Tornay Endre András
(1949‒2008)
szobrászművész kiállítása
2018. március 23. ‒ 2018. május 1.
Fabricius Galéria (Sopron, Fő tér 6.)
Tíz éve, hogy Tornay Endre András szobrászművész személyesen már nem lehet közöttünk, csak munkái által találkozhatunk Vele. Amikor megidézem emlékét, a róla megjelent írásokon túl a személyes élményekre támaszkodhatom.
Az őt méltató írások egyöntetűen megegyeznek abban, hogy ránk hagyott életműve, az idejekorán lezárult pálya ellenére is jelentős. Megítélésem szerint sem fogott munkáin az azóta eltelt idő. Bőséges szobrászi termése, a monumentális köztéri plasztika, a kisplasztika és az éremművészet területén valósult meg. Mindhárom területen a rá jellemző formavilággal szólalt meg.
Köztéri plasztikáinak sorából két alkotást szeretnék kiemelni. 
A kőszegi Felszabadulási emlékművet, amelyet 1984-ben alkotott és a keszthelyi emlékoszlopot, amelyet az 1956-os forradalom emlékére emeltek 2009-ben. A kőszegi emléket Wehner Tibor szavaival szólva a „tömör, jelszerű megfogalmazás”, a „kevés részletből épülő egységes egész”jellemzi és ugyanez a jelszerűség a sajátja az 1956-os emlékműnek is. (Erről lásd Wehner Tibor: Határok között ‒ engedetlenül. Tornay Endre András szobrászatáról. Művészet, 1988/4. 6‒11., itt: 5‒6.)
Tornay köztéri emlékműveire tekintve kell megfogalmaznom, hogy a mai emlékmű állítási gyakorlatból számomra fájdalmasan hiányoznak az imént leírt, szuverén szobrászi értékeket felmutató, öntörvényű plasztikai alkotások. Kisplasztikáinak fő jellemzője, központi szereplője ‒ ismét Wehnerrel szólva ‒ az idollá redukált emberalak. (Uo.) Chikán Bálint is rámutat ‒ egy 1983-ban írt tanulmányában ‒ hogy Tornay „szobrászatának kiindulópontja minden esetben az ember.” (Chikán Bálint: Harmomikus szimbólumok. Tornay Endre András szobrairól. Művészet 1983/6.14.)
Amint mondja, szobrainak célja azonban nem az életszerű illúzió fölkeltése; figurái időtlenné lényegített szimbólumok. (Uo.) Az idollá vált figura egyik szép példája az 1988-ban készült Napba néző című fa kisplasztika.
Kiállítási plasztikái fából, kőből és bronzból készültek. Az őt méltató szerzők mindegyike fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy munkásságára nagy hatással volt a népművészet egyszerű tárgyainak archaikus szemlélete. Ezzel összefüggésben említem meg, hogy a Székelyudvarhelytől alig 20 kilométerre lévő Zetelakán született 1949-ben. Zetelakát még ma is a faművesség ősi központjaként említik.
A Képzőművészeti Főiskolát Kolozsvárott végezte 1968‒1972 között. Szülőföldjén volt alkalma megismerni és magába szívni a gazdag népművészeti hagyományokat, amely aztán egész munkásságára rányomta bélyegét. A magyarországi képzőművészeti életbe az 1970-es évek közepétől kapcsolódott be, amikor Kőszegen lelt otthonra. Ettől kezdve díjak sorával ismerték el munkásságát, köztük 1985-ben elnyerte a Soproni Érembiennálé fődíját, a Ferenczy Béni-díjat, 1990-ben megkapta a Munkácsy-díjat.
Fából készített kisplasztikáinak gyakori eleme a figurákat keretező architekturális kapu-szerű elem. Munkássága kapcsán méltán említik vele összefüggésben Brâncuși nevét, akinek életműve úgyszintén az archaikus kultúrákból táplálkozott. (A magam részéről valószínűnek tartom, hogy hathatott rá a korai Giacometti szürrelizmusa is. Ezt a hatást az 1984-ben készült Csónakos című kisplasztikában érhetjük tetten.)
