Morgan bulvár
Mindig vér van, mikor álmodom:
mások tengerről, sőt óceánról,
én meg erekről, hajózni így is lehet.
Mint kaján, uszonyos szakember,
nem kerülök, megoldok dolgokat:
Dexter Morgan bulvár,
ott megyek, és nincsen
pontos házszám, csak osonás.
Sietnem kell, mert reggel
a képzelgés két keze levágva,
nem tudok fantomot rajzolni
a dörömbölő rendőrnek
újabb unott tizenhat órán át
megéri várni, hogy aludjak, megéri
elütni egy autót, kinyitni egy arcot,
elárverezni egy sérülést, egy kezet,
hagyni, hogy a rém jöjjön utánam,
nem tudni, hány öltésből áll az arca,
nem számolni meg a sérelmet.
Kicsalni a reggel bamba
lámpája alá, és tovább, ki
egész a tízórai forgatagig,
hol aztán a körhinta egyik
kis trónjára felültet vagy felültetem.
Nem volt lámpa
Halálod után írás vagy fej,
vagy sírás leszel,
ez van a sír kopó kövén.
Meg a lámpa. Arany.
Olyan, mintha én képzelném.
Meghűltem, azt hiszem,
s nem is tegnap.
Nem akarok a lámpatesthez érni,
a lámpalábhoz. Lázas hely,
érzem, ahogy felkapcsol, képzel,
káprázik a szemem, talán hibás,
túl mély a kékje.
Valaki beszúr a sírba,
ismerős baba az arca, felszívja
a fecskendőt, és belém böki:
magamnál fogok maradni,
bár tudatom padlója csúszós már,
vér és arany, név és szín,
szikrázik, szirénázik
fény és hang: kiég valami,
ami nem volt lámpa,
nem semmi a sebesség.
Még nem tudom, kinek a sírja,
magamnál akarok maradni,
ha a tiéd, akkor is,
nem használok skatulyát,
nem tudom, mi ez,
mintha nem is az én kezem lenne,
meggyújtok egy gyufát.
Nem kifejezés, hogy vad.
Egy szívben vagyok,
nem is dobog, nem is, nem is.
