• Takács Tímea

 

„az idő titkos kamráit meglopni”

Az idő dimenziója: temporalitás Sárközi György költészetében

 

Sárközi György (1899‒1945) rendkívüli tájékozottságát és sokoldalúságát mutatja, hogy a kérdésre, ki is volt ő, csak felsorolással lehet válaszolni: költő, író, műfordító, a Válasz folyóirat szerkesztője, az Athenaeum Könyvkiadó irodalmi vezetője, a Magyarország felfedezése című szociográfiai könyvsorozat elindítója, mártír. Mindebből az is kitűnik, hogy idejét és alkotóerejét egyre inkább a köz szolgálatába állította. A költészettel azonban sosem hagyott fel teljesen. Korán, alig tizennyolc évesen publikálhatta első verseit a Nyugatban Osvát Ernő felfedezettjeként, első verseskötetét, az Angyalok harcát pedig Babits Mihály méltatta, kötetet az olvasóközönség is pozitívan fogadta. A rá egy évre, 1927-ben megjelenő Váltott lélekkel azonban, ahogy címe is mutatja, nem az „angyali költőtől” megszokott és várt hangon szólalt meg. A kevésbé lelkes fogadtatásnak, valamint az inkább prózai formát igénylő tartalmak felé fordulásnak köszönhetően harmadik verskötete, a Higgy a csodában! csak 1941-ben jelent meg, a Mindhalálig címet viselő pedig már csak posztumuszként. Sárközi György költészete a látszat ellenére sokrétű és számos, a maga korában alapvetően fontos témát dolgoz fel, melyek megközelítése napjainkban is érvényes. A sokféle nézőpont közül jelen írás a temporalitás kérdését vizsgálja a költői életműben.

 

„’Az’ időről beszélni értelmetlenség; az idő idői idők által szabdalt” - állítja Martin Heidegger Az idő fogalma című előadásában.[1] Az általa feltételezett sokféle időről, mely elengedhetetlenül kapcsolódik a léthez, az ittléthez, viszont nemcsak, hogy kell beszélni, hanem egyelőre sosem lehet eleget, hiszen a mi az idő kérdése azóta is megoldatlan. A filozófus szerint azonban már maga a kérdésfeltevés sem helyes. A releváns kérdés ugyanis, a ki az idő?, én magam vagyok az idő?[2] lenne, melyhez Sárközi György Örök elborulások című verse is eljut: „Én vagyok mindig más vagy a percek mások?”[3], mely szemléltető példa lehet arra, hogy költészetének egyik fő mozgatója és formálója a lét és idő egymásra vonatkozása, a lét elmúlás felőli megközelítése. Túlsúlyban vannak a költő azon versei, melyek a „mulandóság kürtjei”[4] címet idézve, a halált tematizálják. Költészetében sajátos módon már a kezdetektől markánsan jelen vannak a Voigt Vilmos elnevezésével élve „előre emlékeztetés”[5] versei, melyek a jelen-múlt és jövő tradicionális értelemben vett relációját is újabb fényben láttatják. A „mulandóság kürtjeinek”, a „fekete kürtöknek”[6] megszólalási és a köteteken átívelő alakulásmódjának vázlatos feltárását kísérli meg jelen tanulmány, részleges figyelmet szentelve mindeközben a szintén egyedi, időhöz kötődő metaforizációnak is. Főként az első kötetre koncentrálva, három, e tekintetben összekapcsolódó verset állítva a központba vizsgálom az fent említett szempontok megjelenését Sárközi költészetében.

