M. Kácsor Zoltán: A kalózkapitány papagája
A kalózok kapitánya egy mocskos arcú, fekete szakállú, rettenthetetlen fickó volt. Mindig vigyorgott, és soha nem tudta legyőzni senki. Egyszer pisztolypárbajban kilőtték az egyik szemét, de ő nem bánkódott. A pisztolypárbajt megnyerte, a kilőtt szemét pedig bekötötte egy kendővel, és azt mondta:
– Sebaj, ebbe a szemembe már nem tud beletűzni a nap!
Egy másik alkalommal kardpárbajban levágták az egyik kézfejét, de ez a sebesülés sem nagyon hatotta meg. Egy kampót erősített a sérült kezéhez, a másikkal pedig legyintett egy nagyot.
– Semmi gond! – jelentette ki. – Ettől kezdve végre alaposan meg tudom vakarni a másik tenyeremet, mert az mindig nagyon viszketni szokott!
A kalózkapitánynak az egyik lába is hiányzott: egyszer ugyanis, mikor a tengerben úszott, egy nagy fehér cápa megtámadta, és tőből leharapta. De a kalózkapitány még ekkor sem csüggedt. Természetesen legyőzte a cápát, és visszamászott a hajójára. Ott pedig így szólt a legénységéhez:
– Azt hiszitek, hogy emiatt a kis karcolás miatt sírni fogok? Ugyan már! Egy falábat teszek a helyére, és mostantól legalább ezen a lábamon nem kell vágni a körmöt!
Ilyen rettenthetetlen ember volt a kalózkapitány. A világon semmi nem zavarta, azaz, hogy csak majdnem semmi. Mert egyvalaki nagyon is ki tudta hozni a sodrából, mégpedig a papagája. Ezt a papagájt a dzsungelben találta, jobban mondva a papagáj találta meg őt. A dolog úgy történt, hogy amikor a rettenthetetlen kalózkapitány az erdőbe lépett, a krokodilok a folyó legaljáig merültek, a jaguárok a fák koronájáig ugráltak, az óriáskígyók pedig kötélhágcsónak tettették magukat félelmükben. Csak ez a pimasz papagáj nem menekült el, hanem egyenesen a kalózkapitány vállára telepedett, és attól fogva nem is tágított onnan. A kalózkapitánynak először még tetszett ez a piros, sárga, kék tollazatú madár, meg persze, hogy olyan vakmerő és neveletlen. Hogyne tetszett volna, hisz még a csecsemők is tudják, hogy minél bátrabb és faragatlanabb egy kalózinas, annál könyörtelenebb matróz válik belőle. A kalózkapitány pedig, ha már papagája is van, természetesen tőle is ezt várta el.
– Te leszel a legrettegettebb kalózpapagáj az Óperenciás tengeren! – bíztatta a madarat, és nem sejtette, mennyire igaza van.
A frissen kinevezett kalózpapagájnak ugyanis csakhamar megismerkedhettek a legkellemetlenebb tulajdonságával is. Amikor visszatértek a partra, majd csónakba ültek, és a távolabb horgonyzó hajóhoz indultak, a kalózkapitány így vezényelt a legényeinek:
– Erősebben evezzetek, semmirekellő nyavalyások!
A papagáj pedig, mindenki meglepetésére utánamondta:
– Errrrrrrrősebben evezzetek, semmirrrrrrrrrrrrekellő nyavalyások!
A kalózkapitány is csodálkozott, de végül csak vállat vont a papagájjal a vállán, gondolta, egy beszélő madárral még jobb, legalább eztán a legsüketebb kalózai sem fognak értetlenkedni. De később a hajón, mikor a kalózkapitány elkiáltotta magát, hogy „Teljes erővel előre, trehány társaság!”, és a papagáj is felrikoltott úgy, hogy „Teljes errrrrrrrrrrrrrővel előrrrrrrrrrrre trrrrrrrrrrrrrrehány tárrrrrrrrrrrsaság!”, a dolog már kezdett nagyon bosszantó lenni. És ez így ment ettől fogva nap, mint nap. A kalózkapitány kezdett megsüketülni a füle mellett gubbasztó utastárstól, a legénységet pedig lassan az őrületbe kergette. A kalózkapitány mindent megpróbált. Még a legjobb modorát is elővette, úgy kérlelte a papagájt:
– Reteszeld be a szád, ha jót akarsz! – mondta neki, de a papagáj csak nem hagyta abba.
