ezáltal válhatunk identitásunkban önazonosakká.

A kötet elolvasása engem is arra sugall, hogy propagandisztikus legyek és mindenkit felszólítsak arra, hogy legyen olyan szíves és olvassa el a használati útmutatókat! Ha ez szükséges ahhoz, hogy a jelen tömegkultúrát fogyasztó emberéből tudatos kultúraértelmezőt és -felhasználót neveljünk, akkor hajrá, fogjuk meg egymás kezét, lépjünk együtt a kulturális térbe, és skandáljuk karöltve a közös jelszót: „Konspirálunk, játszunk az árnyakkal.”

• Módis Dóra

 

Mágikus utazás Isztambul utcáin. Vagy máshol?

 

(Orhan Pamuk: Furcsaság a fejemben. Helikon Kiadó, Budapest, 2016)

 

 

Orhan Pamuk Nobel-díjas kortárs török szerző könyvére nem véletlenül esett a választásom. A mű hatására egyre kevésbé hiszek a véletlenben, gondolataimat az élet konok realizmusát átvilágító rejtett mágia hatja át. A fantázia és a valóság határait átlépő mágikus realizmus műfajában íródott Furcsaság a fejemben Orhan Pamuk 2014-ben megjelent kötete. Pamuk, a naturalista és posztmodern török irodalom képviselője hazájában fekete bárány, Európában kuriózum: a hagyománytisztelet hagyomány- és társadalomkritikával ötvözve, a hazaszeretetnek mélyebb dimenzióit megvilágítva új színt visz mind a török, mind az európai irodalomba.

Orhan Pamuk volt az idei budapesti nemzetközi könyvfesztivál legnépszerűbb, legnagyobb érdeklődést kiváltó vendége. A D. Tóth Krisztának adott interjúban így fogalmazta meg regényírói hivatását: 

 

Az író küldetése, hogy azonosuljon azokkal az emberekkel, akik különböznek tőle, és mélyebben megértse azokat, akik hozzá hasonlóak.

 

Ez a mélyebb megértésre törekvő, ellentmondásokat kedvelő magatartás nagyon jellemző Pamukra és műveire. Fő témái Isztambul, az isztambuli származás tudatos megélése, az identitászavar, mely a Kelet és Nyugat közt félúton található Törökország helyzetéből, a hagyományok és a modern világ közti ellentétből fakad. (Isztambul; A piros hajú nő) Igaz szerelem (Az új élet), jó és rossz ellentéte kultúrában és emberben (Fekete könyv), a hétköznapok realitásán keresztül bemutatott történelem (A nevem Piros; Az ártatlanság múzeuma).

A 2014-ben megjelent Furcsaság a fejemben családregény, eposz, szerelmi történet és társadalomkritika – e címkéktől azonban több: mágikus utazás Isztambul utcáin, és leginkább az elmében. Pamuk a realista módon megírt szövevényes életesemények és társadalmi kérdések között olyan témákkal foglalkozik, mint sors és szabad akarat, szándék és tett, kötelesség és boldogság, normális és furcsa, tömeg és egyén. Ilyen ellentétpárokra építve Pamuk árnyaltabb gondolkodásra ösztönzi az olvasót. Válaszokat is kínál, melyek eltérnek az európai filozófia logikus következtetéseitől: válaszait átszövi az iszlám tradíció, a mágia, az időtlenség, a halál és az isteni rendelés.

A történet a főszereplő Mevlut és családja, barátai köré összpontosul. Családregény, melyben generációk összefonódó sorsáról olvashatunk. A keleti kultúrákra jellemzően, a regényben is központi jelentőségű a család, a közösség. A szereplők sohasem igazán magányosak, sohasem szakadnak ki a rokonok által írt közös történetből. Az egyén igazán soha nem marad magára: szülei, társai és gyermekei végigkísérik életútját és az életen túli világban is várják.