Az 1926-os első, Angyalok harca kötetet áthatja az ifjúság kibomlása: „Győztes életem kivirágzó bodzaágai szertecsapódtak”,[7] a szinte már messianisztikus küldetéstudatra való ráébredés: „Vegyetek: a tiétek vagyok”,[8] a lelkesültség: „Gondolat, büszke hajó, feszítsd ki szárnyas, tiszta vitorlád”,[9] valamint a fizikai törvényeken való felülemelkedés: „átfúrjuk a kék eget kigyúlt fejünkkel.”[10] Az elragadtatott hangnemhez illő barokkos hosszúságú sorok, az „éteri” hang és az andalító, „hullámmozgató”[11] verselés még inkább erősíti az említett versbeli élmények hatását. Ugyanígy jellemző a kötetre az „örök dolgok felé”[12] gravitálás is, az örök szó számos ismétlődésével és a jelen pillanat, illetve a különböző hosszúságú, relatív időtartamok örökként tételezett  szubjektív átélésével, melyet Bergson Anyag és emlékezet című munkájának időfilozófiája is felvet.[13] Ahogy Gyuricza Klára megjegyzi, gyakran a „tér és idő nyűgétől független krónikásként”[14] láttatja a lírai ént a versbeli beszédhelyzet. Ám az ebbe a típusba tartozó verseket hamar ellensúlyozza a korábban felsorolt ígéretek lehetetlenségét kifejezők egész sora, melynek egyik szimbólumává állandósul a torony.

Csonka tornyok repkényének születtem,

Ég felé futni, de sohasem égig;”[…]

Minek is sarjadtam hát e bajos világra?

Minek is él, kit a föld vére megöl,[15]

A küldetés megvalósításának lehetetlenségével magát a létet, a létezés értelmét is megkérdőjelezik az idézett sorok, melyek a babitsi Esti kérdés zárására emlékeztethetnek: „miért nő a fü, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?”[16] Ugyanígy idézhetnénk Pilinszky In memoriam N. N. című költeményének következő két sorát is: „ha öröklétre születünk, / miért halunk meg hiába?”[17]

A halált megidéző költeményekben a korábbihoz hasonló hangulati-tematikai kettősség figyelhető meg, hiszen megtalálhatók egymás mellett a teológiai értelemben vett halál, mint egy igazibb életbe, illetve jövőbe való átlépés, „a halál már örök élet”[18] vagy „igazi, boldog életemre / Egy más hazában ébredek egykor.”[19] A halál mint ébredés egy óriási dajka ringatásából Pilinszky Halálod és halálom című versében is felbukkan:

Majd elaltat a dudolás,

[…]

anyatejnél is szelidebb

figyelme és odaadása.

Mert ő a kifosztott kebel.

A dajka, aki kivüláll.

Az idegen, ki hazatévedt.[20]

 

A Sárközi-féle párhuzam:

 

Valamikor egy mélyölü dajka roppant térdére vett,

 Roppant térdek ringatnak egyre: ébrednem nem lehet!

Míg egykor dajkám vad jajdulással öléből eltaszít, -

Boldogan ébredek látni akkor kezdet és vég titkait![21]

A versben külön érdekességként figyelhető meg a világban való jelen élet leírása a halálhoz, haldokláshoz kötődő képzetek által: „halálosan”, „örökre-álmosan”, „bénán” határozók, a „vérembe-sajdult”, a „szemvájó” jelzők, valamint a „nagy tetemem” és „Mária térdén a keresztrefeszített” névszók által. Sárközi verseiben gyakorta bukkanhatunk saját szóalkotásokra, illetve tájszavak átvételére és átalakítására,[22] itt a korábbira lehet példa a „mélyölü”, „férfivé-levés”, „szemvájó”, utóbbira pedig a „kiserkedt” szóalak.

Panteisztikus, a természetben feloldódó, mint békés halál jelenik meg például a Hegytetőn című versben: „S ha mulnom kell, haló szinekkel lassan az ég kékjébe oszolnék.”[23]

Az elmúlással véget nem érő élet sugalmával ellentétben egyes költemények a riasztó és nyugtalanító semmi lehetőségének erőteljes, már-már undort keltő képeit tárják fel: „S az őszi eső mogorván / Paskolja egy bomló ország férges tetemét”[24]  vagy „férgek lakhelye lesz koponyád.”[25]

