• Nagy-Horváth Bernadett

Párhuzamos életek

(Nagy Gergely: Simon és Simon. Pesti Kalligram Kiadó, Budapest, 2016)

Rokonlátogatás, időutazás, ahol több mint három generáció mesél. Előkerülnek a háborús emlékek, ötvenhat, a basáskodó feleség, a nagy lehetőségek, és megmenekülések, ismeretlen rokonok és az évtizedeken átívelő örökség, a név és a mérnök tradíciók. Sokan vannak, történeteik néhol összemosódnak, máshol pedig kontrasztot képeznek.  Erre a nyüzsgő családi napra hív minket Nagy Gergely Simon és Simon című regényében.

A szerző az Angst után kilenc évvel családregénnyel jelentkezett. Családregénnyel, melyet nincs, aki végig elmeséljen, foszlányokat ismerünk csupán, fényképeket, rejtélyes tárgyakat, mint a nagypapa tekerős rádióját a bolygón túlinak hitt várossal, Hilversummal, és néhány családi legendát az ősökről. A rövid novellaszerű fejezetek mindig új világokat nyitnak meg új szereplőkkel, nagyrészt Simon Ferencekkel és Franciskákkal, mégis az az érzésünk, mintha az eseményeket egyetlen kor nélküli változó nemű szubjektum élné végig. (Erről lásd részletesen a szerzővel készült interjút.) Vagyis csak egy bizonyos pontig, mert nem lezárult életutak nyílnak meg az olvasó előtt, hanem sorsok, élethelyzetek.  A regény felépítése olyan, mintha csak a Simon család összejövetelén lennénk és mindenki belekezdene a saját történetébe, az események nem kronologikusan következnek, egymás szavába vágunk, néha összemosódnak az emlékek, vagy kirajzolódnak a párhuzamok. Mégsem én-elbeszéléseket hallunk, hanem egy külső nézőpont működik, ami mindent lát:

A fiú nem hisz a sápadtarcúak ígéreteiben […] Óvodai tapasztalatai éppen arra intik, mint a magas férfit, akinek a kezét fogja, hogy az elöljáróktól és autoritásoktól megfelelő távolságot tartson. S ezt jól megjegyzi, mert szeptembertől a szisztéma újabb, magasabb fokán ismét autoritásokkal találkozik majd. […] A szolgalelkűeké az óvoda, a megalkuvóké, akik parancsszóra képesek aludni ebéd után és felébredni akkor, amikor már szabad.” (43.)

Az olvasó nehéz helyzetben van, sokszor eltéved a Simonok között, ezért fogódzókat keres, készíti is a papírt, tollat, hogy családfát rajzoljon, de a kilencedik, [Úszik.] című fejezetnél megzavarodik a rendszer, megjelenik Simonkettő. Itt kell belátnunk, hogy nem lesz ebből tisztességes családfa. Más kapaszkodót kell tehát találnunk, így térünk vissza kerettörténetünkhöz, ami segíthet az eligazodásban. A New Yorkban élő, magyar származású mérnök egy baleset következtében elveszíti emlékezetét, és egy terapeutához megy, hogy felszínre hozzák a múlt beragadt problémáit, azokat, ahol ő is jelen volt. Ezzel megkezdődik a terápia és a képzeletbeli utazás, a felszínre jönnek „olyan jelek, nyomok, lenyomatok […] amelyek egy másik, régvolt személytől maradtak ránk.” (21.) Így lesz a sok nézőpontból egyetlen személy.  A családi kötelékek helyett pedig a generációkon átívelő problémák kerülnek a középpontba, a haza, az elvágyódás, újrakezdés és sorsszerűség. A szereplők ismerősnek tűnnek, hiszen nagyrészt egyéni vonásoktól megfosztott figurák, akiken átdübög a 20. század. Időben egészen a századfordulóig megyünk vissza, a párizsi világkiállításig, ahol az egyik Őssimon elevenedik meg. A korosodó Ferenc bátyja, a református lelkész a civil kör tagjaival vesz részt ezen a nagy utazáson.  Az otthonuktól távolodó urak a kupéban a hazáról és határokról diskurálnak: „Miközben határ nagyon is van. De hol a bánatban húzódik? Knédli és galuska, Apfelstrudel és túrós csusza között? […] Függetlenségpártiak és monarchisták között?” (104.) Majd egy másik Simont látunk, az utazó jogászt, aki számára a Monarchia lehetőség, nem pedig nemzeti kérdés. Aki számára inkább Fiume jelenti az otthont, mint sem Budapest. „Simont megnyugtatták a hasonlóságok, Fiumétől Pécsig, Szegedtől Szabadkáig, Zágrábtól Bécsig, Érsekújvártól Újvidékig. Az egészet keretbe foglalja az osztrák-magyar közigazgatás.” (145.) A háborúk alatt bezárul kis hazánk, a korábban Kolozsváron dolgozó üzemmérnök számára is újabb újrakezdés következik. Ezzel párhuzamban ismerjük meg a legfiatalabb Simon Ferencet, a Hollandiába emigráló mérnököt.