Mindemellett Mevlut karaktere a különc karaktere. Noha családja őt is körülveszi, és a szereplők közül neki adatik meg leginkább a családi boldogság is – Mevlut mégis más, mint a többiek: az a bizonyos furcsaság az ő fejében van. Szegény legény, álmodó, vándor, filozófus – ez mind Mevlut. A népmesei szegény legényhez hasonlóan ő is vagyontalan munkás életre született, apja foglalkozását, a bozaárusítást viszi tovább, és nincs is ettől sokkal ambiciózusabb életterve. Bozaárusként végiggyalogolja az életét, a vándorlás lételeme, mert benső utat jár be általa. Filozófus, mert folyton keresi a válaszokat az életét átszövő lényeges kérdésekre. Mevlut a mindenkori ember, akivel azonosulni tudunk, aki hozzánk hasonlóan keresi élete értelmét és kiteljesedését.

Alázatos, egyszerű magatartása miatt naivnak látjuk: előre törekvő férfi társai körében ő az abszolút vesztes. Mégis, övé az a derű és boldogság, az a családi béke, amelyet a többi nála sikeresebb karakter sohasem ér el igazán.

 

‒ Mit csinálnál, Mevlut, ha a lottón megütnéd a főnyereményt?
‒ Itthon ülnék a lányokkal, és tévét néznék, semmi mást nem csinálnék – mosolygott Mevlut.
Ferhat félig csodálkozva, félig lenézően bámult rá, mintha csak azt mondaná: „Te aztán igazán egyszerű lélek vagy, Mevlut.” Egész élete folyamán így néztek rá az értelmesek, a csalók és azok, akik magukat okosnak képzelték. (436.)

 

Ez az egyszerűség az, ami leginkább jellemzi Mevlutot, és ez az, amit ő maga is mindennél többre tart, s amelyet talán tudatosan választ, akárcsak Hamlet az őrületet.

Pamuk a mágikus realizmus műfajában alkot: a realista családtörténetet képzelet és misztikum járja át. Mindez Mevlut személye és elméje köré összpontosul: ő az, aki újra és újra felfedezi, hogy elméjének furcsasága megkülönbözteti és el is választja őt a többi embertől:

 

Rayiha észrevette férje nyugtalanságát.
‒ Mi bajod, az Isten szerelmére? – kérdezte meg éjfél felé a dagbasii benzinkút pihenőállomásán teázás közben.
‒ Valami furcsaság van a fejemben – válaszolta Mevlut. – Bármit csinálok, egyedül érzem magam a világban. (214.)

 

Mevlut elméje a gondolkodó ember elméje, aki nem csak éli a mindennapokat, hanem folytonos önreflexióban él. Az idő relatív, múlt, jelen és jövő Mevlut számára nem egymást követő idősíkok, hanem az örökkévalóságban vissza-visszatérő jelenések.

 

Hiába tudta az eszével, hogy azért nem rebben meg egyetlen függöny, azért nem nyílik ki egyetlen ablak sem, mert először jár abban a csöndes utcában, mégis az az érzése támadt, hogy réges-régen, valamikor a mesék idejében már megfordult erre, és élvezettel élte át úgy a jelen pillanatot, mintha csak emlék volna. (467.)

 

Létezik-e a valóság, amelynek részesei vagyunk, vagy mindez csupán elménk teremtménye? Egy furcsa elme által teremtett furcsa világba kerülünk, ahol a realitás éppen csak annyit és épp annyit torzul, hogy a képzelettel egyesülve újradefiniálja magát.

A mágikus realizmusra jellemző népmesei elemek is megjelennek a műben. Akár a mesebeli három királyfi, a műben szereplő három férfi: Mevlut, Ferhat és Süleyman is szerencsét próbálnak, munkát, jövőt, asszonyt keresnek. Szeretnek és szenvednek a maguk módján, hárman háromféle férfitípust megjelenítve. Ahogyan választásaik és jellemük, úgy életútjuk is háromfelé ágazik. Mégis, sorsuk mindvégig összefonódik.