Az Elmegyek meghalni című költemény a halál mintegy danse macabre vízióját fokozatosan bontja ki, farkasszemet nézve az elkerülhetetlen elmúlással. A váltakozó hosszúságú verssorok a kezdősorban megnevezett értéket aprólékosabban fejtik ki, ami az enjambement lassításában kap nagyobb hangsúlyt, mígnem végül megtöri a refrén szókapcsolata. Az elmegyünk meghalni többi sortól elütő kegyetlen, tömör rövidsége; az elmegyünk cselekvő ige alanyi szándéka mintha annak lázadás nélküli elfogadását, a beletörődést közvetítené. Ez az ismétlés minden strófában nyugvópontra helyezi a verset, melyből szinte kirántja az olvasót az azt megzavaró hosszabb sorvisszatérés, fokozva az egyébként is elrettentő véget. Mintegy kiegészítés, a halál utáni történés riasztó képéről rántja le a leplet, mely egyik esetben sem kecsegtet az élet bármilyen formájú tovább folytatásával. Az első strófa a vad lángok hamuig jutó pusztulásának tárgyilagos szemléltetésével csak növeli a soron következő, veszendőbe menő értékek fontosságát, hogy felnagyításuk létrehozza a hirtelen értékvesztés tragikumát. Az első refrén egyes számú személye a rá következő versszakokban többessé változik, a lírai én szerelme és barátja után annak népe is veszendőbe kerül, éreztetve ezzel a halál kérlelhetetlenségét, mely nem válogat: „Mit bánja, ifjú-e, vén-e, / Buja örömét szakítja ki szivéből, vagy keserű gondját?”[26] A záró költői kérdés pedig még az eljövendő feltámadás lehetőségét is kétségbe vonja. Mintha egy babitsi „különös hírmondó”[27] szerepéből szólna a költői én, előre emlékeztetve népét és lehetne krónikás is, hiszen mindeközben le is jegyzi a saját, a hozzá közel állók és népe sorsát is. Egyszerre tapasztalható az elkerülhetetlen közös végre figyelmeztető belső, érintett szempont és mindeközben egy külső szemtanúé is. A nemzethalál kísértő gondolata és víziója több későbbi költeménynek is tárgyát képezi, mint például Bénuló szárnnyal, Reménytelen őszi eső, de további köteteiben is, ilyen a Virrasztó vagy az Esőcseppek. Hagyományuk felidézheti például Berzsenyi, Vörösmarty, Ady vagy Babits egy-egy versét, melyek többek között majd Jékely[28] vagy Pilinszky költészetében is folytatásra találnak. Az egyéni a saját nép, nemzet, anyanyelv halálával fonódik össze, ennek legeklatánsabb példája az utolsó vers, az Esőcseppek.

[29]

 

Holtan is élek, míg irgalma

tart a papirosnak s míg a fölkavart

korok örvénye majdan elnyeli

min szólt a dal, az ősi nyelvet is.[30]

Az egyes ember meghatározhatatlan, mégis biztos elmúlással való számvetése a heideggeri filozófiában is megjelenő, helyeselt eljárás, az ún. előrefutás: „Ebben az előrefutásban vagyok voltaképpen-autentikusan az idő- így van időm”.[31] Ez az előrefutás, a jövőben várható elkerülhetetlen vagy megérzett, jósolt eseményre emlékeztetés az ókortól kezdve létező irodalmi és néprajzi műfaj, melyet Voigt Vilmos az előre-emlékeztetés fogalmával ír le.

