Dollárpapa
(Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér. Magvető Kiadó, Budpest, 2016)
A Báró Wenckheim hazatér hasonló helyet foglal el Krasznahorkai László eddigi életművében, mint a Verhovina madarai Bodor Ádáméban. Igaz, Krasznahorkai – Bodorral szemben – az első két meghatározó regénye óta eltelt közel harminc évben is sorra jelentkezett újabb és újabb munkákkal, a Báró Wenckheim hazatér mégis csak visszatérés a Sátántangó és Az ellenállás melankóliája világához – ahogy a Verhovina madarai a Sinistra körzet és Az érsek látogatása világához –, ha úgy tetszik, összegzése ennek a két műnek. Éppen ezért nem csoda, hogy a Báró Wenckheim hazatér és a Verhovina madarai fogadtatása között is párhuzamokat figyelhetünk meg: miközben a legtöbben elismerően nyilatkoztak ezekről a regényekről, aközben ezekbe az elismerésekbe gyakran vegyült egyfajta hiányérzet: annak számonkérése, hogy a szerző valami (radikálisan) újat mondjon.
Aki ezzel az elvárással veszi kezébe Krasznahorkai új művét, az valószínűleg nagyrészt csalódni fog, ugyanis első olvasatra a regénynek valóban azok a mozzanatai kerülnek az olvasói horizontba, melyek rokonítják, nem pedig eltávolítják a Sátántangótól és Az ellenállás melankóliájától. A helyszínválasztás és a térkezelés ismerős: néhány budapesti és bécsi epizódtól eltekintve egy dél-kelet magyarországi kisváros életébe vezet be minket a szöveg, a történések e körül a (mikro)közösség körül forognak. Ebből a közösségből egy elég jelentős szereplőgárdát vonultat fel a regény, a város- és intézményvezetőktől (polgármester, rendőrkapitány, főszerkesztő, könyvtárigazgató, a helyi motoros banda feje stb.) kezdve a ranglétrán lejjebb helyet foglaló egyéneken át (könyvtáros, turisztikai iroda alkalmazottja, asztalos stb.) egészen a társadalom peremvidékén élőkig (hajléktalanok, árvagyerekek stb.).
Csakúgy, mint a helyszín, ezek a szereplők is ismerősek lehetnek a Sátántangóból és Az ellenállás melankóliájából. (Ahogy a fenti felsorolás is jelzi, nem is annyira egyedi karakterekről, mint inkább szereptípusokról, egy-egy társadalmi szerepkör megtestesítőjéről beszélhetünk, erre utal az is, hogy a regény és a többi szereplő is jóval többször jelöli őket a státuszukkal, mint a vezeték- vagy keresztnevükkel.) Leglátványosabb példája ennek a rokonságnak kétségtelenül a Tanár úr, aki a világtól elvonulva gyártja metafizikával és létfilozófiával sem fukarkodó, ám kissé zavaros elméleteit – éppen úgy, mint a Sátántangóban a doktor úr, vagy Az ellenállás melankóliájában Eszter György. De megemlíthetjük itt az öreg Halics Juniort is, a Sátántangó Halicsának névrokonát, akit egy rövid epizódig enged láttatni a szöveg néhány részeg vasúti karbantartó gyűrűjében. Egyébként az ő esetében akár azzal a gondolattal is eljátszhatunk, hogy nem névrokonságról van szó, hanem valóban a Sátántangó Halicsát látjuk viszont megöregedve – ne feledjük, Krasznahorkai 1985-ös regényének végén Irimiás a telep lakóit különböző helyekre küldi, hogy megvalósítsa a „nagy, országos pókhálót.” Ez akkor még légből kapott, ködös elképzelésnek tűnik, mellyel tovább hitegetheti ismerőseit; de a Báró Wenckheim felől visszaolvasva, ez is más megvilágításba kerül, az sem kizárt, hogy Krasznahorkai 2016-os regényében ennek az ördögi hálózatnak az eredményét kell látnunk. De akár az is elképzelhető, hogy Halicsék egy kései leszármazottja lép elénk a Báró Wenckheimben – ez esetben a Junior nem gúnyos jelző Halics neve mögött, hanem valóban azt jelöli, hogy ő a fiatalabbik ezen a néven. A három verzió közül azonban talán ez a legrettenetesebb: hiszen a regény azzal együtt, hogy megadja azt, amire a Sátántangóban Halicsék a legjobban vágytak, a gyermekáldást, végérvényesen el is pusztítja azt – a családnak írmagja sem marad.
A helyszín- és a szereplőválasztáshoz hasonlóan a történetvezetés sem tartogat nagy meglepetések azok számára, akik ismerősek Krasznahorkai korai műveiben. Adott egy közösség, mely lassan felemésztené magát, ha egy különös látogató személyében nem villanna fel számára a „megváltás”, a kényszerpályáról való elmozdulás esélye. Ez a látogató Báró Wenckheim Béla, irimiási figura: bár évtizedeket töltött Argentínában, a közösség saját hősének tekinti, hiszen a gyerekkorát a kisvárosban töltötte, nem is lehet hát más célja a visszatéréssel, mint hogy szülőhelyét felvirágoztassa. Ami viszont groteszk módon eltávolítja Irimiástól, az a naivitása, az, hogy egyáltalán nem sejti, mit várnak tőle – a Sátántangó hamis prófétája ezzel pontosan tisztában van, éppen ezt használja ki. Ráadásul az első regény megváltóvárását, a látogatóba helyezett reményt itt az is lefokozza, hogy ez teljesen anyagi természetű: a város lakói pénzt várnak a bárótól. A Sátántangóban Irimiás érkezésének a hírére pont a pénz veszíti el jelentőségét: Futaki, aki éppen Schmidttel és Kránerrel osztozkodik egy kisebb összeg felett, lemond a részéről, és a kocsmába siet, hogy ott várja meg a neves látogatót. Mindez arról árulkodik, hogy ő – és a telepről többen is – egészen másfajta megváltásban reménykedik, mint a Báró Wenckheim kisvárosának lakói, akik talán éppen ezzel, illúzióvesztett állapotukkal szolgálnak rá a pusztulásra.