A háború korabeli Simon és a jelen mérnökének életútjáról, munkakereséséről egymást követő fejezetekben olvashatunk, így az az érzésünk támad, mintha az események egyszer a múltban már megtörténtek volna. Ez a szerkesztésmód közelebb visz minket a regény alapjához, a Doppelgänger-motívumhoz, melyet erősít a borítón található a „Ferde víz” című kép és a cím is.  (Erről részletesen: Szepesi Dóra: Simon és Simon-és Hilversum) A megkettőz(őd)ött, összemosódott figurák szövegszerűen is megjelennek a regényben: „A fiú és férfi sziluettje távolról összefolyik, mintha egymás folytatása volna a két alak.” (36.) Sőt, ez az ismétlődés konkrét mondatpanelekben is jelentkezik, amikor egy-egy szereplőre fókuszálunk, mint például a háború korabeli Ferencre: „Magas férfi megy az utcán” (35.) vagy Franciskára: „Magas nő megy az utcán. Szürke, hosszú derekánál összefogott ballonkabátban, sietősen” (88.) vagy a hollandiai Norára, akinél ugyanez a két mondat ismétlődik.

A történetekből kirajzolódnak a 20. század történelmi tragédiái, fordulópontjai.  A Simonok mindenhol ott vannak, utazó jogászunk 1914-ben Szarajevóban értesül Ferenc Ferdinánd meggyilkolásáról, ott vagyunk gyerekként a légópincében Budapest bombázásakor, felnőtt nőként a munkaszolgálatos férj halálálhírekor, és üzemmérnökként az oroszok túszgyűjtési akcióján. Katonaként kapjuk a golyózáport, vagy vízilabdásként ragadunk fegyvert 56-ban. És ott állunk a kígyózó sorban a Patyolatnál, amikor bemondják Kádár halálhírét. Nemcsak valamilyen tudósításból értesülünk, hanem valóban ott vagyunk. A regény erénye, hogy néhány utalással képes megteremteni az adott kor hangulatát: „Az üdülőben ugyanaz fogadta őket, ami tavaly és tavalyelőtt is. A kék köpenyes gondnok ugyanúgy ült a pultja mögött […] A bácsi előtt félig balra, a keze ügyében ott volt a termosz parafa dugója alá az akkurátus ember még egy darabka celofánt is illesztett, amely gallérszerűen vette körül a dugót.” (30.) Viszont hiányérzetünk van, hiszen csak bepillantunk egy történetbe és megyünk is tovább. A kerettörténetet, gyorsan elfelejtjük, de a századfordulós párizsi kaland, vagy Franciska új élete kíváncsivá tesz bennünket.

Nemcsak a nagy történelmi fordulópontokon látjuk a Simonokat, hanem saját életük válaszútján is, akkor, amikor a legifjabb Ferenc a villamosmegállóban eldönti, hogy emigrál, elfogadja a hollandiai munkalehetőséget, vagy amikor a megözvegyült Franciska elindul az Újvilágba.  Az idegen illatok, egzotikus ízek azonban még a legvérmesebb magyar legényt, Lánczi Gábort is rabul ejtik Párizsban, a világkiállításon egy afrikai szépség alakjában. A vidéki gazdálkodó kérdést szegez a lelkésznek: „el tudod azt képzelni, hogy én ezt a művésznőt hazaviszem a falunkba? […] Elvenném feleségül, annak rendje és módja szerint. Természetesen én színpadot biztosítani nem tudok, bár hogyha kedvet érez, Kassára vagy Miskolcra is mehet, csak van, ott olyan hely ahol felléphet.” (186.) De Hilversumból nézve egy másik Simon is unikumnak, furcsa kelet-európai figurának számít. „Nem ismert még senkit korábban, aki magyar. […] Azt is olvasta valahol, hogy a magyar nyelv nagyon más, eltér a környező országokéitól. És meghökkentő dolgokat művelnek időnként kormányfői, ami nem tetszik a többi európai országnak.” (267.)

