Dekolonizáció
Már jóval előttem felfedeztek –
de hiába jártak feléd más kalandorok,
én hódítani érkeztem:
egészen birtokba vettelek.
Imádtál, ahogy vad gyermeke imádja
tengerről jött istenét –
és én elhoztam neked a civilizációt,
féltőn szerettelek.
Egymás foglyaivá váltunk:
kiélveztem a luxust, amit adtál,
javaid függővé tettek,
és te is ragaszkodtál hozzám,
mert a közös lét kényelmes volt.
Egyenlővé váltak az erőviszonyok.
Vitás kérdések merültek fel köztünk,
területi és autonómia-igények,
fogytán volt egymás iránt a türelem.
Végül egy napon fellázadtál
és kivívtad a teljes függetlenséget.
Te és én egykor birodalmat alkottunk,
együtt hegemón urai voltunk a világnak.
Most egyikünknek sem jó igazán.
Hiányt szenvedünk egymásból:
látszólagos eufóriád mögött
kegyetlen válságok tombolnak,
engem meg felőröl a bűntudat –
kompenzálok is rendesen.
Intermezzo
(Hommage á Puccini et notre amour)
Még nincsen vége:
ez csak intermezzo,
két felvonás közt
az átmeneti állapot.
Mi nem haltunk meg,
csak a mester,
és a mű is tovább él
általunk,
mert a záróhangokon túl,
egy messzi-messzi,
másik világban
folytatódik a háború:
mint kettőscsillagokat
a tömegvonzás,
összeláncol bennünket
a zene,
míg egymásba zuhanunk,
hogy a belőlünk születő
semmiben
együtt tűnjünk el végül
csendben,
de fényesen.