– Rrrrrrrrrrrrreteszeld be a szád, ha jót akarrrrrrrrrrrsz! – ismételte, a kalózkapitány pedig majd szétrobbant a méregtől.
A lekoptathatatlan madár egyre mázsásabb súllyal nehezedett a vállára. Egy darabig még tűrte, mert a kalózkapitány hiú lélek volt, és a papagáj élénk színei pont kiegészítették a fekete és szürke kalózruháját. De amikor a sok szövegtől már azt hitte, két feje nőtt a nyakára, és két torokból beszél a kalóztársasághoz, végleg betelt a pohár. Fogta a papagájt, odaadta a hajószakácsnak, és azt mondta neki:
– Nem bírom tovább cérnával! Vágd le ezt a trágár nyelvű madarat, és főzz belőle pörköltet!
A papagáj persze mindjárt utánamondta:
– Nem bírrrrrrrrrom tovább cérrrrrrrrrnával! Vágd le ezt a trrrrrrrrrrrágárrrrrrrrrrr nyelvvvű madarrrrrrat, és főzz belőle pörrrrrrrrköltehehehet!
Ezzel a pörrrrrrrrköltehehehettel pedig mintha még jól ki is nevette volna a kalózokat. Több se kellett a szakácsnak, megfogta a madarat a lábánál fogva, és levitte a konyhára. Odakötözte az asztallaphoz, és elkezdte fenni fölötte a nagykést.
– Mindjárt megismerkedsz a fegyveremmel, te kalózszomorító! – sziszegte.
– Mindjárrrrrrrrrrrrt megismerrrrrrrrkedsz a fegyverrrrrrrrremmel, te kalózszomorrrrrrrrrrrrrrrrító!
A szakács éppen befejezte az élezést, és már majdnem a papagáj torkának szegezte a kést, amikor hatalmas robbanás rázta meg a hajót. Rögtön ezután pedig a kalózkapitány kiabálása hallatszott odafentről:
– Ellenséges fregatt! Sortüzet rájuk, semmirekellő brigád!
– Ellenséges frrrrrrrrrregatt! sorrrrrrrrrrtüzet rrrrrrrrrrrrájuk, semmirrrrrrrrrrrekellő brrrrrrrrrigád!
A szakács, mint akit ágyúból lőttek ki, kezében a késsel felrohant a fedélzetre, otthagyta az asztalhoz kötve a madarat. Odafönt egy hatalmas hadihajó úszott a kalózok hajója mellé, ahonnan csak úgy ugráltak át az ellenséges katonák. Dörögtek az ágyúk és a puskák, csattogtak a kardok. A kalózok hősiesen küzdöttek, de ezen a napon elhagyta őket a szerencséjük: hamarosan mindegyiküket legyőzték. A hajókorláthoz közözték őket, és betömték a szájukat. Utoljára a félszemű, kampós kezű, falábú kalózkapitányt fektették két vállra, ám ehhez nyolc marcona matrózra is szükség volt. Amikor aztán már a kalózkapitány is a korláthoz volt kötve, megjelent az ellenség vezére, egy jólfésült, frissen borotvált, csinosan öltözött alak, aki nem is vett részt a csatában. Végignézett a legyőzött kalózseregen, és elvigyorodott. „Végre legyőztem a legyőzhetetlennek hitt kalózkapitányt!”, gondolta magában. Aztán a katonáihoz fordult, hogy lelkesítő beszédet tartson nekik.
– Vitéz katonák! – kezdte, de egyszerre a torkán akadt a szó.
A következő pillanatban ugyanis valahonnan egy tompa hang mintha azt mondta volna:
– Csirrrrrrrrrrrrrkefogó perrrrrrrrrrrrrrrnahajderrrrrrrrrrrrek!
A katonák azt hitték, ezt is a vezérük mondta, hiszen minden kalóznak be volt tömve a szája. De mivel még soha nem hallottak ilyen szavakat a kapitányuk szájából, visszakérdeztek:
– Miránk mondta kegyelmed, hogy csirkefogó, pernahajderek?