Legyünk a világ bármely pontján honvágyunk támad, ha megérezzük a sercegő kolbász vagy a WU2 habjának szagát, szívesen megyünk haza a kultikus helyekre, Balatonra vagy Budapestre. Itt köszön vissza Nagy Gergely korábbi regényének hangulata budapesti helyszíneivel, alakjaival. „Futóbolondok és eszelősök terepe a város. […] A város ütőerén közlekedő villamosvonalon egyre több az eltorzult arcú, megcibált, megrágott és kiköpött ember.” (233.) Minden annyira ízes, annyira magyar, a balatoni büfé vagy a New York-i Simon nejlonszatyra. Ha Nagy Gergely korábbi regénye A városi harcos kézikönyve, akkor a Simon és Simon a mindenkori magyar kézikönyve. Szeretjük ezt a miliőt Ferencekkel és Franciskákkal.

 A regény végére érve sem állnak össze a történetek nagy egésszé, hisz nem is céljuk, egy szétforgácsolódott családot látunk, párhuzamos életeket vagy krízist. A folyamatosan lüktetés nem áll meg, de van néhány jelenet, amikor lelassul az idő. Ilyen Nora és Ferenc első közös reggelije egy hosszúra nyúlt éjszaka után. Valami új kezdete, remek befejezés.  Jó lenne itt megállni, megnyugodni, de megyünk is tovább záró fejezetünkre, ahol a kis Ferkó rossz álomból felriadva nyöszörög az éjszaka közepén. Kár ezért a lezárásért, persze meg kell ismerni a legkisebb Simonokat is, de itt úgy érezhetjük, hogy a regény túlírt, úgyhogy menjünk csak visszareggelizni Noráékhoz és még ízlelgessük sokáig a történeteket.

• Hlavacska András

Dollárpapa

(Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér. Magvető Kiadó, Budpest, 2016)

A Báró Wenckheim hazatér hasonló helyet foglal el Krasznahorkai László eddigi életművében, mint a Verhovina madarai Bodor Ádáméban. Igaz, Krasznahorkai – Bodorral szemben – az első két meghatározó regénye óta eltelt közel harminc évben is sorra jelentkezett újabb és újabb munkákkal, a Báró Wenckheim hazatér mégis csak visszatérés a Sátántangó és Az ellenállás melankóliája világához – ahogy a Verhovina madarai a Sinistra körzet és Az érsek látogatása világához –, ha úgy tetszik, összegzése ennek a két műnek. Éppen ezért nem csoda, hogy a Báró Wenckheim hazatér és a Verhovina madarai fogadtatása között is párhuzamokat figyelhetünk meg: miközben a legtöbben elismerően nyilatkoztak ezekről a regényekről, aközben ezekbe az elismerésekbe gyakran vegyült egyfajta hiányérzet: annak számonkérése, hogy a szerző valami (radikálisan) újat mondjon.

Aki ezzel az elvárással veszi kezébe Krasznahorkai új művét, az valószínűleg nagyrészt csalódni fog, ugyanis első olvasatra a regénynek valóban azok a mozzanatai kerülnek az olvasói horizontba, melyek rokonítják, nem pedig eltávolítják a Sátántangótól és Az ellenállás melankóliájától. A helyszínválasztás és a térkezelés ismerős: néhány budapesti és bécsi epizódtól eltekintve egy dél-kelet magyarországi kisváros életébe vezet be minket a szöveg, a történések e körül a (mikro)közösség körül forognak. Ebből a közösségből egy elég jelentős szereplőgárdát vonultat fel a regény, a város- és intézményvezetőktől (polgármester, rendőrkapitány, főszerkesztő, könyvtárigazgató, a helyi motoros banda feje stb.) kezdve a ranglétrán lejjebb helyet foglaló egyéneken át (könyvtáros, turisztikai iroda alkalmazottja, asztalos stb.) egészen a társadalom peremvidékén élőkig (hajléktalanok, árvagyerekek stb.).

