elfogytak, nem voltak már szavaink. békétlen,
zaklatott tájkép veszekedés után. a miért immár mellékes is,
csak a csend szigorú. megkérdezhetetlen vagy ilyenkor.
nehéz a szívem, és ez nem holmi „képes beszéd”,
valódi fájdalmaim vannak, akár egy pánikroham során.
hasmenésre banán, kakaóporral. régi nevek. mindig. idegen
arcok. tettek. nincs köz hozzájuk. mégsem megy ki a fejemből
az a szőrszálad. társállatod vagyok; nézd csak, kutyaszem
lemegy most inkább sétálni, hogy ne legyen hasonlítgatás,
behelyettesítés — ha nem vagyok itt kicsit, nem is tudok
„eltűnni”, nem állítasz vakfoltod barátságtalan fókuszába.
az utcára lépve egyből eljátszom a gondolattal, jobbra fordulok,
hogy most lenne végre ideje tényleg kisétálnom a képből.
majd ezt követi, átvágok a téren, napra éj, meg kell keresnem
azt a vészkijáratot. belegondolok, miért is nincsenek
ilyenkor szavaink, miért köszönnek vissza ugyanazok a
visszhangok, árnyékok — de „rendben”, ne emlékezzünk
minderre. ahogy kéred. mielőtt hazaindulnék, látom,
valaki felragyog. iszonyú, mint minden angyal.