– Jaj, dehogyis! – csitította őket a vezér. – Én azt mondtam, hogy vitéz katonák!
Ekkor azonban újra hallani lehetett a tompa hangot:
– Bajjkeverrrrrrrrrrrrrrő söprrrrrrrrrrrrrrrredék!
A katonák egyre jobban dühbe gurultak. Egy széles vállú legény előrébb is lépett, és megkérdezte:
– Uraságod bajkeverő söpredéknek tart minket?
A katonák kapitánya nagyot nyelt. Már alig mert megszólalni. Azt hitte, a kalózkapitány valamilyen fekete mágiával megbabonázta a nyelvét, vagy talán az ördög gonoszsága szállt a torkába! De valamit mondania kellett, hisz az összes harcosa ott állt előtte, és az ő szavára vártak. Szinte remegve nyitotta ki a száját, ahonnan ezek a szavak buktak ki:
– Betyárrrrrrrrrrrrr harrrrrrrrrramiák!
A katonáknak egy hanggal sem kellett több. Rögvest nekirontottak a kapitányuknak, összekötözték kezét, lábát, és már vitték is a hajójukra. Nem is törődtek többet a kalózokkal. Felhúzták a horgonyt, és úgy otthagyták őket, mintha sose hajóztak volna arra. Mikor aztán egyedül maradtak, a kalózkapitány a kampós kezével kioldotta a köteleit, és kiszabadította a társait is. Aztán a konyhába rohant. Szabadon engedte a papagáját, aki egyből újra a kalózkapitány vállára telepedett. Ettől fogva, amikor a kalózkapitány elkiáltotta magát, például, hogy „Vitorlát fel, irány a nyílt tenger, akasztófára való jómadarak!”, a papagáj nyugodt szívvel kiabálhatta utána, hogy „Vitorrrrrrrrrrrlát fel, irrrrrrrrrrrrrrány a nyílt tengerrrrrrrrrrrr, akasztófárrrrrrrrrrrrrrra való jómadarrrrrrrrrrrrak!”. Ilyenkor a kalózoknak mind mosolyra húzódott a szája. A kalózkapitány pedig soha többé nem akart a papagájából pörköltet készíteni, mert eztán úgy szerette, mint a szemkötőjét, a falábát és a kampós kezét, vagy talán még azoknál is jobban.
Részlet A boszorkány seprűje című, 2018 őszén megjelenő mesekönyvből
Soltész Béla: Utalgat
Az anyjának volt egy elmélete: annyira vagy szarban, amennyire pontosan tudod helyiértékre, hogy mennyi pénzed van. Matektanár volt, ezért is használt olyan szavakat, hogy helyiérték, és ezért állított fel fejben olyan kategóriákat, hogy hármas szintű szarban vagyok, amikor háromszázvalahány forintja volt. Persze akkor még mások voltak az árak.
Fanni rámosolygott a pékre, aki odaadta neki háromszázharmincötért a háromszázötven forintos kenyeret. Pontosan nulla forint maradt a zsebében november huszonegyedikén délelőtt. Nullás szintű szarban vagyok, anyám, nézett fel a panelházak között szürkéllő égre. Viszonylag langyos volt az idő, legalábbis a novemberhez képest.
Tizenkét, esetleg tizenhárom napot kellett kibírniuk. Neki, meg a gyereknek.
Hazaért, letette a kenyeret a konyhapultra. Bekapcsolta a laptopot. A régi, nehéz gép legalább öt percig bootolt. Megnyitotta a böngészőt. A netbankot nem szokta nézni, de úgy emlékezett, hogy talán ezer fölötti volt az összeg, ami a legutolsó felvétel után a számláján maradt. Babonából mindig hagyott rajta annyit, de most, ha még ott van a pénz, az is kell, gondolta. Százasokat nem ad ki az automata. Van vajon legalább egy ezres?
Ő lepődött meg a legjobban, amikor meglátta az egyenleget: ötezer-háromszázhúsz forint.