Csakúgy, mint a helyszín, ezek a szereplők is ismerősek lehetnek a Sátántangóból és Az ellenállás melankóliájából. (Ahogy a fenti felsorolás is jelzi, nem is annyira egyedi karakterekről, mint inkább szereptípusokról, egy-egy társadalmi szerepkör megtestesítőjéről beszélhetünk, erre utal az is, hogy a regény és a többi szereplő is jóval többször jelöli őket a státuszukkal, mint a vezeték- vagy keresztnevükkel.) Leglátványosabb példája ennek a rokonságnak kétségtelenül a Tanár úr, aki a világtól elvonulva gyártja metafizikával és létfilozófiával sem fukarkodó, ám kissé zavaros elméleteit – éppen úgy, mint a Sátántangóban a doktor úr, vagy Az ellenállás melankóliájában Eszter György. De megemlíthetjük itt az öreg Halics Juniort is, a Sátántangó Halicsának névrokonát, akit egy rövid epizódig enged láttatni a szöveg néhány részeg vasúti karbantartó gyűrűjében. Egyébként az ő esetében akár azzal a gondolattal is eljátszhatunk, hogy nem névrokonságról van szó, hanem valóban a Sátántangó Halicsát látjuk viszont megöregedve – ne feledjük, Krasznahorkai 1985-ös regényének végén Irimiás a telep lakóit különböző helyekre küldi, hogy megvalósítsa a „nagy, országos pókhálót.” Ez akkor még légből kapott, ködös elképzelésnek tűnik, mellyel tovább hitegetheti ismerőseit; de a Báró Wenckheim felől visszaolvasva, ez is más megvilágításba kerül, az sem kizárt, hogy Krasznahorkai 2016-os regényében ennek az ördögi hálózatnak az eredményét kell látnunk. De akár az is elképzelhető, hogy Halicsék egy kései leszármazottja lép elénk a Báró Wenckheimben – ez esetben a Junior nem gúnyos jelző Halics neve mögött, hanem valóban azt jelöli, hogy ő a fiatalabbik ezen a néven. A három verzió közül azonban talán ez a legrettenetesebb: hiszen a regény azzal együtt, hogy megadja azt, amire a Sátántangóban Halicsék a legjobban vágytak, a gyermekáldást, végérvényesen el is pusztítja azt – a családnak írmagja sem marad.

A helyszín- és a szereplőválasztáshoz hasonlóan a történetvezetés sem tartogat nagy meglepetések azok számára, akik ismerősek Krasznahorkai korai műveiben. Adott egy közösség, mely lassan felemésztené magát, ha egy különös látogató személyében nem villanna fel számára a „megváltás”, a kényszerpályáról való elmozdulás esélye. Ez a látogató Báró Wenckheim Béla, irimiási figura: bár évtizedeket töltött Argentínában, a közösség saját hősének tekinti, hiszen a gyerekkorát a kisvárosban töltötte, nem is lehet hát más célja a visszatéréssel, mint hogy szülőhelyét felvirágoztassa. Ami viszont groteszk módon eltávolítja Irimiástól, az a naivitása, az, hogy egyáltalán nem sejti, mit várnak tőle – a Sátántangó hamis prófétája ezzel pontosan tisztában van, éppen ezt használja ki. Ráadásul az első regény megváltóvárását, a látogatóba helyezett reményt itt az is lefokozza, hogy ez teljesen anyagi természetű: a város lakói pénzt várnak a bárótól. A Sátántangóban Irimiás érkezésének a hírére pont a pénz veszíti el jelentőségét: Futaki, aki éppen Schmidttel és Kránerrel osztozkodik egy kisebb összeg felett, lemond a részéről, és a kocsmába siet, hogy ott várja meg a neves látogatót. Mindez arról árulkodik, hogy ő – és a telepről többen is – egészen másfajta megváltásban reménykedik, mint a Báró Wenckheim kisvárosának lakói, akik talán éppen ezzel, illúzióvesztett állapotukkal szolgálnak rá a pusztulásra.

