Tinkó Máté: Galgóczi Erzsébet társadalmi identitásának alakulása az 1950‒1953 közötti levelek tükrében
Galgóczi Erzsébet társadalmi identitásának alakulása az 1950‒1953 közötti levelek tükrében
Bevezetés
2001-ben az Új Mandátum Kiadónál jelent meg Berkes Erzsébet Galgóczi Erzsébet című kötete, amely kiadvány csak jelentős túlzással és jóindulattal nevezhető (életrajzi) monográfiának: a szövegkorpusz Galgóczi visszaemlékezéseiből, riporttöredékeiből, Csontos Magdához[1] írt leveleiből és Berkes primer szövegek közé ékelt kommentárjaiból épül fel, ugyanakkor Galgóczi gyermekkorától haláláig, írói pályakezdésétől pályájának lezárulásáig ível, így kölcsönözve a kötetnek egyfajta teljességet. Jelen dolgozat azt a feladatot tűzi ki célul, hogy a mégoly töredékes levélanyag – összesen harminchét dokumentumról van szó – egy részének vezérfonalként való felhasználásával tájékozódást nyújtson Galgóczi Erzsébet társadalmi identitásának alakulásáról első novelláskötetének megjelenéséig (Egy kosár hazai. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1953) bezáróan. Ezek a szempontok előtanulmányul szolgálnak a szépirodalmi szövegek karakterelemzéseihez.
Módszertani kihívások – identitás
Berkes Erzsébet kötetét – a benne közölt levelek jó arányérzékkel való felhasználásával – kiindulópontul használja a Galgóczi szerepdilemmáiról átfogó és impozáns tanulmányt[2] író Szolláth Dávid is. S bár mindkettejük elemzése arra törekszik, hogy Galgóczi személyes és közösségi létét egyaránt narratív keretbe helyezve tárgyalja, fókuszpontjában az írói Én önazonosságának kérdésével, egyikőjük sem használja explicit formában az ’identitás’ kifejezést. Természetesen más-más hangsúllyal kerülik meg a műszó használatát: míg Berkes hangsúlyosnak vélt életciklusok szerint tárgyalja, Szolláth a korszak eszmetörténeti keretein belül faggatja az életművet, „a totalitárius állam szubjektumképző gyakorlatának”[3] szemléltetésével. Én az egyéni és a kollektív identitás(tudat) értelmében kívánom megragadni ezt a kérdést, és a két vonatkoztatási pont feszültségében körvonalazni Galgóczi írói induláshoz vezető útjának alakulástörténetét.
„A modern kor megszilárdította az egyéni és kategorikus identitásokat, valamint az önazonosság megerősítésére tett erőfeszítéseket. Másrészt pedig olyan társadalmi változásokat hozott, amelyek az identitások kialakítását és elismerését problematikussá tették. Az identitás iránti fogékonyság modernségét éppúgy alátámasztják az individualizmus felemelkedését tárgyaló hagyományos értekezések, mint Foucault azzal kapcsolatos elemzése, hogy a fegyelmezés hogyan alakít ki egy újfajta ént.”[4] A fegyelmezésnek nyilvánvaló szerepe van a kommunista önformálás gyakorlataiban. Egészen konkrétan „a kommunista önformálási gyakorlatokat legalább két diskurzus felügyeli: a többségi társadalom elutasított polgári rendje éppoly meghatározó, mint a választott – de: társadalmi jelenlétét tekintve – mégiscsak kissé virtuális és ígéretszerű kommunista ideológia.”[5] Az elutasítások – ellenségképek – és megerősítések alapja a tudat; etikai szubsztancia (Foucault), melynek az egyén nevelődési folyamatában az osztálytudat felismer(őd)éséhez kell vezetnie. E folyamatot a kommunista én megkonstruálásának gyakorlataiban érhetjük tetten, amelyek alapegységei a művelődés, a tanulás, és nem utolsósorban a politikai (ideológiai) képzés területe. A nevelődés elképzelt, előrehaladó iránya mellett ugyanakkor állandóan jelen van az önvizsgálat kívánalma, sőt követelménye is, mely megtörheti, visszavetheti az alanyt: a szubjektumnak fejlődése során képesnek kell lennie felismernie a természetéből vagy korábbi, csökevényes életformájából fennmaradt, leküzdendő veszélyeket, belső ellenségeit is. „Egy politikai, s még inkább egy totalitárius társadalomban valójában minden politika, a kormányzók és a kormányzottak körében egyaránt. A politikai és nempolitikai kultúra megkülönböztetése fel sem merül. Minden egyes kulturális termék vagy apológiát, vagy ellenzékiséget fejez ki.”[6] Galgóczi leveleinek fogalomhasználatából is látszik majd, hogy az elmondottak konstitutív módon épülnek be másokkal folytatott kommunikációjába, és legapróbb személyes rezdüléseinek kifejezésére is egy ideológiailag megterhelt, átpolitizált nyelvet használ.
A levelekben megnyilvánuló identitás
A levelezés terében mindig egy színre vitt Énnel van dolgunk, s bár a levelek üzenetéből kirajzolódhatnak bizonyos identitásminták, ugyanakkor messzemenő következtetésekre csak a levelek szisztematikus és a kontextusnak megfelelő olvasatával juthatunk. Ami a vizsgált dokumentumok interpretálását tovább nehezíti, hogy a levelek sosem szervesülnek kölcsönös levelezéssé, hiszen Csontos Magda témafölvetéseit és válaszreakcióit önálló formájukban nem ismerjük. Ettől a levélírási aktus egy fiktív személynek szóló, imitált párbeszéddé átlényegülő közlés benyomását keltheti.[7][S2] Alapjában véve mégis transzparens módon, már az első levéltől tetten érhető az az intimitás, melynek erős érzelmi töltetéből következtethetünk a két személy között húzódó szoros, egyúttal hullámzó lélektani kapcsolatra. 1950 tavaszán Galgóczi rögtön egy apologetikus beszédpozícióból indít.
Kedves Csonti!
Bizonyára meglepődsz a levelemen, s talán első pillanatban nem is kellemesen, hiszen már régen kiábrándultál belőlem, s elkönyveltél valószínűleg a Mányoki mellé, mint „rohadtat”, s csodálkozol magadon, hogy tudtál így félreismerni valakit. Most megint csalódást fogok okozni, mert mégsem olyan vagyok, amilyennek hiszel, de ez a csalódás valamivel kellemesebb lesz.