 

Egy olyan fickónak, mint Süleyman, először a vasárnapi újság szexmániások rovatában kell látnia a nő képét, aztán a pénze erejével párszor le kell feküdnie vele ahhoz, hogy kötődjön hozzá. Mevlutnak nem is kell ismernie, éppen csak meg kell látnia a lányt, hogy máris álmodozzon róla. Az olyanoknak pedig, mint én vagyok, azt kell érezniük, mintha az élet kényszerített volna minket, hogy egy sakktáblához üljünk. (377.)

 

Ugyanígy a három nő: Vediha, Rayiha és Samiha is három különböző női karaktert testesítenek meg: a dolgos, családjáért élő Vedihát, a gondoskodó, alázatos Rayihát és a legszebb, de egyben talán legboldogtalanabb sorsú Samihát.

Nő és férfi kapcsolata, a női és férfi szerepek sajátos színben jelennek meg a műben: a keleti, iszlám tradíció a Nyugat modern hatásaival együtt jelenik meg a hétköznapokban. A férfidominancia a nővel kötött szövetséggel vegyül: noha a nő sosem olyan szabad mint Nyugaton, a férfinek mégis társa: gondoskodása, jelenléte létfontosságú. A szöktetésekről szóló epizódokból kiderül, hogy a szigorú hagyományt szinte minden szereplő kijátsza saját választásával.

A hagyománytól teljesen elszakadni viszont senki sem tud és akar. A szabad döntések és modernebb életutak ellenére a házasság előtti szüzesség, a kendő viselete, az alázat, a férfinek való engedelmesség képessége, a vallási előírások, Allah és a szülők tisztelete továbbra is érték marad.

Pamuk nagy hangsúlyt fektet emelett a női nézőpont megjelenítésére. A nők gyakran és hosszan szólalnak meg, elmesélik vágyaikat, szenvedéseiket, választásaikat, érzelmeiket.

 

Bár lett volna sötét a szobában. Nem volt jó szégyenkeznem, amikor egymásra néztünk. ... Mevlut időnként túlságosan szenvedélyesen és durván viselkedett, ezért párszor ellöktem magamtól. Ugyanakkor tetszett is a határozottsága, úgyhogy végül elengedtem magam. (205.)

 

Fontos rész a műben Vediha „Jól van ez így?” monológja, melyben megszólal az önmagát a családért feláldozó nő szeretete és fájdalma.

 

Húsz évvel ezelőtt fiatalasszonyként érkeztem ebbe a családba, s azóta rengeteget fáradoztam a viták elsimításán, a hibák elrejtésén és a repedések betömésén, mégis minden hiányosság és boldogtalanság miatt engem hibáztatnak. Jól van ez így? (430.)

 

Hosszas kérdéseire, „Jól van ez így?” ott a hangtalan válasz, mely egyben komoly társadalomkritika és üzenet a férfiak felé.

Különleges és összetett Pamuknak szerelemről, párválasztásról alkotott nézete is, melyben szintén nagyon erősen ott a keleti tradíció. A regényt végig átszövő sors minden szerelmes, párt kereső férfi és női karakter életútját végigkíséri. Noha minden nő kivívja magának a szabad párválasztást és minden férfi véghezviszi a már-már rituálészerű szöktetést, boldogságuk nem egészen szabad választásaik függvénye.

 

Én olyan emberhez megyek feleségül, akibe szerelmes vagyok és leszek, értitek? A pénzzel nem törődtem, a szívemre hallgattam, és kész vagyok viselni a tettem következményeit. (235.)

 

Egy szerencsésnek induló románc ugyanúgy eredményezhet boldogtalan végkifejletet, mint ahogyan egy nem várt fordulattal kezdődő házasság családi boldogságot. Ezek a látszólag logikátlan ellentmondások egyértelműen a transzcendens hatalmak kezébe helyezik az emberi sorsot, logikán felüli magyarázatot adva az értelmetlennek tűnő eseményekre.