Alkotásainak harmadik nagy területe az éremművészet. Életműve többi területéhez hasonlóan, ez is ámulatba ejtően gazdag. Érmeire is jellemzőek a munkássága más területein megnyilatkozó vonások. Itt is föllelhetjük a népművészeti tárgyformálás erős hatását, amely itt is autonóm művészi szemlélete egyik komponense csupán. Az általa teremtett plasztikai világ, Wehner kifejezésével élve „a figurativitás és a nonfiguráció határvonalán” egyensúlyoz. (Wehner Tibor: Tornay Endre András szobrász. In: Kortárs Magyar Művészeti Lexikon 3. kötet. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2011, 704.)
Ezzel kapcsolatban egy személyes beszélgetés emlékét szeretném fölidézni, amelyben Tornay Endre András a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett tapasztalatairól beszélt. Az emberi alak tanulmányozásával olyan sok időt töltöttek, hogy annak‒ ahogy ő mondta ‒kissé már fokhagymaszaga volt.
Ebből a tréfás, személyes megjegyzésből, egyfelől azt a tanulságot vontam le, hogy bizonyára belefáradhattak a hosszan tartó elmélyült studírozásba (mi úgy mondtuk volna: már-már izzadságszaga van a dolognak, de mennyivel szebb az ő ízes kifejezése!), másfelől azonban az is kiolvasható, hogy nagyon alapos képzésben részesült a klasszikus szobrászat mesterségéből, ami az alapját képezi más hatások integrálásának. 
A népművészet archaikus elemeit, a szürrealizmus szabadságával építi be a szobrászat klasszikus-egyetemes szemléletébe. Tornay Endre András munkásságában e két komponens, elválaszthatatlan egységbe forr és teremt különös, megismételhetetlen szellemiséget.
E kiállításon is több művén megtaláljuk azt a motívumot, amit Chikán Bálint úgy írt le, mint amely egyszerre „a sírjelek stilizált emberalakját idézi, de egyben az ember és a növény közötti átmenet oly jellemző "tulipános" formáját is.”
Éremplasztikáit pazar formai gazdagság jellemzi, az organikus és geometrikus elemek egymásba építetten szerepelnek. A felületek gazdag változatosságát állítja elénk. Tanulmányaira és az őt ért hatásokra visszatérve elmondhatjuk, hogy a maga teremtette fantázialényeket éppen olyan magabiztosan tudja megformálni, mint az emberi testnek a tanulmányaiból, az emlékeiben megőrzött részleteit.
Az érmek között fel-felbukkan egy négyzetbe foglalt testtöredékre utaló forma, ami különös jelként szerepel az organikus formák környezetében.
Az érmeken szereplő mély negatív terek és az őket ellensúlyozó magas plasztikájú, olykor rusztikus formák, gyakran kiegészülnek, cérna vékonyságú, kanyargó vonalakkal és finom, felhőszerű foltokkal, vagy más különleges faktúrákkal. Dimbes-dombos lágy formák váltakoznak, vékony, penge- vagy szalagszerű elemekkel; a megformált tömegekben hirtelen ütemváltások adnak izgalmas élményt.
Be kell vallanom, hogy az 1985-ben rendezett Érembiennálén látott érmei kézzelfogható módon rám is hatással voltak.
A gondolatsor I‒V. (1985) sorozat egyik darabjától lestem el, hogy az érem felületén meghagyhatunk kaparóval feltisztított, lehántolt felületeket, amelyek ‒ mivel a patinázás után keletkeztek ‒ elénk villantják a bronz nyers, fém-tiszta színét, amelyek éles kontrasztban állnak a sötétített részekkel és ezáltal erős, expresszív hatást gyakorolnak a nézőre.
Ránk maradt szobrászi munkássága, a gyakorta festett-színezett szobrai, valamint organikus-szürrealisztikus érmei a természet ősi leheletét árasztják felénk. Tornay Endre András munkáinak szemlélése közben mi is meríthetünk a tiszta forrásból.
A kiállítás megnyitószövegének szerkesztett változata.
Fotók: Horváth Zsolt