A pusztulás teljes apokalipszis („Hajnalban egyetlen madár sem jelent meg a fákon, hiszen már messze jártak” [494.]). Több rejtélyes gyilkosság és erőszaktétel (illetve köztéri szobrok arcainak felismerhetetlenné tétele) után a város minden lakójával együtt a lángok martalékává válik. Egyfajta kicsavart Szodoma és Gomora történetre ismerhetünk itt: mintha a báró látogatása lenne az utolsó esély a közösség számára, hogy bebizonyítsák, még nem szolgáltak rá a büntetésre; ám miután elbuknak, el kell tűnniük a föld színéről. Jóllehet, néhányan még időben elhagyják a helységet, az a kérdés megválaszolatlan marad, hogy van-e olyan közös tulajdonságuk, mely méltóvá tette őket a túlélésre, vagy mindez csak a vakszerencsének köszönhető.

És ez még az optimistább olvasata a regénynek, ugyanis a pusztulás méretei teljesen bizonytalanok maradnak a szövegben. Tudjuk, hogy a kisváros megsemmisül, de mivel ezt megelőzően teljesen elveszíti a kapcsolatot a külvilággal („nincs posta, a kézbesítő járőrök nyomtalanul tűnnek el, [...] napok óta nem működik normálisan semmi, se telefon, se internet, semmi, eltűnt a külvilág” [497.]), az sem kizárt, hogy egész Magyarország, sőt, talán az egész világ semmivé lesz.

A hasonlóságok és párhuzamok számbavételét hosszan folytathatnánk még, azonban ennél fontosabb talán, hogy felfigyeljünk a Báró Wenckheim újszerű vonásaira – mindenekelőtt elbeszélés-technikájára. Az egész regény hosszú, általában több oldalas bekezdésekből építkezik: minden bekezdés egyetlen mondatból, szóáradatból áll, melyet valamelyik szereplő intéz hallgatóságához. Minden bekezdésben egy másik szereplő szólal meg, s bár vannak, akik többször vissza-visszatérnek, még így is nehéz lenne megszámolni, hány különböző nézőponttal találkozunk a szövegben. Mindez természetesen eddig sem volt idegen Krasznahorkaitól, hosszúmondatokkal, a nézőpontok váltogatásával, ütköztetésével már eddig is találkozhattunk, de ilyen méretekben még sosem. Szokatlan az is, hogy ez a megoldás nem vezet a polifonikus regényektől megszokott szerkezethez, nem a különböző világnézetek szembehelyezésére, valamint bizonyos eseményeknek az eltérő perspektívájú bemutatására fut ki. A Báró Wenckheimben ezek nem tűnnek olyan fontosnak: megkülönböztethetünk néhány sajátos megszólalót, de például a kisváros lakóinak a világszemléletében nem mindig fedezhetők fel nagy távolságok; megesik, hogy ugyanarról a történésről több szereplő is beszámol, de a regény nem bővelkedik ilyen szöveghelyekben. Sőt, általában ennek pont az ellenkezője jellemző: ahelyett, hogy ugyanazokra az eseményekre reflektálnának a szereplők, valójában mindenki továbbgörgeti a cselekményt. Így valósul meg a könyv elejére helyezett Figyelmeztetésben ígért többszólamúság: ebben a pár oldalas, a regény cselekményéhez látszólag egyáltalán nem kapcsolódó szövegrészben a névtelen impresszárió arra kéri a felsorakozó muzsikusokat, hogy illesszék bele a Teremtésbe azt, amire „együttesük egyetlen teljesítményeként, akaratlanul bár, […] [de] elhívatták őket.” (6.) Ebben az értelemben tehát az itt megkötött szerződés a szereplők és a (mindentudását folyamatosan hangsúlyozó) elbeszélő között jön létre. Azonban – ahogy arra az ÉS-kvartett beszélgetésén Bárány Tibor is felhívta a figyelmet – ez a felszólítás nemcsak nekik, hanem a mindenkori olvasónak is szól, akire ugyanúgy szükség van a regény működéséhez, mint a szereplőkre, nélküle nem szülhet meg a „nagy mű”.