Ezzel már meg is magyaráztam, hogy miért írok. Nem akarom, hogy félreismerj, szeretném, ha megértenél. Tartozom neked ezzel a levéllel, lelkiismereti kényszer a megírása, mert szeretlek, és tudom, hogy fájdalmat okoztam neked. Mert a csalódás szénásszekere az egyetlen – ahogy Gábor Andor írja –, ahol minden új szál számít, a tízezredik is éppúgy megterheli a lelket, mint az első.[8]
Galgóczi magyarázkodása arra irányul, hogy a róla alkotott tévképzeteket – aminek sajnos nem ismerjük a pontos előzményeit – eloszlassa. Úgy tűnik, ez is még csupán egy általánosan érvényes levélírói állapotot tükröz, miszerint „a párbeszédet kezdeményező inkább azt akarja tudatosítani a másikkal, hogy az elfogadható vagy téves ítéleteivel szembenézés szüntelen önértékelésre, azaz az önmagáról kialakított kép módosítására ösztönzi őt, melynek során hajlik a mélyebb és őszintébb önreflexióra és a leírt ítéletek sokrétűbb vizsgálatára.”[9]
Galgóczi ezek után saját személyiségének integritását próbálja hitelesíteni, ennek megfelelően a levelet éles hangnem- és témaváltások jellemzik, ami végül az írói sikerekre és a gépgyárban végzett munka során mutatott hatékonyságra hegyeződik ki.[10] Szembeötlő a levelek lírai hangoltsága, a gyakori metaforahasználat, de talán még szembetűnőbb, hogy az összes megnyilvánulás („hiszen ez rohadt opportunizmus volt”; „ugy-e, most már nem tartasz hisztis polgárlánynak?”) a politikai önkimunkálás célelvűségének rendelődik alá.
Nos, mikor már zsákutcába jutottam az egyetemet és a falut illetve egyaránt, mint távoli világítótorony, úgy állt előttem a gyár. Mutatta az utat, hogy merre kell mennem.
Hogy jó utat mutatott, bizonyítja az eredmény, amit elértem. Nemcsak az írás terén – hiszen nem tudtam volna megírni azt a novellát, ha saját magam a munkámon keresztül meg nem változom. Csonti, én úgy érzem, hogy csak most lettem igazán kommunista. A munka tett azzá, a munkások, a munkásosztály, s annak élcsapata: a Párt.[11]
Hogy Galgóczi szóhasználatában véletlenül sem hamisan csengő pátosz érhető tetten, arról György Péter tanulmánykötete tesz figyelemreméltó kijelentéseket: a szerző a korszak hivatalos- és magánlevelezéseinek elemzésén keresztül világít rá a kommunista ideológia tudatformáló aspektusaira, melynek megkerülhetetlenül fontos eleme a belső érzések színrevitele, a vallomástétel.[12]
Csoportidentitás
Csakhogy Galgóczi ekkor még nem tagja a kommunista pártnak, ez a megjegyzése úgymond párton kívülről érkezik. Viszont a communitasban elgondolt lét már fiatalkorától döntően meghatározza szemléletmódját. Előbb bentlakásos kollégista Győrben, majd a Diákszövetség városi titkárává választják – itt ismerkedik meg Csontos Magdával is –, 1949-ben kitűnőre érettségizik. A majd nyolc éven át tartó levelezési kapcsolatban nem elhanyagolható a barátnő személye, akivel szemben, úgy tűnik, Galgóczi felvállalhatta önmagát, megoszthatta vele[13] azokat a dilemmákat, amelyek őt mint nemzedéktársat foglalkoztatták. E kapcsolat tehát a Diákszövetségben mélyült el, és ekkor érintőlegesen találkozhatott – az érettségi előtti nyári időszakot töltötte népi kollégiumban – Galgóczi a NÉKOSZ szellemi közegével[14], amely a világháborút és a felszabadulást követő időszak első olyan törekvése volt, amely révén a továbbtanulás az ország legkülönbözőbb régióiban a paraszti származású fiatalok számára elérhetővé vált. Az 1946-tól országos szinten működő kollégium – melyet a Rákosi-korszakban nagyon hamar ellehetetlenítettek[15] – arra vállalkozott, hogy „a kollégiumi ifjúság, a dolgozó néposztályok fiatal nemzedékeként úgy készül, önmagát folytonosan nevelve-átalakítva az új típusú értelmiségi hivatás betöltésére, hogy már tanulóévei során is elválaszthatatlanul összekapcsolja életét, tanulását, kollégiumi kiskollektíváját a nagykollektíva, az egész dolgozó nép életével, küzdelmeivel és gondjaival.”[16]
Kockázatos volna, hogy a Szolláth által is sokat hangoztatott, közösségi felhatalmazásra épülő, társadalmilag elkötelezett író szerepének forrását kizárólag a NÉKOSZ-szal való találkozás élményére redukáljuk. Mindenesetre ezeket a folyamatokat talán párhuzamos jelenségekként lenne érdemes értelmeznünk. A Galgóczinál hangoztatott, megrögzült valóságigény nem választható le a szerző tizenéves kora óta formálódó, állandóan jelenlevő érdeklődéséről, mely szerepmintáit elsősorban a falukutató népi íróktól (Veres Péter, Illyés Gyula, Szabó Pál, Erdei Ferenc, Féja Géza, Szabó Zoltán, Kovács Imre, Ortutay Gyula) veszi. Felfokozott érdeklődésének tétje, hogy gyermekkorának környezetét, ahonnan 1950-től, a fővárosba, a Színművészeti Főiskolára kerüléssel egyre inkább kiszakadni látszik, e kiváltképp szociográfiai irodalmi tudás megszerzése révén, mintegy visszatekintőleg az értelmiségi pozíciójából, felül- és oldalnézetből lássa, és írásainak egyfajta csoportjában az életmű egészén átívelően tematizálja. E szellemi közegnek, a NÉKOSZ-generációnak mondhatni pán-szociográfiai igyekezete tagjai minden társadalmi érintkezésének tudatos, leltározó alaposságú feldolgozására, maga a tömeges méretű honismereti mozgalom is – „az ország birtokbavételének legtermészetesebb aktusaként jelentkezett a kollégisták életében. Amihez hozzátartozott a gondok, bajok esetenként egyáltalán nem konform módon való felvállalása is.”[17] „A falulátogatásnak (a családi körben töltött vakációnak is) szerves része volt a prókátorság: az ügyes-bajos dolgok összegyűjtése, segítés hivatalos dolgok (írásbeli és egyéb) intézésében, valamint a sérelmek, az egyszerű emberekkel szembeni méltánytalanságok szóvátétele, küzdelem azok orvoslásáért. A fiatal középiskolás népi kollégista is úgy érezhette, hogy a máris megszerzett magasabb műveltsége, politikai tájékozottsága arra kötelezi, hogy munkás és paraszt rokonai, ismerősei prókátoraként, ügyük képviselőjeként lépjen fel.”[18] A levélből talán a legfontosabb, hogy Galgóczi felhívja a figyelmet az író mindenkori népképviseleti „vátesz” szerepére, melynek előképét Adyban találja meg.