Ismeretlen számlaszámról érkezett ötezer forint. A számlatulajdonos neve nem látszott, csak az összeg, meg a közlemény mezőbe írt üzenet: Ennyibe egy nagy csokor virág kerülne, fogadd szeretettel.
Ez valami tévedés, gondolta Fanni.
Mégsem hagyhatta ott azt a pénzt. Vette a kabátját, visszament a térre. Az automatához lépett, beírta a PIN-kódot, aztán azt, hogy ötezer. A gép azt a megnyugtató hangot adta ki, amit akkor szokott, ha számol. Kibukkant egy ötezres a nyílásán.
Fanni gyorsan elrakta a pénzt és a kártyát. Bement a Sparba és százhúsz forint híján elköltötte az egészet. Sietve, leszegett fejjel vitte haza a szatyrokat.
Három nap múlva kiürült a hűtő. Fanni megint megnézte a netbankot. Tízezer forint érkezett, megint csak ismeretlen feladótól.
Vegyél fel rövid szoknyát, és sétálj végig a Jókai utcán a benzinkútig meg vissza, ez állt a közleményben.
Fázott a rövid szoknyában, de elment a benzinkútig. Ott egy pillanatra tanácstalanul megállt, aztán visszafordult. A tízemeletes panelek valamelyikében, a több száz ablak egyike mögül most valaki figyelte őt. Valószínűleg távcsővel. Nem tudta, merre nézzen. Visszament a térre. Felvette a tízezret az automatából, bevásárolt nyolcezer-nyolcszázból. Ezeregyszázért vett egy doboz cigit. Leült egy padra, rágyújtott. A bank zöldje és a dohánybolt barnája megnyugtatta. Nem akart magasabbra nézni.
Hónapok teltek el. Csak a legjobb barátnőjének, Katának beszélt róla egyszer.
– Utalgat még? – kérdezte Kata, amikor legközelebb találkoztak. Beültek a megállóval szemközti cukrászdába.
– Igen – válaszolt Fanni.
– Mennyit?
Fanni nem mondta meg. Megdobogósodott a szíve a kávétól.
– Most mennem kell – mondta. Ötszázast hagyott az asztalon, pedig a kávé csak háromszázharminc forintba került.
Tetszik a lila egyberuha, amit vettél. Este abban sétálj – várta otthon az újabb tízezres utalás melletti közlemény.
Még csak délután volt, Fanni mosogatni kezdett. Beleszagolt a mentolos mosogatószer flakonjába. Az illat megnyugtatta, az anyja is mindig ilyennel mosogatott.
Egyszer csak elrepedt az egyik pohár, és a szilánkos üveg mélyen a tenyerébe vágott.
Fanni a másik mosogatókagyló fölé tartotta a kezét, hogy ne vérezze össze az evőeszközöket. Megnyitotta a csapot. A hideg víztől elzsibbadt a keze, de a vérzés nem állt el. Zokogott.
Sötétedés után ment vásárolni. Nagyon dobogott a szíve. Minden második dobbanás egy lépés, erre figyelt, hogy ne kelljen a villódzó ablakokat néznie.
Huszonnégyes vécépapír-csomaggal a bekötözött kezében, lila egyberuhában gyalogolt el a benzinkútig és vissza. A hideg miatt dzsekit húzott a ruha fölé. Megszédült, le kellett ülnie egy padra. A házak ablakait nézte: a tévék fényeiből látni lehetett, hogy kik nézik ugyanazt a műsort. Az ő ablakaik egyszerre villogtak.
Valaki őt nézte egy sötét üveg mögül
Nehezen állt lábra. Hazament, belépett a netbankba, és visszautalta a feladónak mind a négyezer-hatszáznyolcvankét forintot, ami a számláján volt. Soha többet ne utalgass nekem –írta a közlemény mezőbe.
Eltelt kilenc nap. Kenyeret ettek savanyú uborkával. A gyerek minden evés után sírt. A fizetésnap reggelén Fanni az automatához ment. Tréningnadrág volt rajta, bő pulóver és napszemüveg.
Pontosan tudta, hogy mennyire számíthat: száztizennyolcezer-hatszázötvenöt forintra. Mégsem ezt írta be, hanem kétszázezret.
A gép elkezdte leszámolni a pénzt.