Mintha a Báró Wenckheim ezek helyett inkább a dolgok kibeszélésének a hiábavalóságára helyezné a hangsúlyt, arra, hogy mindenki beszél, de senkit nem hallgatnak meg (ez a vonása az elmúlt évek magyar prózájából leginkább Danyi Zoltán A dögeltakarítójával rokonítja – ennek a regénynek az elbeszélője ellenállhatatlan késztetést érez, hogy feltárja a múltját, de csak olyanoknak képes kitárulkozni, akik nem figyelnek rá, vagy nyelvi okokból nem értik, amit mond). Ebből a szempontból mellékes az is, hogy a beszédek nem mindig hangzanak el, többször belső monológ formáját öltik – értő, odaforduló hallgatósága ugyanis a kimondott szónak sincsen. S talán ha valami, akkor az rokonítja a regény három szimbolikus alakját, a bárót, a Tanár urat, és Marikát (a prófétát, és a két túlélőt), hogy ők képesek a leginkább befelé fordulni, megkímélni a környezetüket szóáradatuktól. Úgy tűnik, ebben a világban már az is erénynek számít, ha valaki nincs a többiek terhére.

• Dobsony Erzsébet

Mindenki azt mondta… Én is azt mondtam… Mert az kötelező

(Daniela Kapitáňová: Samko Tále: Könyv a temetőről. Első és második Könyv a temetőről. Magvető Kiadó, Budapest, 2016)

Hiába haladunk a korral, bizonyos dolgok a körforgásnak köszönhetően törvényszerűen visszatérnek az életünkbe. Így történhet meg, hogy az egykori középkori karneváli kultúra teljesen feloldódik a 21. századi szlovák populáris kultúra keretén belül: pontosabban a Samko Tále által írt könyvben. A szimbolikus narrátor-főhős tölti be a bolond szerepét, s büntetlenül, kénye-kedve szerint tevékenykedik: Samko lesz az, aki másokról elmond titkos dolgokat, humoros pársorosaival próbál jókedvre deríteni minket. Esetenként másokból csinál viccet vagy éppen kifigurázza őket. Ez a tulajdonsága, amely a karneváli szerepből ered, menti fel őt az alól, hogy helyenként rasszista, homofób vagy antiszemita megnyilvánulásai vannak. De ő lesz az a személy is, aki az ismeretlent és a félelmetest, valamint a tabuizált dolgokat is közelebb hozza nekünk olvasóknak, bár elég sajátos, inverz tükrön keresztül prezentálva. Samko nézőpontja egy felnőttként működtetett gyermeki látásmód, amely minden történés mögött naivan csak a jót feltételezi. Samko csak addig mesél az emberekről történeteket, amíg esik az eső és megjavítják a tolikocsiját, hogy újra újságpapírt gyűjthessen. Könnyű dolga van, hiszen a határ menti városkában, Komárnóban mindenkit ismer. Vezeti is pontosan az emberek neveit a füzetekbe: külön a kereszt-, s külön a vezetékneveket; s miután még a Q betűre is talált nevet (Darinka Gunárová Quentin nevű néger férjét), azóta lett komplett. Hát nem vicces? Hát de. Tessék csak továbbolvasni a könyvet, s erősen odafigyelni, nehogy véletlenül a Meghaltak című füzetbe kerüljünk, mint oly sok eltávozott, vagy eltűnt személy a rendszerváltás előtti Csehszlovákiában. Viszont nem állíthatjuk, hogy Samko nem igazságos, mivel még róluk is megemlékezik adomáiban. Sőt, egyes szereplők sorsához ciklikusan vissza-visszatér: így dolgozva fel a történéseket, amelyeket elsőre nem értett. Amit pedig helytelennek ítél meg, azon problémák megoldását Azokra, vagyis a Kommunista Párt embereire bízza, akiket rendszeresen meglátogat a pártházban, hogy felnyissa a szemüket. Így lesz a legjobb barátja RSDr. Gunár Karol, a szociálpolitika doktora, a helyi pártvezető, aki tesz róla, hogy az illetékes bűnt elkövető kapjon a fejére. Mert aki kilóg az Azok diktálta rendszerből, annak személye nem maradhat retorzió nélkül. Hát nem? Hát de. Kapja csak meg szépen Mindenki a méltó büntetését. Kapitáňová tehát úgy váltogatja a finom iróniát és a humort a könyvben, hogy a retardált Samko egocentrikus interpretálásában még az egyébként keserédesen szomorú valóság is abszurddá, szatirikussá vagy éppen groteszkké válik. S így mi olvasók már nem, csakis egyedül Samko érzi továbbra is örömtelinek és szórakoztatónak az életét.