A mai írók, költők – még a legnagyobbak is – teljesen félreértik saját szerepüket; az íróknak nem eszméket kell terjeszteni, hanem a valóságot kell ábrázolni, nem kiszolgálni a pártot, vagy Pártot, ha így tetszik: PÁRT-ot, hanem tanítani! Az más kérdés, hogy a mi pártunk ezt még nem igényli, sőt nem engedi – de legalább az író, v. ÍRÓ ne mondjon le erről a küldetésről, ne mondjon le a vátesz szerepéről. Tanítsa, nevelje a pártot arra is, hogy ezt előbb-utóbb megértse, elismerje.[19]
Noha alig néhány hónapon át érintkezik közvetlenül a mozgalommal, különös, hogy Galgóczi életét meghatározzák e közösségi mozzanatok a nagykorúvá válás folyamatában, és identitásában mégis markáns nyomot hagy, tudatosságának nullfokát jelenti a röviden a baloldali elkötelezettséggel, a sajátos plebejus forradalmisággal, a népi-nemzeti elkötelezettség és a progresszivitás korszerű összekapcsolásának gondolatával jellemezhető, kérészéletű közösségi forma. Sajnos mérvadó bizonyítékunk nincs, az eleddig feltárt korabeli levelekből nem állapítható meg, milyen mértékű traumaként élte meg a szervezet feloszlatását, csak 1977-es Pályám emlékezete című visszaemlékezésében utal a jelenségre, egy rendkívül negatív folyamat részeként, mely családja érintettsége révén őt is lázban tartotta, ugyanakkor rögvest tevékenységre is ösztönözte.[20] Ám a hajdani mozgalomhoz tartozás szellemisége, az abból származtatott örökség és hagyomány nemzedéki hivatkozási alapként tovább él, és búvópatakként olykor felszínre tör, mint csoportidentitást meghatározó tényező, mely a korszak nagy traumái köré szerveződik.[21]
„A nemzedéki egység épp e benne rejlő meghatározott irányultságánál fogva sokkal konkrétabban kapcsolja össze a hozzá tartozó egyéneket. Eredetileg sem szabadon lebegve, személyes érintkezés nélkül jönnek létre ezek az új, jellegzetes, pártosan is állást foglaló nemzedéki alapintenciók, hanem ténylegesen a konkrét csoportokban, ahol az egyének vitális közelségben találnak egymásra, kölcsönösen lelki és szellemi fokozásra ösztönzik egymást, s az életközösségben létrehozzák (az új elhelyezkedésnek megfelelő) alapintenciókat. Ha egyszer már az egyes emberek konkrét kapcsolódásából kialakultak ezek az alapintenciók és formálási tendenciák, akkor később leválhatnak e konkrét csoportról, megőrizve a távolból is ható, toborzó és összekötő erejüket.”[22] – fogalmaz híres tanulmányában Mannheim Károly, aki a társadalmi egységek alá sorolhatónak véli az osztályok mellett a generációkat, az egy körhöz tartozók közösségeit, a szektákat, a foglalkozási csoportokat, az iskolákat, „a tudástípusok és aspektusszerkezetek gazdagságának megfelelő differenciáltsága”[23] szerint, taxonómiája így szándékoltan konfliktushelyzetbe kerül a megmerevedett marxizmus osztályalapú szemléletével.
A szerepvállalás ellentmondásai
Az otthoni környezetből való kiszakadás különös (szatellit)pályára állítja Galgóczit. A jelenség jóval összetettebb, mint az elsőre tűnhet, mivel ellentétes hatások párhuzamosan érvényesülnek benne. Az ideológiai szempontok megkerülésére kínosan ügyelve azt mondhatjuk, hogy „minél távolabb áll egymástól a szülőktől átvett régi életforma és az új társadalmi helyzethez feltétlenül hozzátartozó, vagy csak megszokásból, presztízsszempontból hozzátartozónak vélt új – annál nehezebb, megterhelőbb emberi teljesítményt jelent az adaptáció. A volt népi kollégisták nagy többsége úgynevezett többlépcsős mobilitási menetben vett részt: a gyerekként átélt munkás-parasztsorból kellett több közbeeső lépcsőfokot átugorva, rövid néhány év alatt a magasan kvalifikált értelmiségi szakember szerepkörébe kerülniük és helytállniuk.”[24] A paraszti sorból érkező fiatal tehát nagy kihívás előtt áll, ha a pártba lépést fontolgatja, de összességében ezért csak hálával tartozik a párt felé, hiszen „felszabadulhat, tanulhat, íróvá válhat és végre elhagyhatja az osztálya számára évszázadok óta kijelölt kényszerpályát.”[25] Galgóczi 1950-ben kerül a Színművészeti Főiskolára, ám a kényszerpályáról ellendülve a fővárosi közeg vonzásában és taszításában nem a lehetőségek széles skálája nyílik meg előtte, hanem egy újabb kényszerpálya mozgásához kell idomulnia. Az első szignifikáns és levélbe kívánkozó esemény, hogy a pártcsoport tagfelvételi kérelmét elutasítja. Mi történhetett? A levelekből az derül ki, hogy a főiskolai hallgató mind jellemében, mind írói képességeiben megkérdőjeleződik a párt tekintetében[26], és ez a visszautasítás őt mélyen frusztrálttá teszi – identitásában sérti meg. A levél megformáltságán, stílusán mintha már rajta lennének az átképzés nyomai: vázlatossá, a konkrétumokra szorítkozóvá válik az írásmód. Ebben közrejátszhat az implicit módon a levelekben munkálkodó dac és tétlenség, az előállt új helyzethez még nem reflektált viszonyulás egyaránt:
1. Behívatott Máté elvtárs, az Írószöv. párttitkára, s a következő hízelgő jellemzőket mondta rám: önző, egocentrikus, felelőtlen, rossz értelemben könnyed, azaz: léha, politikailag fejletlen, helyenként az ellenség hangja szólal meg az írásaimban, beképzelt vagyok, s öntelt. (Mellesleg: most beszélt velem másodszor életében, s nem tudom, honnan szerezte az információit.) Ja, és még egy: az erkölcsi felfogásom zárdajellegű, és mióta Pesten vagyok nem fejlődtem!!!
2. Írtak otthonról, a málna ujjnyi vastagon a földön, nyakukon az aratás, és a kapálások; az öcséim szakmai gyakorlaton vannak Inotán és Szolnokon; csak a bátyám van otthon dolgozni – csomagoljak és siessek haza. (Nekünk aug. 1-jétől 15-ig lesz nyári vakációnk.)
3. Megmondtam a tanáromnak, hogy szeretem, és ő is megmondta, hogy nem szeret.
Fizikai állapot: étvágytalanság, éjjel nem tudok aludni, nappal halálosan fáradt vagyok és fáj a fejem, és remeg a gyomrom és tanulni kéne, és nem tudok tanulni.
Lelkiállapot: ha minden igaz, amit nekem ebben a hónapban elvtársi kritikaként mondtak, akkor én egy szemét ember vagyok, ellenforradalmár, individualista, aki nem érdemli meg még azt a két falat kenyeret sem, amit naponként magába tud kényszeríteni – ha nem mind igaz, és nem így igaz, akkor nem tudom, kinek v. kiknek az érdeke, hogy engem összetörjenek.