Ez az „előre-emlékezés”[32] a versből szó szerint idézve allegorikusan jelenik meg a Varázsló rossz csillagában. A sötét tónusú és negatív hangulatú jelzők halmozásával már az első versszakban megteremtődik a jövő firtatásának, a jóslásnak baljós mágiája, mely a „jó s balszerencse”[33] közül ekképp utóbbit vizionálja. A varázslás képzetköre tovább bővül a költői én varázslóként való azonosításával, és a „szultáni lélek”, a „talizmán”, „fátyol”, a „sorsmutató” keleti világ az Ezeregyéjszaka világát is kirajzolja. „Büntetlen nem maradhat a jósló sejtelem, az előre-emlékezés”[34], a tudás tehát fájdalom, mely a „lángpallosos angyallal” képez azonosítást, a „kiűzetés az ősi kedv paradicsomából”, valamint a „kígyó tanács,” mely a jövőbelátás által az „idő titkos kamrái” meglopására sarkall, ezáltal a bibliai paradicsomi bűnbeesés asszociációs hálóját hozza létre. A jó és rossz küzdelme kapcsán maga Hegel is kitért az eredendő bűnre, Reálfilozófia című művében.[35] Meglátása szerint az ember nem maradhatott meg az ártatlanság állapotában, meg kellett ismerkednie a gonosszal, mivel lényege a szabadság, valamint ha nem tehet rosszat, a jót sem szabad választásából teszi.[36] A fájdalmas tudás megszerzése, a gonosszal való megküzdés a lélekben azt eredményezi, hogy végül az ember magasabb fokon jut vissza kiinduló szellemi állapotához.[37] Ez történik a Sárközi-költemény varázslójával is, aki felfedi jövőjéről megszerzett tudását. Az általa használt könyv-csillagkép metafora az első versszak „bűvös betűk” -„égi talizmán” variánsa, mely összeköti az előbbit a kiindulóponttal. A kapott jóslat felismerését az archaikus szóelemek egyértelműsítik: „Sárpalotám a nyomorúság / Lészen s munkáim újra idézik a régi Heraklest.”[38] Héraklész  nevének említésével a versben a keleti és a keresztény mellett az ókori, az utolsó versszakban megjelenő Jeruzsálemmel pedig már a zsidó világ is keveredik. A héraklészi csillagkép a fennmaradás meghosszabbítását a nyomorúság viselésén és a gigászi munka küzdelmén keresztül mutatja csak meg. A halálra szánt lét tudatosodásával, hogy a világban-való-lét egyszer többé már nem lesz; túl azon, hogy az ezt a gondolatot megfogalmazó Heidegger szerint ezáltal az eljutás az autentikus időhöz és az idő egyfajta birtoklása válhat lehetségessé, egzisztenciális félelemmel tölti el az embert.[39]  A varázsló „ostoros végzetét” könnyes szemmel olvassa, félelemmel, mely a záró strófában magasabb szinte jut a „titkos” tudás megszerzése által, mint kezdetben, a záró strófában beletörődik sorsába.

A versben az idő vonatkozásában használt varázs és mágia motívum többször is felbukkan a Sárközi-költészetben, mint például: „A harmadik párka szapora ollója iramodva csattog‒”[40]; „A mágus-erővel örök tavaszt idéző emlékezés:”[41]; „Seprűnyélen lovagol / Felettünk a vén idő”[42]; „Én az idő varázsában bízom”[43].

Szintén gyakoriak az emberhez, emberi tevékenységhez kötődők, például: „Kőmives éveim, gőgös, szép gyilkosok”[44];„Búcsuzkodom must-éveimtől”[45]; „A Mulandóság uzsorás karmai”[46] és az idő ábrázolása óraszerkezettel: „Kényes óra, ki meg-megakad, de ha megrázzák ujra jár…/ S hol késik, hol siet… Sohasem tud együtt forogni a világgal…”[47]; „Az óra, melynek minden kereke ép és helyén van, csak egyet felejtett / Rácsavarni a feledékeny Mester: mutatót, mely utját s célját mutassa…”.[48]

Az idő haladását a természet képeivel azonosító metaforák is megemlítendők, ezen belül állatok alakjában, negatív konnotációban: „szemvájó hollók, szállnak az évek”[49]; „a lajhár, egyhelytcsüngő időből kizuhanva”[50]; „Minden perc arca csalfa lárva”.[51]

A természet időre vonatkozó képzeteinek földrajzi kategóriáját alkotja az előbbiekhez képest talán kevésbé erőteljes „az idő feneketlen tengerszeméből”[52]; „a vén idő örök őrtüzében”[53]; és „Megkérgesedtek mögöttem sziklaként az évek”[54].

Ez utóbbi, a folyó a végtelen idő hasonlataként végighúzódik a Hullámnézőhöz című költeményen, mely a Varázsló rossz csillagához hasonlóan az előrefutás, előre-emlékeztetés vagy jövőbe látás negatív következményére int.