Samko tulajdonképpen kívülálló, s ehhez mérten kap különleges megbízatást is: a temetőről kell írnia, ami számára nem is olyan izgalmas dolog. De hogyha egyszer ezt kapta küldetésül, akkor ezt kötelezően meg kell írnia, hátha Azok ott fönn meglátják, hogy nem teljesíti az öreg, iszákos Gusto Rúhe neki jósolt feladatát egy pohár rövidért cserébe. Samko tehát már másodszor fut neki az írásnak: az első könyve ugyanis csak egy oldalasra sikeredett. A másodikba aztán belesűrít mindent, ami a mindennapokban vele zajlik. Az ő világában és 44 éves fejében a kommunista rendszer uralkodik. Samko ebben a társadalomban nő fel, s minden erejével azon van, hogy ahhoz igazodjon, amit Azok ott fönn szerinte elvárnak az emberektől. Éppen ezért Samko mindenki másra is nagyon odafigyel, hogy megfelelően viselkedjenek. Ha valaki kilóg ebből a sorból, legyen az barát, közeli vagy távoli családtag, azt ő elítéli és helyette is megpróbál helyesen cselekedni, hiszen ő nem debil, hogy ne tudná, hogy mit kell tenni. Emellett jó megfigyelő is, éppen ezért van a tolikocsijára szerelve a visszapillantó tükör, hogy lássa mindazt is, ami a háta mögött történik: „Én mindig mindent észreveszek” (74.)

A második könyvet – a releváns küldetésre hivatkozva – már életrajzzal is kibővíti, mert az igazi írók azt is meg szokták írni – mondották neki mások, mert „Mindenki csodál és becsül engem. Én is csodálom és becsülöm magamat.” (225.) Ez a túlbuzgóság valójában szükségtelen, mivel mélyrehatóan bemutatkozik a temetőről írt könyvében is. A szlovák kortárs irodalomban ez újfajta beszédmódként jelentkezik, hogy az elbeszélő hús-vér emberként jelenik meg a szövegben. Elárulja magáról, hogy 44 éves (mint Kapitáňová a könyv megírásakor) és olyan vesebetegsége van, ami miatt le van százalékolva, ezért nem nőtt 152 centiméternél nagyobbra és nem szabad magát felidegesítenie sem. Apja részéről, aki Detvából származik igazi szlovák, anyja részéről titkolja származását, hiszen a magyar és cigány elődök csak kárára vannak a szlovákoknak. Aztán tudatja azt is, hogy ő dolgos, mert megkeresi magára a pénzt az egyébként hasznos papírgyűjtéssel, nagy az intelligenciája, humoros is, odafigyel az egészségére, mert kefirt eszik, higiénikus és magától értetődően nem debil. Tehát a pozitív tulajdonságai, illetve szociális érzékenysége is predesztinálja arra, hogy segítsen másoknak is, hogyan kell jónak lenni. Példának okáért betartatja az összes Mindenkire egyformán érvényes szocialista szabályt, ezzel is szorgalmazva, hogy mindannyian egyformák és átlagosak legyünk, mert csak az ilyen embereket becsülik a társadalomban. Samko szándékosan keresi azokat a helyzeteket, amelyekben másokhoz, a többséghez csatlakozhat, mivel az elvont gondolkodás a nehezére esik, ezért neki szüksége van arra, hogy megmondják, mit tegyen. Az általa tisztelt rendszer egyetlen személyben, Gunár Karolban összpontosul, az újdonsült barátjának a szava lesz a döntő, a norma, ami követendő:

Mert amíg még Kommunista Párt volt, addig nagyon tudott rendet csinálni, mert ő Azok ott fönt volt, és azoknak az kötelező. […] Mert ő azt mondta nekem, hogy mindig mondjam meg neki. […] mindig meg tudta mondani, hogy én mit csináljak, én meg azt akartam, hogy a RSDr. Gunár Karol megmondja nekem, hogy mit csináljak.” (207‒208.)