Szép az élet, ugy-e, Csonti?[27]
A lelkiállapotai átmenetiségét, hirtelen váltásait – egyúttal az ideológiai képzés szubjektumban felébresztett hajlamát az önkritikára, önbírálatra – jól jellemzi, hogy a tíz nappal később keletkezett levél éppen a korábban elmulasztott önvizsgálat konstitutív és nélkülözhetetlen szerepét emeli ki. Türelmetlenségként értékeli korábbi kirohanását, a kispolgár tör fel belőle, és nem értékeli a helyén, hogy előbb parasztból munkás, majd munkásból író lett, és tény, hogy ami „eleinte azzal kecsegtet, hogy lehetősége van egy olyan identitás választására, amely egy csapásra a múltból a jövőbe helyezi majd át [kiemelés tőlem, T. M.], hiszen csatlakozhat ahhoz az osztályhoz, amelyik kezébe vette a történelem alakítását.”[28] Azonban a lehetőségért meg kell küzdenie, és mindenekelőtt: várnia.
A pártcsoport-értekezlet határozata csak az első pillanatban keserített el. Aztán gondolkodtam, olvastam, beszéltem elvtársakkal, és rájöttem, hogy igazuk van. Soha nem tudtam volna a valódi értékén értékelni a párttagságot, ha most felvesznek. Így igen. A kritikájuk nagy része helyes.[29]
Most már úgy sincs bennem olyan türelmetlenség, mint volt – tudom, hogy tehetséges vagyok, de azt is tudom, hogy sokat kell tanulnom – és az időt ki kell várni. Úgyis csak 21 éves vagyok – nem igaz, Csonti? 21 éves vagyok és nagyon szép az élet.[30]
A liminalitás antropológiai fogalma ‒ az identitás értelmezési kerete
A levelek tere folyamatos lehetőséget nyújt Galgóczi számára, hogy a nehéz időszakokban a kritika-önkritika gyakorlatát folytathassa egy hirtelenjében státusz nélkülinek tetsző állapotban. Sem magánéleti, sem publikációs szempontból nem túl sikeres ez az időszak számára, noha rendkívül aktívan veti bele magát a munkába a Szabad Ifjúságnál. Első kötete (Egy kosár hazai) megjelenés előtt áll, de rengeteget várakoztatják, és elmondása szerint már egyre inkább eltávolodott azoktól a szövegektől, míg az újabb írásait nem fogadják kitörő lelkesedéssel a szerkesztőségek. Az anyagi kihívások miatt Ménfőcsanak is távolra kerül, egyre ritkábban jár haza. Penzumszerűen teljesíti a Szabad Ifjúságnál rá kirótt napi feladatokat. Néhány levélzáró mondatot idézek ebből az időszakból.
Nagyon szeretnék öt-hat évvel idősebb lenni, mert addigra többé-kevésbé elválik, kiben mi lakik. Szeretnék tisztában lenni a saját értékeimmel.[31]
nov 28. – (ez ma van) a párttitkárnő bejelenti a taggyűlésnek, hogy 3 hónappal elhalasztják a tagfelvételem.[32]
Lassanként egészen megfeledkeznek rólam, hogy valaha írtam, hogy a világon vagyok. S főleg, hogy nem jelenik meg, megint nem jelenik meg a kötetem.[33]
Ugye, az embernek néha a saját jövőjéért saját magát kell adnia áldozatul?[34]
A politikai antropológia jeles képviselői (Van Gennep, Turner) a primitív törzsekben és a modern társadalmakban végzett kutatások során megalkották a ’ritual process’ fogalmi struktúráját. Ennek lényege, hogy az átmenet rítusai „olyan rítusok, amelyek a hely, az állapot, a társadalmi pozíció és a kor változásával járnak együtt.”[35] Ez a folyamat alapvetően három nagyobb szakaszból áll: az elkülönülés, a liminalitás és az egyesülés fázisaiból. „Az első fázis (az elkülönülés) olyan szimbolikus magatartást foglal magában, amely jelzi, hogy az egyén vagy a csoport elszakadt a társadalmi struktúra egy korábbi, rögzített pontjától vagy a kulturális feltételek egy korábbi csoportjától (egy »állapottól«), vagy mindkettőtől. A közbeeső liminális periódusban a rituális szubjektum (az »átkelő«) jellemzői bizonytalanok: olyan kulturális szférán halad keresztül, mely alig vagy egyáltalán nem rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amelyek a múltbeli vagy az eljövendő állapotot jellemzik. A harmadik fázisban (az újraegyesülés vagy visszafogadás szakaszában) az átmenet beteljesedik. A rítus alanya – akár egyén, akár közösség – ismét viszonylag stabil állapotba jut, és ennélfogva világosan meghatározott, „strukturális” típusú jogok és kötelességek fűzik másokhoz. Elvárják tőle, hogy azokkal a szokásos normákkal és erkölcsi mércékkel összhangban viselkedjen, amelyek e társadalmi pozíció betöltőire érvényesek a pozíciók rendszerében.”[36]
Tovább sorolhatnánk a státusnélküliség szimbólumait, melytől megfosztatik a liminális fázisban lévő szubjektum – a jog, a szokás, a konvenció és a szertartás által kijelölt és elrendezett pozíciók közötti átmenet terében és idejében tartózkodva. „Egy sajátos nevelődési procedúráról – az egyén hatalmi reintegrációjának kifordított Bildungjáról – van szó, amelynek az a célja, hogy a jelöltből párttag, pontosabban káder legyen, azaz szervezetileg ellenőrizhető, pártmunkával megbízható ember.”[37] Azonban Galgóczinak legalább annyira fontos, hogy annak feltételeit megteremtse, hogy sikeres íróvá váljon, s ebben a párttagságért folytatott önmunkálás belső és a saját igazságért megvívott harc külső küzdelmei egyaránt közrejátszanak. Ezzel a küzdelemmel a hatalom nem az életére tör, hanem befolyást szerez rajta.[38]
„A bölcsesség (mana), melyet a szent liminalitásban közölnek, nem pusztán szavak és mondatok gyűjteménye, ontológiai értékkel bír, átformálja a jelölt lényét. A jelöltnek a liminalitásban tabula rasának, üres táblának kell lennie, melyre felírják a csoport tudásának és bölcsességének azt a részét, mely az új státusra vonatkozik. A próbák és megpróbáltatások, melyeket a jelölteknek ki kell állniuk, részben a megelőző státus lerombolását jelképezik, részben pedig azt, hogy a jelöltek lényegét átgyúrják [kiemelés tőlem, T. M.] annak érdekében, hogy előkészítsék őket az új kötelezettségek teljesítésére, és jó előre visszatartsák őket attól, hogy visszaéljenek új kiváltságaikkal.”[39]
Ha az analógiát komolyan vesszük, akkor természetesen ontológiai téttel bír, hogyan jut túl ezen az állapoton a szubjektum. Szimptomatikus, ahogyan ez az idegenségtapasztalat és a nagyfokú tudatosság Galgóczi reakcióiban egyszerre van jelen.