A folyam egyszerre „Képe a zord mulandóságnak, képe a mulhatatlanságnak” is, ez a kettősség alkotja a vers alappillérét. A példázat központi eleme a Hérakleitosztól származó intertextus:

 

Létünk, mint a folyam, el nem apad sohasem,

S ha már nem léphetsz kétszer egyazon folyóba, megláthatod, halandó,

Új hullámban az ót, új ivadékban az őst.[55]

Az idézőjel egyfelől persze utal az ókori bölcs szavaira, ugyanakkor az ezt bevezető sor „Boldog mosollyal nézel utánuk s minden gondolatod lesz egy hasonlat:”[56] a mindenkori megszólított gondolatait idézi, mely maga is idézet. A vers mindentudó bölcse itt, a lét pusztulás ellenére is állandóan megújuló folytatásánál jelöli ki a tudás jótékony határát és az előrefutástól, vagy jövőbe sietéstől óva int: „Nemcsak a tér, az idő távola is feketít,”.[57] A figyelmeztetés feltételezett hatástalanságára utalhat, hogy az utolsó két versszakban a halál kozmikus képe bomlik ki előttünk. Az emberi faj pusztulása után is „zajdul” tovább a folyam, visszajutva a verskezdő oximoronhoz. A vers metrikája úgy hullámzik az időmértékben,[58] hogy erősíti a csobogó hangzást, a régies szóalakok használata pedig a példázatosság hatását.

Egy másik ősi beszédforma, az átok jelenik meg Boldogok a sírók című versben, melyet a lírai én, hasonlóan a Varázsló rossz csillagának zárásához, saját fejére olvas, mely ez esetben bibliai vonatkozású, az Ószövetség Mózes második könyvében leírt csapásokat idézi fel: „Dönts meg jégeső, rágj belém sáskahad,”.[59] A bibliai párhuzam tovább folytatódik az aratás (kévébe kötés) halálmetaforában, melyben egyfajta balsejtelem, jövőbe látás ölt testet: „Nem rendelt engem kévébe a sors, / Jeges lábával éretlen letipor,”. A vers énjére megérzése szerint nem az arany jánosi Sejtelem című elégia jövősejtése vár: „Életem hatvanhatodik évébe’ / Köt engemet a jó Isten kévébe, / Betakarít régi rakott csűrébe, / Vet helyemre más gabonát cserébe.”[60] Az aratás munkálatainak képe, a folytonosság, a monotonitás, a versforma és hangzás egyszerűsége együtt azt az érzést kelti, mintha az én nemcsak hogy nem lázadna a közeledő vég ellen, nemcsak, hogy beletörődne, hanem a halál természetes rend voltát hangsúlyozva, könnyedén venné azt, sőt, mintha vigasztalná is olvasóját: rendben van ez így.[61] Az előbbi pár sor metaforája azáltal képes mindezt előidézni, hogy „nem a kiválásunkat hangsúlyozza, hanem a beletartozásunkat, nem a különösségünket, hanem az egyezésünket, a funkcionális egyenértékűségünket, az azonosítás kimondatlan logikája segít elfogadni, hogy egyszer majd mindenünkről le kell mondanunk.”[62]

A Boldogok a sírók ezzel szemben az idő előtt való halál képével az Arany János-i vers egyén-halál összefüggését ellentétes oldalról közelíti meg. A kéve, az aratás menetének felidézése, mely nem a rend szerint történik, „Nem rendelt engem kévébe a sors”, éppen hogy a kiválást, a nem beletartozást hangsúlyozza, az egyedire hívja fel a figyelmet. A metaforasor, ha nem is a rend szerinti módon, de folytatódik, ismét a Sejtelemmel ellentétben pont az az által nem említett történésekre irányítva a figyelmet. Hiába a korai, nem a szokott rend szerinti pusztulás, az ennek ellenére nem válik értelmetlenné, sőt, az utolsó versszak az önfeláldozás krisztusi képét tárja elénk: „De fölmagasít majd, aki földre vert, / S betellik rajtam a mennyei terv, / Hogy kenyere legyek minden üres asztalnak, / S érezzem: boldogok, akik megvigasztaltatnak.”[63] Ezáltal visszaérünk a címbeli oximoron bibliai értelmezéséhez, a nyolc boldogság másodikának ígéretéhez, melyet a cím kihagyásos szerkezete a vers utolsó szavával, mintegy annak kiegészítéseként is beteljesít: „boldogok a sírók, mert megvigasztaltatnak”.