Igazi pszichológusként Gunár elvtárs minden esetben meg is jutalmazza Samkot egy szóbeli dicsérettel, hátba veregetéssel, vagy a kedvenc töltött ostyájával: Karlsbadit kap mindaddig, amíg Csehszlovákia van, jóllehet egy bizonyos idő után már a szlovák ostyát kell támogatni. Samko a mesélés során szépen halad előre a történelmi időben is, de csak egyedül ő áhítja a túlidealizált Kommunista Párt újbóli hatalomra lépését. Ergo az ő gyermeki megszólalásmódja egyesül az alulnézeti nézőponttal, amely a kommunista rendszerhez köthető: alulról néz fel a tribünre, integet Azoknak. Samko az egyetlen, aki ezt nem érzi kötelezőnek, sőt, ő még vissza is szalad a felvonulás végén, hogy újfent kiélvezze a Május Elseje varázsát. Aztán hirtelen minden megváltozik, s már jó barátja, Gunár Karol sem tud neki segíteni mások megleckéztetésében, hiszen mindenki megkapta azt, amire vágyott: a demókráciát. (191.) De Samko szerint senki sem kérte ezt, mert mindenki szerette a Kommunista Pártot, mert az nagyon jó volt.

A 2016-ban megrendezett Könyvfesztiválon debütáló, végre magyar nyelvre is lefordított ‒ a regényt Mészáros Tünde ültette át mesterien szlovák nyelvből magyarra ‒ könyv üzenete ugyanolyan releváns, mint a rákövetkező évben Oscart nyert magyar rövidfilmé, a Mindenkié. Csakhogy a párhuzamként identifikálható összefogás erejét – hogy mikor kell hallgatni és mikor szólni – Samko aszerint váltogatta, ahogy Gunár Karol diktálta neki. Samko nem tudja, mik a cselekedetei következményei: ő csak arra törekszik, hogy teljes mértékben azonosulhasson a kommunizmussal. Ez a gyermekien naiv hozzáállás a gyakorló hatalomhoz ma is éppúgy érvényes: ugyanilyen módon, csendben kell betagozódnunk a társadalomba, meg kell alkudnunk, alázatosnak kell lennünk, a szubjektív véleményünk elnyomnunk, ha az másmilyen, mint a többieké.

Daniela Kapitáňová négy éven keresztül dolgozott a regényen és az írás terápiaként szolgált a szlovák‒magyar ellentétek feldolgozásához a 2000-es évek elején. Ezért kezelte azt is óvatosan, hogy 44 évesen jelentesse meg az első szépirodalmi alkotását. Félelme azonban alaptalannak bizonyult, hiszen például még a rendezői hivatásának kvalitásait is bele tudta komponálni a regényfolyamba. Így lesz a legsikerültebb Ótata jelenete, aki egy-egy nagyobb családi baki kapcsán úgy felidegesíti magát, hogy rosszul lesz, ágynak esik, négy párnát követel a feje alá és folyamatosan a csillárra mutogat az ujjaival, hogy „Azok ott fönt, akkor biztos nem hagyják annyiban, és az kész katasztrófa lesz.” (133.) Ez egy igazi, eredeti, színpadra termett látványos jelenet, mely a könyvben is látható ceruzarajz formájában. A rajzokat illetően is meg lehetne simogatni Samko fejét, ha ugyan nem Fero Jablonský illusztrálta volna a könyvet helyette.

Kapitáňová megfelelően adagolja a feszültséget és tartja fenn folyamatosan a figyelmünket is, hiszen a regény elejétől kezdve hitegetnek bennünket, hogy el lesz mesélve például az, hogyan varázsolta el Erik Rakot az öreg Rúhe. Ám erre sosem kerül sor, mivel Samko minduntalan belekezd egy refrénszerű epizódba, s az újabb gondolatmenet kizökkenti a frissen felavatott írót. Ilyenkor átvált egy másik anekdota mesélésére: az ilyen momentumok a szöveg szintjén ritmizálják a prózát az egész művön keresztül végighúzódva.

Samko példáján láthatjuk, hogy könyvet írni nem olyan nehéz (mondjuk kritikát sem). Elég az hozzá, hogy kissé retardáltak legyünk, de rendelkezzünk kellő intelligenciával és vegyük kötelezően elvégzendőnek a választott feladatunk. Írhatunk vidám és szomorú dolgokról is, de mindig legyünk humorosak az írás tekintetében. Ha megéheznénk, együnk kefirt, ne idegesítsük fel magunkat, mert nekünk azt nem szabad és törekedjünk arra, hogy olyanok legyünk, mint a többiek. Hát nem? Hát de. Csesztypráci.