Az otthoni két hétnek tökéletesen elmúlt a hatása. Utálom Pestet, és főleg: ingerel, idegesít. Most már szeretnék visszamenni falura. Sajnos nincs rá mód. 3-4 hét múlva már nem szeretnék visszamenni, akkor már nem szeretek semmit.
Meddig lehet ezt bírni?
Politikailag, művészileg olyan tisztán látok mindent, olyan tisztán látom a feladatomat, a jövőmet – a pályámat! – mintha már valaki megírta volna. (…)
No de – a szívemmel, az idegeimmel mi lesz?[40]
A helyzet ellentmondásossága ott húzódik, hogy az otthoni környezetből való elszakadás törvényszerű következménye annak az új identitásmintázatnak, amelyet a Párt vezető útmutatása révén saját önkritikájából alakít ki, magáról, magának, de éppen ebből a megszerzett éberségből fakad, hogy rengeteg anomáliával szembesül új identitásának közvetlen lokális terében. Ráadásul a párt nem is a kizárólagos elszakadást várja el: „az elszakadás, a kommunista terminológiában az osztályárulás előszobáját jelenti […], azzal a csapdával is fenyeget, hogy a párt adományozta írói mandátum épp a kiemelkedés könnyen kapott új identitása miatt, igencsak megnehezíti, hogy Galgóczi visszataláljon egy közösségi felhatalmazásra épülő írószerephez.”[41] Mindennek ellenére kitaszítottnak érzi magát mások, és legvégül a Párt előtt, hiszen a közösségi tevékenységeiben is kudarcot vall, és ennek következtében már a hazatérés sem a visszafogadás anteuszi élményét jelenti.[42]
[É]letemben először kerültem szembe egy egész közösséggel. Amikor a tagfelvételem elhalasztották, feladatul tűzték ki elém, hogy csináljak jó kollektívát az osztályomból. Hozzáfogtam. Beszüntettem a magam részéről minden fegyelmezetlenséget […], példamutatóan tanultam mindent, elsősorban a szakmát és a marxizmust […], kollektíven szereztük meg a kötelező irodalmakat […], felléptem minden fegyelmezetlenség, lazaság, minden ideológiai tévedés, helytelen nézet ellen. […] Egy darabig rendben ment minden. Aztán – nem tudom már, mikor kezdődött, én végig következetesen folytattam a magam helyesnek vélt munkáját a magam helyesnek vélt módszerével – kezdett szembefordulni velem az osztály. S most az a helyzet, hogy teljesen el vagyok szigetelve [kiemelés tőlem – T. M.], az embereknek – mármint az osztálytársaimnak az a véleményük rólam, hogy „jellemtelen” vagyok […]
Mit mutat ez az eset?
Mutatja azt, hogy kezdek közösségi emberré válni – különben nem fájna az osztálybeli kudarcom. Mutatja azt, hogy nem egészen jó volt a módszerem. De mutatja azt is – és ez a legelkeserítőbb –, hogy a tömeg nem bírja elviselni a magánál különbet.[43]
Ehhez a negatív élményhez meglehetősen szorosan kapcsolódik a ménfőcsanaki faluközösségben való csalódása, akik előbb a helyi tanácselnök ellen folytatott magánharcukban a prókátorszerepbe tolják, majd pedig félelmükben a bíróság előtt cserbenhagyják a fiatal lányt. Kezdetét veszi egy különös jellegű társadalmi atomizálódás, ami valamiképpen a próféták magányához hasonlatos.[44]
A homoszexualitás – tabu és eltávolítás
Szexuális identitásának megkérdőjelezése is erre az időszakra, az 1953-as évre esik, miután párttitkári utasításra(!) elmegy a pszichiáter Szinetár Ernőhöz, aki többször megvizsgálja. A levelek tanúsága szerint – barátnője és bizalmasa előtt is képtelen nyelvileg artikulálni ezt az állapotot. Legalábbis eleinte. Itt hivatkozhatunk a levélre mint kommunikációs formára, s annak iterációs technikájára. Ugyanis „a levelek zömében tetten érhető a levélírónak az a határozott szándéka, hogy visszatérjen egy korábbi vallomására vagy kijelentésére, megerősítendő vagy megváltoztatandó azt; mert az egyszer kimondott s utólag módosítva megismételt gondolat igazolja a korábbi és pillanatnyi létét, még ha ellentmondás, jelentős átalakulás figyelhető is meg a két különböző megnyilvánulás között; s nem utolsósorban azért, mert az ismétlés egyfajta hidat teremt a folyamatos önfeltárás jövőbeni léte felé.”[45] Ennek a belátásnak több szempontból is nagy jelentősége van: először Galgóczi a tabuizálás[46] módszerével élve, elkerüli állapota megnevezését, félelemből vagy szorongásból, de még attól is szorong, hogy másvalaki olvassa el, mint a címzett, egyúttal pedig eltávolítja magától az egész kérdést azzal, hogy elválasztja a megnyilatkozó-gondolkodó Self-et attól a szervezettől, amely működteti.
[V]agy… vagy olyan leszek, amiről beszéltem neked. (Nem akarom kiírni, nem tudom, mi van veled, hátha mégis más kezébe kerül ez a levél – de érted, ugy-e?) Meg voltam döbbenve. Azt hittem, hogy egy kis idegkimerültség, a hónapokig tartó vigyázzállásnak a reakciója – de én nem tudtam eddig, hogy ketten vagyunk; én és a szervezetem. Hát most megtudtam. Mit csináljak?
Aztán ennek az állapotnak ugyanabban a levélben már pszichopatologikus konnotációja van, a kioperálandó testrésszé átalakított metafora tartalma pedig az abjekciót[47] vonja be az értelmezésbe.
Én nem akarok betegen élni! Az istenit, hát hogy neveljek tiszta és egészséges életre tisztább és egészségesebb embereket magamnál? A mi társadalmunknak nincs szüksége dekadens művészekre! De túl minden szűk irodalmi szemponton – én magam gyűlölöm ezt a betegséget, annyira, hogy ha egy testrészem volna ez a hajlam, vagy micsoda, kioperáltatnám magamból. És tele van az életem örvénnyel. Nők – undorító dolog, de így van – akik rajonganak értem. S ki áll jót értem? A szervezetemért? Legyek hisztériás idegroncs?[48]
Ezt követi a szexuális beállítódás néven nevezése, immár a politikai ideológia, a pártzsargon és a militarizmus fogalomkészletével. Ezzel Galgóczi egy teljességgel inadekvát jelentéshálóba vonja, és voltaképpen elzárja maga elől saját szexualitásának megérhetőségét.