A pusztulás teljes apokalipszis („Hajnalban egyetlen madár sem jelent meg a fákon, hiszen már messze jártak” [494.]). Több rejtélyes gyilkosság és erőszaktétel (illetve köztéri szobrok arcainak felismerhetetlenné tétele) után a város minden lakójával együtt a lángok martalékává válik. Egyfajta kicsavart Szodoma és Gomora történetre ismerhetünk itt: mintha a báró látogatása lenne az utolsó esély a közösség számára, hogy bebizonyítsák, még nem szolgáltak rá a büntetésre; ám miután elbuknak, el kell tűnniük a föld színéről. Jóllehet, néhányan még időben elhagyják a helységet, az a kérdés megválaszolatlan marad, hogy van-e olyan közös tulajdonságuk, mely méltóvá tette őket a túlélésre, vagy mindez csak a vakszerencsének köszönhető.
És ez még az optimistább olvasata a regénynek, ugyanis a pusztulás méretei teljesen bizonytalanok maradnak a szövegben. Tudjuk, hogy a kisváros megsemmisül, de mivel ezt megelőzően teljesen elveszíti a kapcsolatot a külvilággal („nincs posta, a kézbesítő járőrök nyomtalanul tűnnek el, [...] napok óta nem működik normálisan semmi, se telefon, se internet, semmi, eltűnt a külvilág” [497.]), az sem kizárt, hogy egész Magyarország, sőt, talán az egész világ semmivé lesz.
A hasonlóságok és párhuzamok számbavételét hosszan folytathatnánk még, azonban ennél fontosabb talán, hogy felfigyeljünk a Báró Wenckheim újszerű vonásaira – mindenekelőtt elbeszélés-technikájára. Az egész regény hosszú, általában több oldalas bekezdésekből építkezik: minden bekezdés egyetlen mondatból, szóáradatból áll, melyet valamelyik szereplő intéz hallgatóságához. Minden bekezdésben egy másik szereplő szólal meg, s bár vannak, akik többször vissza-visszatérnek, még így is nehéz lenne megszámolni, hány különböző nézőponttal találkozunk a szövegben. Mindez természetesen eddig sem volt idegen Krasznahorkaitól, hosszúmondatokkal, a nézőpontok váltogatásával, ütköztetésével már eddig is találkozhattunk, de ilyen méretekben még sosem. Szokatlan az is, hogy ez a megoldás nem vezet a polifonikus regényektől megszokott szerkezethez, nem a különböző világnézetek szembehelyezésére, valamint bizonyos eseményeknek az eltérő perspektívájú bemutatására fut ki. A Báró Wenckheimben ezek nem tűnnek olyan fontosnak: megkülönböztethetünk néhány sajátos megszólalót, de például a kisváros lakóinak a világszemléletében nem mindig fedezhetők fel nagy távolságok; megesik, hogy ugyanarról a történésről több szereplő is beszámol, de a regény nem bővelkedik ilyen szöveghelyekben. Sőt, általában ennek pont az ellenkezője jellemző: ahelyett, hogy ugyanazokra az eseményekre reflektálnának a szereplők, valójában mindenki továbbgörgeti a cselekményt. Így valósul meg a könyv elejére helyezett Figyelmeztetésben ígért többszólamúság: ebben a pár oldalas, a regény cselekményéhez látszólag egyáltalán nem kapcsolódó szövegrészben a névtelen impresszárió arra kéri a felsorakozó muzsikusokat, hogy illesszék bele a Teremtésbe azt, amire „együttesük egyetlen teljesítményeként, akaratlanul bár, […] [de] elhívatták őket.” (6.) Ebben az értelemben tehát az itt megkötött szerződés a szereplők és a (mindentudását folyamatosan hangsúlyozó) elbeszélő között jön létre. Azonban – ahogy arra az ÉS-kvartett beszélgetésén Bárány Tibor is felhívta a figyelmet – ez a felszólítás nemcsak nekik, hanem a mindenkori olvasónak is szól, akire ugyanúgy szükség van a regény működéséhez, mint a szereplőkre, nélküle nem szülhet meg a „nagy mű”.
Mintha a Báró Wenckheim ezek helyett inkább a dolgok kibeszélésének a hiábavalóságára helyezné a hangsúlyt, arra, hogy mindenki beszél, de senkit nem hallgatnak meg (ez a vonása az elmúlt évek magyar prózájából leginkább Danyi Zoltán A dögeltakarítójával rokonítja – ennek a regénynek az elbeszélője ellenállhatatlan késztetést érez, hogy feltárja a múltját, de csak olyanoknak képes kitárulkozni, akik nem figyelnek rá, vagy nyelvi okokból nem értik, amit mond). Ebből a szempontból mellékes az is, hogy a beszédek nem mindig hangzanak el, többször belső monológ formáját öltik – értő, odaforduló hallgatósága ugyanis a kimondott szónak sincsen. S talán ha valami, akkor az rokonítja a regény három szimbolikus alakját, a bárót, a Tanár urat, és Marikát (a prófétát, és a két túlélőt), hogy ők képesek a leginkább befelé fordulni, megkímélni a környezetüket szóáradatuktól. Úgy tűnik, ebben a világban már az is erénynek számít, ha valaki nincs a többiek terhére.
