Kritika
ico impressum ico archiv  ico search ico user

 Támogatók: gyoremblema l  nka little

 

Egy kortárs költő belső arányai

 

(Kemény István: Lúdbőr. Magvető Kiadó, Budapest, 2018)

 

 

kemeny istvan ludborKemény István jelen kötetében egy alapvetően arisztokratikus és elég konzervatív műfajt képvisel, a középosztály illúzióját a valóságról, intellektuális cinkosságot a hasonszőrűekkel. Esszéíróként maradéktalanul kortárs szerző, mégsem illeszkedik túlságosan saját korához, mert ha így lenne, nem látná a kort, amelyben él: a távolságtartás ezért szükségszerű. Simon de Beauvoir francia filozófus-író fiatal korában úgy érezte, egyedül benne rendeződik példás módon a lét, és valami hasonlót érez Kemény István is. Rendezett gondolatokkal akar bekapcsolódni egy narratívába, hogy világossá tegye hozzáállását a világ legérdekesebb vagy legunalmasabb dolgaihoz. Kontextusba helyezi azokat a polémiákat, amelyek őt éppen akkor és ott a legjobban érdeklik. Régimódian felvállalja, hogy tudás és vélemény között különbség van. A mindenkori esszéíró meglep, felháborít, egyetértésre késztet, és néha untat. Az esszé műfajban az egyéni és a társadalmi tapasztalat összekeveredik, a személyes kikerül az absztrakt ideák szintjére, de az olvasónak azért rá kell ismernie saját valóságára is, különben nem ér semmit az egész. Az esszéíró saját múltját és jelenét ideológiai nyersanyaggá gyúrja, szélesre tárja a sajátos csillagközi tért, amit ő valóságnak hív. Esszét olvasni bizalmi viszony, az olvasónak folyamatosan egy megértést kell megértenie, mert a gyanakvó olvasót érdekli, Kemény mit gondol a hajléktalanságról, mikor és hol szívott hasist, és ez mennyiben változtat azon a tépelődésén, hogy Rejtő Jenő első vagy másodvonalbeli író-e. Az esszéíró Kemény István azért érdekes, mert valamilyen módon előzőleg már megszerezte a bizalmat, mondjuk elolvasták egy-két könyvét, a szerepelt itt vagy ott, és az a kényszerképzet támad az olvasóban, hogy ismeri. Ha Kemény István munkásságát eddig nem ismertük árnyaltan, Sophie Hard nevű lánygyermeke és egy narcisztikus és artisztikus könyvborító a szerzői aurát olyan szélesre tágította, hogy minimum idegborzolóan érdekes lett a személye. Meg az ember kicsit mindig jobban bízik abban, aki lépcsőn ülve úgy néz a semmibe, hogy megjelenését közben a fekete-fehér drámai ellentétére építi.

Gondolkodásunkat, írásunkat és a beszédünket mindig befolyásolják olyan politikai, történeti és etikai kérdések, amelyeket nem ismerünk fel, vagy nem ismerünk el. Kemény kötete ezen a kijelölt terepen mozog, 2003 és 2017 közötti témákból válogat, melyek nagy része az Élet és Irodalom című folyóiratban jelentek meg. Kemény István pozíciója kényelmes, olvasóját azonban interaktív helyzetbe hozza, vitára készteti, ugyanakkor ez a diskurzus sosem alakul dialógussá, legfeljebb az olvasó írhat egy másik esszét. Egyenlőtlen küzdelem ez.