Persze, egészen nyugodt nem vagyok, mert ott van még legújabb ellenségem: a szervezetem. S ez úgy van valahogy, mint a munkásosztály – ha mi nem viszünk bele forradalmi ideológiát, beleviszi az ellenség az övét. És félek… nagyon félek, mert nem lehet véletlen az, hogy most már – egy, kettő, három nő is érdeklődik utánam. Mi az az erő bennem, ami vonzza őket? Az isten verje meg!!! – Persze ez távolabbi probléma, úgy hiszem, hogy néhány hónapig most semmi baj nem lesz, úgy megundorodtam magamtól, s elirtóztam a szakadéktól, amelynek a szélén jártam – most egy ideig az akaratom nagyon erősen fogja betölteni akár a kocsis, akár a börtönőr szerepét.[49]
A párttagsági felvétel végre elégtételt szolgáltathatna neki, ekkor viszont az írói szerepre való alkalmassága kérdőjeleződik meg azáltal, hogy magában az ellenség – a levelekből a polgári ideológia és a dekadencia vulgarizált értelmezése domborodik ki – aknamunkáját véli felfedezni, mert egyszerűen nem talál nyelvet arra, mely a világhoz való érzelmi viszonyulását reprezentálhatná.
Érzéketlen vagyok minden iránt… mintha megkövült volna az érzelmi életem – senki nem kell, senki nem fontos – de ez persze nem zárja ki azt, hogy ha egyedül vagyok, rettenetesen, kibírhatatlanul egyedül tudjam érezni magam. A szervezetem pedig egyre nyugtalanabb, egyre ingerlékenyebb – de úgy nagyon mélyen, csak feszültség, borzasztó feszültség van bennem mindig – de nincs bennem vágy.[50]
Innentől kezdve ez az aspektus állandóan szerepet játszik önmegítélésében, az ötvenes évek végétől-hatvanas évek elejétől megszaporodó novellái diegetikus világának sötét színezete minden bizonnyal ebből a szorongatottságból is eredeztethető – a korabeli kritikák, legyen köztük mégoly elismerő is, nem győzik az egzisztencializmus ötvenes-hatvanas évek folyamán még lózungszerű vádját visszamondani az életmű e darabjaira.
A vizsgálódás elsődleges módszereire kívántam rámutatni ebben a fejezetben, vázlatos betekintést nyújtva a Galgóczi-pályakezdés dilemmáiba, melynek további kihívásai a Galgóczi-életmű alakulásának megfelelően az 1953 és 1956 közötti időszakot fogják majd át.
Jegyzetek
[1] Csontos Magda (1929‒2008) tanár, újságíró. 1948‒49-ben diákszövetségi instruktorként járt Győrbe, és „hivatalból” adott tanácsokat a városi diákszövetségi titkár Galgóczinak. Észrevette tehetségét, biztatta, hogy írjon, országos szemináriumokra, találkozókra invitálta, ezekre azonban Galgóczi nem ment el – vagy mert otthon éppen folyt az aratás, vagy mert útiköltségre nem futotta. Alkalmasint félt is kimozdulni otthonról: nem hitt a saját sikerében. A novellapályázat után azonban fontosnak tartja, hogy élete alakulásáról beszámoljon. Levelezésük 1950 után sűrűbbé vált, mert Csontos férjhez ment, és Szegeden tanult-dolgozott, míg Galgóczi Pesten. Erről lásd Berkes Erzsébet: Galgóczi Erzsébet. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2001. 181.
[2] Szolláth Dávid: Galgóczi Erzsébet szerepdilemmái. In: Uő.: A kommunista aszketizmus esztétikája. Balassi Kiadó, Budapest, 160‒190.
[3] Uo.: 175.
[4] Calhoun, Craig: Társadalomelmélet és identitáspolitikák. In: Zentai Violetta szerk.: Politikai antropológia. Osiris Kiadó, Budapest, 1997, 99.
[5] Szolláth: i. m., 37.
[6] Fehér Ferenc ‒ Heller Ágnes ‒ Márkus György: Diktatúra a szükségletek felett. Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1991.
[7] Szolláth azt írja, hogy „Galgóczi évtizedeken keresztül vezetett naplót, és ritkán múlt el napja úgy, hogy ne írt volna legalább egy levelet. Ebből a vélhetően hatalmas kéziratos hagyatékból a Csontos Magdának írt, 1950 és 1958 között keletkezett leveleket adta közre töredékes, és filológiailag vitatható formában Berkes Erzsébet.” Erről lásd Szolláth: i. m., 165. A hagyaték felett az írónő sógornője, Galgóczi Károlyné őrködik, aki feltehetőleg ennyi és csak ennyi anyagot bocsátott rendelkezésre. Berkes is foglalkozik a naplóvezetés ügyével: említést tesz arról, hogy 1945 júliusában a Nemzeti Parasztpárt elnökeként Veres Péter Ménfőcsanakon járt és beszédet tartott, és „az akkor tizenöt éves lányra akkora hatással volt a szónok – nyilván retorikai erényei meg származása folytán, de írói, politikusi karrierje miatt is – hogy elhatározta, ettől fogva naplót vezet.” Berkes nem kevés malíciával jegyzi meg, amolyan zárójeles megjegyzésként: „A majdani Galgóczi-kutatónak bizonnyal nagy hasznára lesznek ezek a szorgalommal vezetett füzetek, ha az örökösök bepillantást engednek a hagyatékba.” Berkes: i. m., 17.
[8] Galgóczi Erzsébet levele Csontos Magdának, Ménfő, 1950. április 20. In: Berkes: i. m., 21.
[9] Bálint Péter: Nyílt kártyákkal: A levél- és naplóírásról. Nagyvilág Kiadó, Budapest, 2001, 14.
[10] „A munkásírószerep elsajátítása a háború után írni kezdő fiatal kommunista szerzők nemzedékénél hasonlóan illusztratív önelbeszélésekben jelenik meg, mint ahogyan történeteik illusztrálják a párt korszakos tettét az ország történelmében. Az írói én példázattá válik. Galgóczi számára az, hogy parasztból munkás, majd a munkások életét bemutató író lehet, eleinte azzal kecsegtet, hogy lehetősége van egy olyan identitás választására, amely egy csapásra a múltból a jövőbe helyezi majd át, hiszen csatlakozhat ahhoz az osztályhoz, amelyik végre kezébe vette a történelem alakítását.” Szolláth: i. m., 167.
[11]Galgóczi Erzsébet levele Csontos Magdának, Ménfő, 1950. április 20., In: Berkes: i. m., 22.
[12] „A kommunista antropológia, a Párt lényegét megértett psziché hermeneutikája ennél tényleg sokkal többet akart, nem érte be a pragmatikus kooperációval, ellenben a Párt előtti feltétlen őszinteség vált a belső meggyőződés bizonyítékává, a Pártnak való megfelelés lett az önazonosság alapja is. A belső meggyőződés elvéből fakadó, feltétlen önvallomás erejébe vetett bizalom katarzisa, amelynek kihasználásában a kommunistáknál jobban politikai mozgalom még nem jeleskedett.” György Péter: Az ismeretlen nyelv: a hatalom színrevitele. Magvető Kiadó, Budapest, 2016, 19.