A másokért, a népért hozott áldozat Sárközi 1941-es Higgy a csodában című kötetében többször is felbukkan, nem egy esetben a Boldogok a sírók „tiprás” szavához hasonlóan a léptekhez, a lábhoz kapcsolódva. A Közeledő léptek című verset nehéz nem összekapcsolni a történelmi kor kataklizmájával és az életrajzi költővel. Szinte minden a balsejtelemről, a halál előérzetéről és annak feltartóztathatatlan közeledéséről szól ebben a versben: „Dobd el a villát, testvér, mellyel a füstölgő, nehézszagú trágyát / Teregeted földedre, fázós magoknak vetvén meleg ágyát, / Az égrecsapó vércse után ne figyelj, hajolj fülelve a rögre, / Hétmérföldes lépések közelednek a mélyben dübörögve.”[64]

„Ne bánd a kazán dühös dohogását, térdelj le, füled szorítsd a betonra, / Hallod a döngő lépteket, hallod, hogy lüktet a föld lánggal teli gyomra?”

„vad lépteket hallok immár szived dobogása alatt dobogni: / Mennem kell… Add a szád, hogy utolsó csókom rá tudjam még / mosolyogni”

Ez az utóbbi sor mindenképpen megidézi Radnóti Miklós költészetében szintén jelentkező, a kedvestől való búcsúzás és a halál biztos veszélyének érzetét. A Közeledő léptek kezdő strófájához hasonlóan jelenik meg az ébresztés, illetve a veszélyre való figyelmeztetés:

„Néma gyökér kiabálj, levelek kiabáljatok éles / hangon, tajtékzó kutya zengj, csapkodd a habot, hal! / rázd a sörényed, ló! bömbölj bika, ríjj patak ágya! / ébredj már aluvó!”[65]

A balsejtelem, valamint a halál félelme a természet riadalmában vagy visszataszító képében való megjelenése is előhívja egymás ide sorolható költeményeit.

„Tajtékos égen ring a hold, / Csodálkozom, hogy élek. […] Vérzett az erdő és a forgó / időben vérzett minden óra” / „Megállok itt a fa tövében, / lombját zúgatja mérgesen. / Lenyúl egy ág. Nyakonragad?”[66]

„Az égről hideg sziszeg le / és rozsdás, merev füvekre / ejtik árnyuk a vadlibák”[67]

„Mint döghalas nádas, / Bomló szagokkal terhes a sűrű lég, / A föld omló husából / Csúf szálkaként merednek ki a jegenyék,” [68]

„Fényesre fenten az égi sarló sötét füvekbe harap, / Szanaszét csillagok botladoznak, fölrettent fürjmadarak”[69]

Ezzel az utóbbi Sárközi-idézettel vissza is érkeztünk az Angyalok harca című kötethez, a korábban már említett Reménytelen őszi esőhöz. Radnóti Miklós költészetében körülbelül 1935-től bukkannak fel a korábbi hangulati elemek, a balsejtelem, halál versei pedig inkább 1939-től, Sárközi György esetében a különös, hogy egészen korán jelen vannak az ilyen típusú versek az életműben, melyre Pass Lajos is külön felhívja a figyelmet.[70] Ilyen például az Elmegyek meghalni, az In excelsis, Reménytelen őszi eső vagy a Varázsló rossz csillaga is.

A művészet és az irodalom alkotás az idő ellenében; tükör, melyben a „százarcú”, százféle valóságú idő ébred önmaga tudatára.[71] Sárközi György költészetének tükrében, ha nem is százféle, de számos arcot mutat az idő. A metaforák tekintetében a Váltott lélekkel című kötetben található a legtöbb idővel kapcsolatos értékvesztés. A továbbiakban megfigyelhető, hogy egyre inkább beszűkül a jövő perspektívája és mindinkább a jelen, az adott pillanat és sokszor annak megélésének veszélyeztetettsége kerül előtérbe. Hogyan lehet „az idő titkos kamráit meglopni”[72], úrrá lenni rajta és értelmet találni benne, ha épp „csak egyet felejtett / Rácsavarni a feledékeny Mester: mutatót, mely utját s célját mutassa.”[73]

„Nem leled értelmét a világnak: ezernyi szilánkra / Zúzott régi tükör, zűrzavar, ősi homály. / egykor majd beleláthatsz ragyogó üvegébe, de akkor / Földerülő titkát már sose mondhatod el.”[74]

 

JEGYZETEK