A szexualitásról Pamuk diszkrécióval ír. Nem találunk izgató erotikus jeleneteket, nyílt vallomásokat – a szexualitást misztikum, tabu, szégyen és vallásosság hatja át: „arra jött rá, hogy bár a szeretkezés igen illetlen és szégyentelen dolog, van azért vallási és lelki oldala is.” (206.); úgy érezte magát, mint akit érdemtelenül, véletlenül fogadtak be a paradicsomba.” (210.)

Pamuk ugyanakkor rámutat a férfiak fejében lévő visszásságokra is: a házasság előtti szexuális életet folytató, kendőt nem viselő nő kevésbé értékes, mégis vágyott.

Pamuk érdekes narrációs technikával él: íróként meséli Mevlut történetét, de közben újra és újra megszólaltatja szereplőit, hosszas monológokat adva szájukba. Az egymás után, gyakran egyértelmű logikai kapocs nélkül felszólaló karakterek monológjai már-már egy bírósági kihallgatás érzetét keltik. Végig több perspektíva és történet áll rendelkezésünkre, hogy mint a kirakós játékban, összeállítsuk magunkban a történet egészét. Nők és férfiak, testvérek váltják egymást és mondják el mit élnek át – ezáltal semmi sem fekete és fehér, minden sokszínű, akár az emberi lélek.

A regényben végigkövethetjük Isztambul történelmét 1969 és 2012 között, tanúi lehetünk a hétköznapok realitásának és a város fejlődésének.

Pamuk a könyvfesztiválon kifejtette hazájához való ellentmondásos viszonyát, mely jóval összetettebb a szeretem ‒ nem szeretem oppozíciónál. A családi kötelékhez hasonlította az érzést, mely egyszerre kötelez bennünket kapcsolódásra és önmagunk folytonos megkérdőjelezésére. Ahogy a családtól sem tudunk teljesen függetlenedni, hiszen rokoni szálak és érzelmek kapcsolnak hozzá, úgy a nemzeti identitást is folyton magunkon hordjuk, annak minden szépségével és förtelmével. Pamuk tehát óvakodik attól, hogy idealizálja Isztambult és a török nemzetet, soraiból mégis nosztalgia és a haza iránti kötődés árad.

A regényében olyan filozófiai kérdéseket merülnek fel, mint boldogság és kötelesség, sors és szabad akarat.

Allah, elrendelés, kötelesség – olyan mozgatórugók ezek, melyek az ember akaratán felül dolgoznak a világban és mozgatják a sakkbábukat a táblán. A regény szereplői boldogságukat mindig valakivel, valakikkel együtt képzelik el, és kevésbé az érzelmekre, mint inkább az isteni rendeléssel való tudatos azonosulásra alapozzák. Nagyon fontos az egyenes szándék, hogy az ember azt tegye és mondja, amit a szíve mélyén érez. Mevlut naivitása mélyén ez a törekvés rejlik: életútja örökös vándorút, lázadás, kitartás és ellenállás minden más erőnek. Nincsenek jó és rossz karakterek, jó és rossz minden lélek legmélyén harcol egymással, a török lélekre különösen jellemző sajátos dualitás eredményeként.

A Furcsaság a fejemben című regényében Pamuk bevilágít a török lélek mélyébe, megmutatja az örök dilemmákat, ellentéteket, melyeket a hagyományok megőrzésének vágya és a fejlődő világ, a nyugati társadalmi hatások generálnak. Boldogságalternatívákat, különböző utakat mutat be, ahol mindenkinek igaza van, és mindenki a saját sorsa szerint lép. Irodalmi és társadalmi jelentőségére a legfőbb bizonyítéka Nobel-díja és a tény, hogy hazájában még ez sem elég ahhoz, hogy békén hagyják. Ő mindezek ellenére töretlen optimizmussal hisz az elközelgő szabad, demokratikus államban és bennünket, magyarokat is ugyanezzel biztat.