[13] A legelemibb értelmében: olyasvalaki, aki érti a nyelvemet, amelyen megszólalok, amin keresztül leírhatom neki a világo(ma)t.
[14] „A vagongyári kitérő a legszorosabb kapcsolatban van a pályámmal. Érettségi előtt népi kollégiumban laktam, s én voltam a Diákszövetség Győr városi titkára. Rendszeresen olvastam politikai irodalmat és újságot.” Berkes: i. m., 18. Berkes Galgóczi 1955-ös évét vizsgálva igencsak röviden reflektál Galgóczi életének erre a korábbi szakaszára: „Nem volt nékoszista sem, ezért Rajk Lászlóhoz sem kötötték olyan szálak, mint a nála pár évvel idősebb NÉKOSZ-tagokat. Rajk rehabilitációja számára nem jelentette a mozgalom rehabilitációját is.” In: Berkes: i. m., 68. Durva leegyszerűsítése ez annak a mentalitástörténetnek, ami a szervezet körül artikulálódott, és annak nem oszlopos tagjait is a mozgalomhoz kötötte.
[15] 1945-től (különösen az 1948-at követő években) a politikai vezetés radikális eszközökkel „vetett gátat” az értelmiség feltételezett „hatalmi” aspirációinak. (…) Közvetve kapcsolódott ehhez az akciósorozathoz a tradicionális értelmiség szociális felfrissítése. A célkitűzés tartalmazott pozitív elemeket, de megvalósítása később konfliktusok forrásául szolgált. Részben a rendszer által kondicionáltan az új, plebejus értelmiségben is feléledtek a reformkori szerepminták, avantgárd törekvések. (1949-ben – manipulálva ugyan – ez is szerepet játszott a népi kollégiumi mozgalom inkriminálásában.) Huszár Tibor: Mit ér a szellem, ha… Szabad Tér Kiadó, Budapest, 1990, 65.
[16] Tánczos Gábor (szerk.): Népi kollégisták útja 1939‒1971. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1977, 32.
[17] „Magyarországon a modern értelmiség – a nyugat-európaitól eltérően – nem a polgárság részeként, hanem önálló rétegként fejlődik ki, s olyan funkciók hordozója lesz, amelyik Nyugat-Európa professionel-jei számára nehezen értelmezhetők. A »vátesz«, a »lámpás«, a »mindenes« értelmiségi típusa szervesen összefügg azzal a kitüntetett szereppel, amelyet a nemzeti nyelvért és kultúráért folytatott harc a nemzetté válás folyamatában betöltött.” Huszár: i.m., 65.
[18] A NÉKOSZ társadalmi-nevelési szisztéma az ügyvéd, szószóló ezen régies elnevezését használta a kollégisták saját, közvetlen falusi és egyéb környezetük érdekvédelmével kapcsolatos kötelességeinek jelölésére. Uő: i.m., 33.
[19] Galgóczi Erzsébet levele Csontos Magdának, 1954. május 18., In: Berkes: i.m., 62.
[20] „1949 őszén voltunk, a Rajk-per, a népi kollégiumok föloszlatása után, a kuláklisták, a beszolgáltatási törvény, az első téeszcsé-szervezések idején – minden jobban érdekelt, mint a Tariménes utazása, amelyről hetente háromszor két órában kellett előadást hallgatnom. Hat hét után döntöttem: miután ez az évem a tanulás szempontjából úgyis elvész, meg kell próbálnom bebizonyítanom magamnak, és a világnak, hogy író vagyok.” Idézi Berkes: i.m., 19. A szöveg eredetije megtalálható: Új Írás, 1977/8. sz.
[21] Gáll István a Szépirodalmi Könyvkiadónál 1976-ban megjelent A ménesgazda című regényéhez írott fülszövegében önmagát is nemzedéki tagként identifikálja: „A felszabadulás utáni prózaírók második nemzedéke, az enyém, az ötvenes évek elején kezdett írni, és egy nagy társadalmi törésvonal (1956) két partján jelentünk meg az irodalomban. Először Galgóczi Erzsébet, Kamondy László, Sánta Ferenc, aztán Szabó István, Csurka István, Moldova György, majd Fejes Endre, Szakonyi Károly, Kertész Ákos, Bertha Bulcsu és mi, a többiek. Ezt tartom a magam írói nemzedékének, velük volt közös első írói mozdulásom. Nagy létszámú nemzedék vagyunk. És szerencsés. A harmincas évek végére is jól emlékszünk, a háború legérzékenyebb kamaszkorunkban zajlott, körülöttünk, de a felszabadulást már tudatosan értük meg, fiatalságunk a »fényes szellők« ideje, emberi és írói kibontakozásunkat megnehezítette a személyi kultusz, reménykedtünk és kétségbeestünk 1956-ban. Ez a három évszám: 1945, 1950 és 1956 az a három tájékozódási pont, amihez be lehet tájolni életünket és írásainkat. És kell-e nagyobb szerencse egy prózaírónak, mint hogy történelmi időkbe születik bele?” Gáll István: A ménesgazda. Szépirodalmi Kiadó, 1976, fülszöveg
[22] Mannheim Károly: A nemzedékek problémája, 236. In: Uő.: Tudásszociológiai tanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 201-254.
[23] Uő.: A tudásszociológia, 310.
[24] Tánczos: i. m., 60.
[25] Szolláth: i. m., 168.
[26] „A párt nemcsak minden hatalom, hanem egyúttal minden erény forrása. Ha az uralkodó kódexében megfogalmazott valamely konkrét érték ellentétbe kerül a fő erényekkel – a lojalitással és az engedelmességgel –, úgy az előbbit alá kell rendelni az utóbbi kettőnek, az értékek hierarchiájának megfelelően.” In: Fehér‒Heller‒Márkus: i. m., 305.
[27] Galgóczi Erzsébet levele Csontos Magdának, 1951. június 20. In: Berkes: i. m., 26.
[28] Szolláth: i. m., 167.
[29] Galgóczi Erzsébet levele Csontos Magdának, 1951. június 30. In: Berkes: i. m., 27.
[30] Szolláth: i. m., 168.
[31] Galgóczi Erzsébet levele Csontos Magdának, 1951. november 29. In: Berkes: i. m., 30.
[32] G. levele Cs. M.-nek, 1952. november 28. In: Berkes: i. m., 36.
[33] G. levele Cs. M.-nek, 1952. december 16. In: Berkes: i. m., 38.
[34] G. levele Cs. M.-nek, 1953. május 10. In: Berkes: i. m., 40.
[35] Turner: Liminalitás és communitas. In: Zentai Violetta (szerk.): i. m., 51.
[36] Uo.
[37] Szolláth: i. m., 172.