A kötet elején megismert rácpusztai kisiskolás félelmein át jutunk el a fiatal-középkorú, konzervatív patrióta értelmiségi félelmeihez, akiben az eredeti félelem ugyanúgy munkál, csak a történelmi kor lett közben egészen más. Generációjának alkalmas tagjai ma már mértékadó értelmiségiek, és valóban, Kemény minden esszéjéből érződik a felelősség, amit rendre saját vállára helyez, sokszor indokolatlanul. Kemény István nem próteuszi alkat, aki a szubjektum szétszórtságával és kaotikusságával reagál, hanem önreflexív és identitáskereső irodalmár, aki sajnálja, hogy Ady Minden Egésze eltörött. Referenciái szerencsés kulturális szocializációból származnak, a józan és megbízhatónak hitt középosztályból, de gondjainak egy része is ebből következik. Az értelmiség átláthatósági együtthatója néha nem elég, túl szűk a perspektíva, nem látszik minden árnyalat a valóságból, és az olvasót berzenkedésre készteti, pedig a szerző panoptikuma szélesre tárt; legyen irodalom, politika, közélet, vagy újra gondolásra megérett hősfogalom, vagy az, amit ő iróniának hív. Három nagy „humánum tartomány” körvonalazódik markánsan, az írott költészet múltja, jelene és jövője, benne saját költői munkássága, a mindig változó múlt fiktív hadszíntere, és a régimódi katarzisok világa. A kötet legjobb részei a költészetről mondanak valami fontosat és őszintét. Aki írt verset, vagy meg akart érteni egyet úgy igazából, az saját sznob gondolataira ismer, mert ilyenkor a szerzői hang egész közel engedi magához az olvasót. „De mi is az a modern költészet? Az ősi, elpusztíthatatlanul egészséges válasz, hogy az, ami érthetetlen” (192.) Egy másik szöveghelyen: „Nekem egy olyan modern költőre volt szükségem, aki nem azért érthetetlen, mert harcol egy rend ellen, hanem azért érthetetlen, mert igazából érthető, csak bonyolult.” (193.) Van abban valami megnyugtató, hogy egy kortárs költő sem érti teljesen T. S. Eliotot. Mivel az esszé műfaja vitára késztet, lehet az Ady-kultuszban osztozni, vagy nem, és lehet egyetérteni azzal, hogy „Vannak halhatatlan költők és van köztük egy halandó. Ez József Attila.” (196.) A kötetnek vannak vitatható tartalmai, egészalakos kijelentései, és van bajos irónia is. Ahogyan a politikai korrektségről beszél az teljes félreértése a jelenségnek. Az Áramvonal című szövegben Földényi F. László kultúrafelfogását felemlegetve és idézve, Kemény is azt hiszi, a PC megszólalás a művészi önkifejezés és szabadság korlátozása, valamiféle cenzúra törekvés, holott ez jóval inkább a közbeszédnormára vonatkozó eszköz annak reményében, hogy a nyelvhasználat megváltozása visszahat a gondolkodásra és a privilegizáltakban (hatalommal rendelkező fehér férfiak) felébred a tudatosság saját privilégiumaikkal kapcsolatban, és a kirekesztetteket, akik nem rendelkeznek egyenlő platformmal a véleménynyilvánításhoz, nem engedi traumatizálni. A privilégiumok nem tudása ugyanis minden diskurzust szabotál. Így idézi Földényit, aki a politikailag korrekt beszédmódnak egyenesen tabuizálást tud be. „Végeredményben Földényi F. László az Európát, sőt a tágabb Nyugatot fenyegető sterilitás ellen emeli fel a hangját. […] A nemcsak politikai, hanem egzisztenciális szabadság egyik feltétele éppen az, hogy e tabukból kibontsuk a vitathatatlanul bennük lappangó jót, s azt nem engedjük át a rossznak, hogy elfogadjuk: a gyökér nem csak a gonoszt tudja táplálni”.(103.) A Maga a béke című írásban azon tűnődik Wirginia Woolf kapcsán, vajon a nők által vezetett világ jobb lenne-e, hiszen a nőkben „enyhébbek az agresszív ösztönök”. Kemény István nem ismeri, vagy nem ért egyet a feminista elmélet biológiai esszencializmust kritizáló vonalával és felhatalmazott hangulatban saját fehér középosztálybeli férfi privilégiumának lencséjén keresztül azt hiszi, tud kívülállóként tekinteni a férfi-nő viszonyra. Aktuálpolitikai reflexiója félrecsúszott irónia ,: „A baloldalnak igaza van, hogy szemben áll ezzel a jobboldallal. Hiszen egyébként is szinte mindig igaza van a baloldalnak. Mert a baloldal már csak ilyen. Úgy lett kitalálva, hogy mindig igaza legyen.” (77.) Pozitív és reális jövőképet hiányol a baloldaltól 2014-ben, de így nem lehet, ezeknek a mondatoknak a retorikai értéke kétes. A jobboldal és az önkritikus baloldal állandósult, már-már Munch-szerű félsikolya lett a nincs jövőkép közhelye. Ez a kissé Ady-szerű rémálom ugyan a mára van hangszerelve, de nem biztos, hogy igaz. Egy költő-irodalmártól szubtilisebb igazságok jöjjenek, mert a költő olyan, aki minden tud, és mindent jobban tud. A nagy gyilkosság című írásban például olyasmiről beszél, hogy az európai írónak akkor is a Biblia a témája, ha a pingvinekről ír, és a modern művészet, a vallást kulturalizáló gyakorlata során sokszor kap divatos Jézus-gyalázó formát. Más erre azt mondaná, ha Jézusról írnak is, valójában inkább egy permanens humanista forradalom nevében beszélnek, hiszen az európai kultúrának az is tapasztalata, hogy a szeretet egy dekával nem lett több, és nem is a legfontosabb érték.

Az öt egységre tagolt esszékötet utolsó része kifejezetten izgalmas parafrázis, ahol teljes pompájában jelenik meg a modern maszkulin szubjektum, amely polemikus és kulturális önreflexivitással a személyes identitásrekonstrukción fáradozik magyar és világirodalmi alkotások segítségével. Kemény István olvasóművész epikus játékkal saját kánonvilágába vezet, ötven művet vesz elő, köztük egy képzőművészeti alkotást is, és kifejezetten sikerül a szövegek átszellemítése. Ég és föld között egy pillantás a hídról, hogy átérezzük azt a reflektált empátiát, amit éppen ezek az alkotások ébresztettek a szerzőben. Mintha azt mondaná, azokat az alkotásokat zsűriztem, kedves olvasó, amelyek a leginkább adják meg a választ saját kérdéseimre, és amelyek biztosan nem esnek egybe a világzsűri ítéletével, de talán a tiéddel igen. Egy másik nézőpontból tekintve ötven öntudatlanul is androcentrikus kisesszé a maszkulin kultúrából, és a feminista kekeckedés azt is észreveszi, hogy az ötven pillér egyike nyugszik csak női alkotón. Emily Bronte törte át egyedül az üvegplafont az Üvöltő szelekkel, de erről legkevésbé Kemény István tehet. Egyébként a kötet 220 oldalán hétszer kerül szóba nő, és ebben már a szerző családtagjai is benne vannak.

Kemény írásait olvasva világossá válik, ebben a poszt posztmodern korban is vannak szelíd értelmiségiek, akikre figyelni érdemes, akik nem nyitnak új piacot az áldozatiságnak, nem csúsznak az ellenségképzés banalitásába, viszont vannak határaik. Olyan szerzőnek tűnik, aki megtalálta a rend és a szabadság helyes arányát, és őt olvasva hajlamos vagyok azt gondolni, sebezhetőnek lenni inkább jó, és ki kell bírni, hogy szorongunk. Joe Zawinul világhírű jazzmuzsikustól pályája végén megkérdezték, végül is szerinte mi a jazz? A jazz csak egy szó, mondta. Ez az irodalomra is igaz, csak Kemény István kicsit jobban cifrázza.