[38] György Péter korábban már citált tanulmánykötetében egyenesen ’ismeretlen nyelvként’ aposzrofálja azt a frazeológiát, amely a magánlevelezésekben és a nyílt vitákban konstruálódik meg, és mindenekelőtt szubjektumképző erővel bír. Gondolatmenetében a szerző többek között Kertész Imrére hivatkozik: „A 20. század totális diktatúráiban ugyanis az emberrel történik valami, amire az eddigi történelme során még nem akadt példa: a totális nyelv, vagy ahogyan Orwell nevezi, a »Newspeak«, az erőszak és a rettegés jól adagolt dinamikájának segítségével ellenállhatatlanul behatol az egyes ember tudatába, és őt magát lassacskán kirekeszti onnan, kirekeszti a saját belső életéből. Az ember fokonként azonosul a neki szánt vagy rákényszerített szereppel, akár megfelel ez a szerep a személyiségének, akár nem. Ráadásul e szerep, e funkció teljes elfogadása nyújtja neki a túlélés egyetlen esélyét. Ám ez a módja a személyisége totális megsemmisítésének is, és ha valóban sikerül túlélni, bizonyára hosszú időbe telik, amíg képes lesz rá – ha egyáltalán –, hogy visszahódítsa magának a személyes és egyedül hiteles nyelvet, amelyen elmondhatja tragédiáját; s meglehet, akkor ráébred majd, hogy ez a tragédia nem elmondható.” Kertész Imre: A száműzött nyelv, Magvető Kiadó, Budapest, 2001, 279.
[39] Turner: i. m., 54.
[40] Galgóczi Erzsébet levele Csontos Magdának, 1953. november 14. In: Berkes: i. m., 53.
[41] Szolláth: i. m., 168.
[42] „Azt hiszem, a bolsevikok emlékeztetnek bennünket a görög mitológia hősére, Anteuszra. Ők ugyanúgy, mint Anteusz, azért erősek, mert kapcsolatot tartanak anyjukkal, a tömegekkel, amelyek szülték, táplálták és nevelték őket. És mindaddig, amíg kapcsolatot tartanak anyjukkal, a néppel, minden esélyük megvan arra, hogy legyőzhetetlenek maradjanak.” Sztálin: A pártmunka fogyatékosságairól. Idézi: Szolláth: i. m., 168.
[43] Galgóczi Erzsébet levele Csontos Magdának, 1952. december 16. In: Berkes: i. m., 37.
[44] „Most mit tegyek? A járási tanácson kifakadtam: törjön le a kezem, ha még egyszer ebben a rohadt életben megmozdítom a parasztok érdekében! Aztán egy pillanatra az is felmerült bennem: még a végén én ütöm meg a bokámat, valami csúnyán. – Pillanatnyilag abban a stációban vagyok, hogy neked írok levelet.” Galgóczi Erzsébet levele Csontos Magdának, 1953. augusztus 6. In: Berkes: i. m., 47.
[45] Bálint: i. m., 34.
[46] „A tabuizálás (…) azt a kommunikációs stratégiát és/vagy folyamatot jelöli, amikor egy individuális vagy kollektív ágens egy általa meghatározott dologgal vagy dolgokkal kapcsolatban, racionális vagy irracionális indokok alapján úgy dönt, hogy sem fizikailag, sem verbálisan, sem emocionálisan nem észleli, vagy ha mégis, akkor szándékosan nem reflektál a számára mások vagy saját maga által le vagy megtiltott eseményekre, cselekvésekre, látványra vagy verbális megnyilvánulásra. Esetleg önkényesen leszűkíti vagy formalizálja a reflektálhatósági keretet (eufemizmus, csönd, elfordulás, elterelés).” Rajkó: A modern kori tabu működésének kommunikációs mechanizmusai, 2016, online kézirat (http://phd.lib.uni-corvinus.hu/936/1/Rajko_Andrea.pdf ,a letöltés ideje: 2017. 12. 06.
[47] „A szubjektum mint élő szervezet számára az abjekt az öregedés és a halál jele, főleg a bomló test látványa, mint erotikus lény számára a genitális organizáció összeomlása, az autoerotizmusba való regresszió, a „mocsok”, az „étel” (analitás és oralitás), a tárgy terén a homoszexualitásba hajló szerelem, és mint társas lény számára a korrupt, immorális tett. – melyet a kultúra kódjai kirekeszteni hivatottak a szubjektum mindennapi teréből” Pálmai: A kristevai szemiotikus jelenségek és az abjekció fogalmainak meghatározása (http://www.kodolanyi.hu/szabadpart/24/24_komm_palmai.htm , a letöltés ideje: 2017. 12. 06.)
[48] Galgóczi Erzsébet levele Csontos Magdának, 1953. május 3. In: Berkes: i. m., 39‒40.
[49] Galgóczi Erzsébet levele Csontos Magdának, 1953. július 2. In: Berkes: i. m., 41.
[50] Galgóczi Erzsébet levele Csontos Magdának, 1953. november 14. In: Berkes: i. m., 53.
Felhasznált irodalom
Bálint Péter: Nyílt kártyákkal: A levél- és naplóírásról. Nagyvilág Kiadó, Budapest, 2001.
Berkes Erzsébet: Galgóczi Erzsébet. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2001.
Calhoun, Craig: Társadalomelmélet és identitáspolitikák, (ford. Nagy László) In: Zentai Violetta (szerk.): Politikai antropológia: a politika antropológiája. Osiris Kiadó, Budapest, 1997, 99‒113.
Fehér Ferenc ‒ Heller Ágnes ‒ Márkus György: Diktatúra a szükségletek felett. Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1991.
Foucault, Michel: Megírni önmagunkat (ford. Kicsák Lóránt). In: Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Latin Betűk Kiadó, Debrecen, 1999, 336‒343.
Gáll István: A ménesgazda. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1976.
György Péter: Az ismeretlen nyelv: a hatalom színrevitele. Magvető Kiadó, Budapest, 2016.
Huszár Tibor: Mit ér a szellem, ha… Szabad Tér Kiadó, Budapest, 1990.
Kertész Imre: A száműzött nyelv. Magvető Kiadó, Budapest, 2001.
Mannheim Károly: Tudásszociológiai tanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest, 2000.
Pálmai Krisztián: A kristevai szemiotikus jelentések és az abjekció fogalmainak meghatározása, (http://www.kodolanyi.hu/szabadpart/24/24_komm_palmai.htm, a letöltés ideje: 2017.12.06.)
Rajkó Andrea: A modern kori tabuk működésének kommunikációs mechanizmusai, 2016, kézirat (http://phd.lib.uni-corvinus.hu/936/1/Rajko_Andrea.pdf, a letöltés ideje: 2017.12. 06.)
Szolláth Dávid: A kommunista aszketizmus esztétikája. Balassi Kiadó, Budapest, 2011.
Tánczos Gábor (szerk.): Népi kollégisták útja 1939‒1971: Statisztikai-szociológiai tanulmány és táblázatok. Statisztikai Kiadó Vállalat, Budapest, 1977.
Turner, Victor: Liminalitás és communitas (ford. Nagy László) In: Zentai Violetta (szerk.): Politikai antropológia: a politika antropológiája. Osiris Kiadó, Budapest, 1997, 51‒63.